Aki esetleg kihagyta volna az első részt vagy még soha sem hallott volna erről a sorozatról, annak elöljáróban annyit érdemes tudni róla, hogy egy igen rejtélyes nyomózásba bonyolódó különleges ügynök terelgetése lesz a feladatunk, aki cseppet sem hétköznapi módszerekkel dolgozik, ugyanis ő az FBI egyetlen rejtélykutatója.
„A hold ma oly kerek!”
Nelson, az első epizódban történtek után a racionalitás talajára lépve meggyőzi magát, hogy bár a körülmények elég furcsák, bizonyára nem több az egész, mint fáradtság és tovább gondol bizonyos dolgokat, mint ameddig azok a valóságban jutnak. A radírüzem újra működik, a problémák tehát megoldásra leltek. Bizonyos dolgok viszont továbbra is aggasztóak és hiába mondogatja magának, hogy „Lehetetlen, hogy igaz legyen! Ilyesmi nem történhet meg!”, képtelen megnyugodni.
Hősünk tehát egy jól bevált módszerhez folyamodik, miszerint a megbizonyosodás elhozza a megnyugvást is. Egyszerűen vissza kell menni és egy kiadós pihenés után minden más színeket ölt. Ekkor még nem tudja mi vár rá. Nem is sejti még, hogy már az első szállodai éjszaka is felejthetetlen emlék lesz!
„...még több rejtély...”
A játék mechanizmusa szinte változatlan maradt az előző részhez képest. Egy-egy előrejutásunk útjába gördülő akadályhoz egy-egy fejtörőt kell megoldanunk. Például a játék elején így szerezhetjük meg a szállodai szobánk. A klasszikus point ’n’ click rendszerű működésen nem kellett finomítani, csupán egy csorbát kellett a folytatással a feledés sötét homályába taszítani: az első epizód csak kóstolónak volt elég, egy kis szelet egy nagyon is finom tortából. Most erre nem lehet panaszunk, ugyanis a legszembetűnőbb változások a feladványok számát érték, ezzel garantálva a kellemesen borzongató kikapcsolódást ezeken a hűvös téli napokon, vagy hűsítőként szolgálva a forró nyári esték melegében. Megjegyzem ebből a szempontból az előbbi üt jobban, ugyanis a játéknak olyan hangulata van, hogy elég kinézni az ablakon a hóesésbe és az emberen a meleg szobában is futkos a hideg tetőtől-talpig. Scoggins utcáját látva egyből a meleg hotel felé vesszük utunk, mert a képernyőn át is érezni azt a csontig maró hideget, ami egy ilyen álmos kisvárost olyan rejtélyes hellyé képes varázsolni újra és újra.
Sajnos a változatlanul remek hangulat mellé adódik más is ami változatlan, ugyanis a remekül megalkotott képi világ mögött is ugyan az a játékmechanika húzódik meg, mint az egy évvel korábbi részben. Lényegében facsipesz egyszerűséggel haladhatunk előre, ha a szürkeállományunk elég kifinomult: kérdéseket teszünk fel, helyeket vizsgálunk meg, amik elvezetnek egy-egy újabb kirakóshoz, vagy egy-egy újabb kirakós nyomához. Mint fentebb írtam is, a játék irányításához csupán az egérre lesz szükségünk, ami továbbra is két fontos feladatkört tölt be. (Azon túlmenően persze, hogy a rejtvényekben lévő mechanikus és egyéb szerkezeteket piszkáljuk vele). Egyrészt ezzel választhatunk „célpontot”, akit vagy amit meg szeretnénk vizsgálni, illetve az „üres” területekre kattintgatva, súgó felület kapunk kis markerekkel (nagyítóval, fogaskerékkel stb.), hogy most hogyan tovább. Ezen kívül mi más is hárulhatna még jó öreg rágcsálónkra, mint a rágcsálni való begyűlytése?
A játék készítői ugyanis nem hagytak bennünket teljesen magunkra. Az első részben megismert elszórt rágógumik most is megvannak. Ezeknek továbbra sem csak annyi a feladatuk, hogy beindítsák Nelson nyálleválasztását vagy megfelelő PH-ra hozzák a leheletét, hanem azt a nemesen egyszerű célt szolgálják, hogy segítik hősünket a gondolatait rendbe szedni. Azaz segítenék... Én ugyanis gyakrabban mentem tévútra az egyébként klasszikus formában meghagyott súgóval, mint nélküle. A rendszer végtelenül egyszerű: ha fel vannak töltve a rágókészleteink, akkor beélesítve a szájizmainkat 3 lehetőségünk van puskázni az adott feladathoz, mely próbálkozások ugyan ennyivel csökkentik a begyűjtött tartalékaink is. Ilyenkor tippeket kapunk az adott feladvány mellé, melyekkel vagy sikerre vihetjük vagy még jobban tévútra jutunk. Szerencsére a helyszínek lakói nem a rendszeretetük miatt lesznek emlékezetesek és mindenfelé el-el hagynak a „csodaszerből” egy-egy adagot, amit könnyen be tudunk zsebelni. Ha végképp kifogytunk, akkor viszont csak magunkra hagyatkozhatunk. A feladványok nem vérre menően nehezek, kellemes kihívást nyújtanak inkább, tehet sikerült ismét megtalálni az érzékeny egyensúlyt ezen a téren, akár csak az előző részben. Bár ezen a téren meg kell jegyeznem azt is, hogy itt-ott azért kihúzza az a bizonyos gyufát némelyik megoldás.
„...szép vagy Scoggins, legalább nekem szép!”
A grafikát nem túl egyszerű úgy besorolni, hogy megosztja az ember lelkét, hogy egy zsírkrétával rajzolt interaktív képregény művészi, vagy csak saját maga akarja művészinek tudni az erős érzelmi hatások miatt. Mivel mindig is imádtam a képregényeket, így engem könnyen megvesz az ilyesmi kilóra és könnyen elcsábulok. Nem magában az művészi, ahogy kinéz maga a játék, hanem az, ahogy ezt a stílust a javára fordítja. Szokták mondani, hogy „Egy kép, többet mond ezer szónál!”. Nos, ez a mondás itt nagyon is helytálló, ugyanis a rajzolt karakterek megnyilvánulásait ennél jobban nehéz lenne visszaadni. Graham Annable alkotásai annyira stílusosak, hogy képtelenség őket bekategorizálni egy előre felállított skálára. Mikor egy képre nézve megérzi az ember azt a dermesztő hideget, amit az alkotó át akart vele adni és ezt valaki meg tudja fűszerezni egy olyan fekete humorral, ami neki van, akkor szerintem kijelenthetjük: ez az alkotás a fejekben lesz teljes. Hagyja, hogy tovább gondold azt a képi világot, amit ő már megtervezett, a gondolatok pedig megszépítik az emlékek sokaságát. Összességében véve tehát a játékból süt a nagybetűs hangulat, amihez kétséget kizáróan nincs szüksége semmi modern megoldásra. A zsírkréta és ceruza olyan világot épít, amit lehetetlen lenne művészet nélkül megteremteni.
„...Hangok kúsznak egyre beljebb. Vigyorgó hazug szavak....”
Ahogyan az első részben remekeltek a hangszínészek, úgy ebben a fejezetben sem kell aggódnunk ilyen téren. Teljes odaadással tették a dolgukat, nincs okunk panaszra. A párbeszédek lényegre törően rövidek, nem kell tehát bibliai szintű szöveghosszra számítani, ami fényében annak, hogy a játék igen gyakran épít nyelvi játékokra és kis hazánkban a honosítás ritka mint a fehér holló, pláne egy a mainstreamtől igen távol eső műben, csak megnyugvással tölthet el bennünket. Nem kell angol vagy egyéb nyelvi diploma a megértéséhez, de azért nem árt a felkészültség. Az zenék még mindig nem jellemzőek, inkább rövidebb blokkszerű dallamok csendülnek fel, felidézve ezzel a régebbi krimisorozatokat. Nekem kicsit kevésnek tűntek, de összességében véve nem vontak le a játék értékéből semmit.
Szöges ellentétben áll a mennyiségük viszont a feladatok számával, amikből most már szerencsére kellő mennyiség jut, hogy kiélhessük magunkat. Az első részt pontosan a rövidsége miatt szidtam, mert érezhetően több volt mögötte, mint amit oda is adtak belőle. Itt ezzel nem lesz gond. Nyilván most se számítsunk több 100 órás játékra, de kellemesen teletömik a fejlesztő srácok tartalommal a virtuális kosarunk, ha a vásárlásra adjuk a fejünk.
Sajnos ha már a vársárlás kerül szóba: meg kell viszont említenem újra, hogy a digitális terjesztés még mindig túl kényelmes, aminek az a cseppet sem kellemes hatása van, hogy sokan csak a letöltés gombot találják meg, a fizetés kimarad a folyamatból. Ebből kifolyólag egy-egy ilyen sorozat hamar kudarcba fulladhat és befejezetlenül érhet véget, amit én továbbra sem szeretnék!
Azt pedig kedves olvasók, hogy Nelson vajon mit is talál, illetőleg hogy miként alakul a sztori, engedelmetekkel megtartom magamnak ezúttal. A rejtélyes Scoggins csak rátok vár, hogy felfedezzétek és a szállak elvarrása után a meleg teát szürcsölve egy keresztrejtvényt fejtve majdan arról meséljetek, hogy volt egy játék valamikor régen, ami nem az esztelen öldöklésből merített hangulatot. Ennyit tud nyújtatni nektek a Puzzle Agent 2, a többit ti adjátok hozzá! Maradandó élmény lesz, ismét nem okoz csalódást!
A Puzzle Agent2 megmutatta hogy kell egy jó ötletet még jobbá tenni egy kis plusz tartalommal. Visszaidézte a sajnos kihalóban lévő műfajának szellemét ismét. Pont annyi pluszt kapott, ami elég is. „Szép munka volt srácok!”
***********************************************************************************
A Grickle-szériában igen gyakran szerepeltet az író kis piros kerti-törpéket. Hogy ezt minek tudhatjuk be, az a titok még megoldásra vár, de pontosan ez teszi jelen tesztünk tárgyát is érdekessé, ahol szintén tiszteletüket teszik a kis hívatlan jövevények.
Pro
+ Csupa nagybetűs hangulat
+ Kibővített tartalom
+ Egyedi stílus
Kontra
- Csak digitális formában elérhető továbbra is
Értékelés
Grafika: 85%
Zene: 85%
Játékélmény: 90 %
Összérték: 87%
UI:
Ezúton is gratulálok "HOBA"-nak a győzelemhez, akinek a korábbi tesztje után nem volt kérdéses számomra, mikor megláttam a nevét a listában, hogy komoly "ellenfélre" találunk benne!
