A főszereplő egy Max nevű, visszahúzódó nerd lány. Aki a 18. születésnapja után rájön, hogy valahogyan tudja manipulálni az időt. Tanulmányai miatt, visszatér szülővárosába, Arcadia Bay-be, mert itt van egy suli, ahonnan a legnagyobb fényképész zsenik kerülnek ki. Max pedig imádja a fényképészetet. Beilleszkedni egy új suliba nem éppen egyszerű, pláne nem úgy, hogy szert teszel egy ilyen különleges képességre egyik pillanatról a másikra. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy fél éve eltűnt egy Rachel nevű diák. Az iskolában egy erőszakos hülyegyerek szaladgál, egy lányt állandóan cikiznek egy furcsa videó miatt, a gondok alsó hangon is furcsa. Közben Max újra találkozik a volt legjobb barátnőjével, akit 5 éve nem látott. Chloe meg enyhén antiszociális felnőtt lett. Plusz szegény Max-et állandóan víziók gyötrik egy tornádóról, ami pár nap múlva lecsap a városra.
A játék vitathatatlanul legerősebb része a hangulat, történet és a szereplők. Itt nagyjából el is dől, hogy ki fog a játékkal foglalkozni. A gameplay nem nyújt sokkal többet a Telltale és Quantic Dream receptjénél. Leginkább beszélgetni kell, tárgyakat gyűjtögetni és azokat a megfelelő helyen felhasználni. Ennyi. Viszont az élmény, amit a játék nyújt, az kárpótol a sovány játékmenetért. Időkorlát nincs a választási lehetőségeknél, nem is lenne értelme, hiszen Max vissza tudja tekerni az időt. Így ha nagyon eltolunk valamit, vagy szeretnénk máshogy reagálni, csak rá kell böknünk a jobb egér gombra.
Rögtön leszögezném, hogy a Telltale-féle "a játék története a döntéseid alapján alakul" című illúziót, igen komolyan lekörözi a LiS. Itt, TÉNYLEG számítanak a legapróbb megmozdulásaid is. Nem avatkozol közbe egy veszekedésbe? Lehet, hogy az egyik fél később öngyilkos lesz emiatt. Fura viselkedése miatt ellenséges vagy valakivel? Lehet tényleg jót akar és később a segítségedre lehetne, de te paraszt voltál vele és ezért sokkal tovább kell később nógatni. A legjobb példa erre a Frank-es balhé. Akár ötféle végkicsengése is lehet. Ebből persze kettő "Game Over", a maradék három viszont eléggé eltérő.
És rengeteg ilyen van az öt epizódban. Amit mondjuk az utolsó nagy döntés igazából eléggé fel tud borítani, de szerintem ez így volt kerek. A játék sztorija, az időmanipulálással együtt is, rendkívül emberi! Mély, érzelem gazdag, rettentő kínos de a való világban sajnos létező problémákat boncolgat. Iskolai szekálás, drogos party tinik, pedofília, gyilkosság, paranoia... A világ minden emberi aljasságát érintik. De még a leghétköznapibb helyzeteket is képesek voltak az írók pattanásig feszülté varázsolni. Az időutazások okozta problémák pedig csak ezután jönnek. Iszonyú kemény morális kérdésekkel bombázza a LiS a játékosokat és nekünk bizony döntenünk kell, válaszolni, minden esetben. Nem lehet csak úgy csöndben maradni, mindennek lesznek következményei. Igazából nincsenek is jó vagy rossz választási lehetőségek. Mindenkinek a saját erkölcsi iránytűje fogja megmutatni, hogy mi az amit elbír a lelke.
És innentől SPOILER ON!
Az enyém egy helyen konkrétan széttört és még mindig a hatása alatt vagyok. A harmadik epizód vége. Max megváltoztatja a múltat. Chloe apja nem hal meg autóbalesetben, nem lesz belőle egy zűrös tini, a családja egyben marad. Viszont egy másik autóbalesetben Chloe nyaktól lefelé lebénul, Max pedig nem a csendes lány, hanem a Vortex klub drogos gyökerek "menő" csaja lett. Az epizód utolsó öt perce, ahogy mutatják a kerekes székes Chloe-t, olyan szinten megviselt, amit még egy játék sem ért el! Egy animált figura sorsa elérte azt, hogy a világ legócskább, legsemmirevalóbb emberi szennyének érezzem magam. Pedig csak segíteni akartam. A negyedik rész szépen folytatja is ezt a vonalat, aztán egy újabb időutazással mindent visszacsinálunk. Itt végre oldódik a hangulat, hogy aztán megint rájöjjünk, hogy behintáztattak minket. Kiderül Rachel sorsa, meglátogatjuk minden idők egyik legelborultabb játékos helyszínét, a "sötét szobát" és a játék a legsötétebb, legmélyebb depresszióba löki az embert! Fhakin bravo! Majd jön az egy iszonyatosan szürreális buli és a nagy fordulat, amit én egyébként már a második epizódnál sejtettem.
Kiderül, hogy az összes emberrablás mögött, Max kedvenc tanára és mentora Mr. Jefferson áll és Nathan, valamiféle tanítványa a beteges játékaiban. Fiatal lányokat drogoznak be, rabolnak el, hogy aztán bizarr fotókat készítsenek róluk. És mi, a főszereplők is áldozatok leszünk az utolsó részben. Magatehetetlenül fekszünk, nem tudjuk befolyásolni azt ami éppen velünk történik, csak Mr. Jefferson elkorcsosult, beteges baromságait hallgathatjuk, amivel próbálja nekünk magyarázni undorító tetteit. Miközben folyamatosan pózokba állítja Max-et és fotózza. -- Ki az a beteg barom, aki ilyet egyáltalán kitalál? -- Elképesztően félelmetes rész, soha semmi nem tudta ennyire átadni a kiszolgáltatottság és tehetetlenség rémes érzését. A legszörnyűbb az egészben pedig az, hogy simán hihető az egész. Annyi beteg sztorit hallani a világból, nem lennék meglepve, ha ezt tényleg csinálná most is valaki.
Persze sikerül kiszabadulni, de nem éppen egyszerű módon. Az ötödik epizód egy ponton eléggé átmegy David Lynchesbe, már a jó értelemben véve. És a végső döntésünk, megint egy olyan érzelmi katarzis, amit minden szórakoztató médium megirigyelne. Kiderül, hogy a pusztító vihar azért jön el a városba, mert a természet próbálja kompenzálni Max hatalmát. Ha Max aktiválja valaha is ezt a képességét, akkor a város elpusztul. Jó, hát akkor gyerünk vissza az időben addig a pontig és ne használjuk a képességünket. Ám itt jön a bibi. Max akkor használta először a képességét, amikor megmentette Chloe életét. Tehát, ha nem akarjuk, hogy elpusztuljon a város és valószínűleg teljes lakossága, hagyni kell meghalni a barátnőnket. A döntés megint csak rajtunk áll. Ennél a pontnál, már olyan kilátástalan, kétségbe esett hangulatban voltam, hogy üresfejű próbababaként meredtem a monitorra. Végül persze feláldoztam Chloe-t mert úgy éreztem, így a helyes. A játék (sors?) folyamatosan olyan helyzetekbe terelte ezt a karaktert, amiket Max képessége nélkül nem élne túl. Szerintem ez egy intő jel. Ahányszor belenyúltam az időbe, minden csak jobban szétbarmolódott. Persze valaki biztos úgy fogja fel, hogy pont ezért nem hagyhatjuk meghalni, hiszen a játék egésze alatt folyamatosan megmentettük. Egyik állítás se igazabb a másiknál.
SPOILER OFF
Nem véletlenül az utolsó három epizódot vesézem ki ennyire, ezek a legerősebb etapjai a játéknak. Az első rész felvezetés, a másodikban be kell bizonyítanunk Chloe-nak, hogy tényleg tudjuk uralni az időt. A 3. résztől kezdődik el igazán ez a sztori. Persze az első két rész sem rossz, sőt! Iszonyatosan hangulatos, de így visszatekintve, tényleg csak alapozók. Nagyon tetszett, hogy egyik karakter sem fekete, vagy fehér. Igazából mindenki szürke. Mindenkinek megvan a maga motivációja, háttere. Könnyen félre ismerhetünk egy-egy karaktert, berögzült előítéleteink miatt. Remek karaktereket írtak a Dontnod-os srácok. Hihetőek, megkapóak, elhiszem, hogy akár létezhetnek is valahol. Sokan szidják a szövegkönyvet, hogy a tinik nem is beszélnek így. Engem ez nem tudott, zavarni. A szinkron munka parádés! Mivel nem egy nagyköltségvetésű AAA játékról beszélünk, a legtöbb színész akár 4-5 figuránk is kölcsönzi a hangját, de ez nem von le semmit a játék értékéből.
A Life is Strange látványvilága igen érdekes. Az egész valahogy festményszerű. Minden helyszín úgy van berendezve, hogy ha egy jó szögbe állítod a kamerát, elmehetne egy fotónak, vagy háttérképnek. Embere válogatja, hogy mennyire jön be neki ez a stílus. Nekem tetszik, bár tény, hogy nem egy hú de szép játékról beszélünk. A mozgások nem az igaziak, a karakterek szája sokszor egyáltalán nincs szinkronban a szöveggel. Cserébe a fények, ahogy beszűrődnek valahova nagyon pöpec. A játék zenei albuma meg maga a tökély! Nem elhasznált, vagy tucat epic nótákkal fárasztanak minket. Kicsit indie, kicsit alternatív, melankolikusak, szomorkásak de pont ettől válik különlegessé. Elképesztő művészi munka van a játék mögött, könnyen értelmezhető, de szép szimbólumokat használ. A kék pillangó szerintem mindenki számára tiszta lesz az első pillanattól kezdve. A szarvas és a tornádó csak a végigjátszás után esett le, ahogy elkezdtem filózni rajta.
Ez egy igazi művészjáték (most miért, ha van művészfilm, akkor igenis van művészjáték is). Nem lehetetlen az értelmezése, nem is bonyolult, de egészen más célközönsége van, mint a mainstream játékoknak. Más eszközökkel él, mást akar elérni. A lelkedre, a szívedre akar hatni. Elmesélni egy szívfacsaró drámát, ami egyben misztikus thriller és minimálisan sci-fi. Üdítő kivétel ez a játék a sok tucat cím között. Kategóriájában pedig simán a legjobb! Sem a két évadot megélt The Walking Dead, sem a The Wolf Among Us nem volt rám olyan hatással, mint a Life is Strange! Kétszer sírtam el magam játék közben és többször voltam letargikus állapotban, mint létem 25 éve alatt összesen! Iszonyatosan megviselt ez a játék. Lehet öregszem (mondjuk huszonöt évesen nem tartom magam egy vénembernek), de idén ez a harmadik játék ami könnyeket csalt a szemembe (BioShock Infinite, Mass Effect 3). És ha egy játék ezeket el tudja érni, az igenis tud valamit!
Ezért is tartom magam ahhoz, hogy a Life is Strange 2015 legfontosabb játéka! Szerintem egyben a legjobb is. Egy igazi gyöngyszem, egy mestermű és egyáltalán nem vártam tőle ezt! Azt gondoltam, hogy egy érdekes koncepcióra épülő, közepes játék lesz. Ami megpróbál valahogy a Telltale farvizén elevickélni. Ehhez képest az egész bagázst félresöpörte, mint egy tornádó és az élre tört. Nagyon remélem, hogy a Dontnod ezután mindig ilyen kincseket fog alkotni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Vampyr című RPG-jük milyen lesz és hogy ebben a kalandjátékos műfajban alkotnak-e még valami hasonlót. Life is Strange 2. évad? Vegyesek ezzel kapcsolatban az érzéseim. Annyira kerek lett a sztori a végére, hogy ebbe belebabrálni már nem kellene. Új szereplőkkel meg nem tudom, hogy ugyanígy működne-e. A Max-Chloe páros túlságosan a szívemhez nőtt.
Különleges játék, különleges csapattól, különlegességre vágyó embereknek!
