Faith története

A legelső dolog, ami feltűnt, hogy ez a lány rendkívül csinos, nem egy olyan bombázó, mint a magazinok és a videojátékok üdvöskéi, de akkor is dekoratív teremtés. A mozgása eszméletlenül ruganyos, és az is különlegessé teszi, hogy félig kínai, félig európai vér csörgedezik az ereiben. Persze nem csak ezzel hívja fel magára a figyelmet, hiszen az ember nehezen szabadul a karját borító tetoválások látványától. Már az első pillanatban vonzotta a tekintetem és őszintén szólva le sem tudtam venni róla a szemem. Szerencsém volt, mert úgy alakultak a dolgok, hogy hamarosan szóba elegyedtem vele, s a beszélgetésünk során egy olyan világ tárult fel előttem, amit ezidáig csak az újságból vagy az internetről ismertem. A különleges lány neve Faith és egyike azoknak, akiket egyszerűen csak „futóknak” neveznek...

Hogy megértsd, kik is ezek a „futók”, hogy miért ugrálnak halálmegvető bátorsággal tetőről tetőre minden nap, ahhoz tudnod kell valamit: a világ már régen nem olyan ártatlan, mint, ahogy a naív szemlélődő számára látszik. A kormány velejéig korrupt és nem elég, hogy piszkos eszközöket használnak a hatalom megtartására, de már az egyszerű polgárokat sem kímélik. E-maileket írsz, mobiltelefonálsz, böngészel az interneten – semmi nincs biztonságban, valahol, valaki biztosan figyel téged is, és mindent szépen lejegyez, hiszen egyszer talán felhasználható lesz ellened. Csóválhatod a fejed, de ez az igazság, lassan tényleg egy olyan világban élünk, amit Orwell 1984 címen megálmodott és semmi nincsen biztonságban ami digitális, még akkor sem, ha a legbiztonságosabb winchesteren, tűzfalak százai mögött tárolod. Éppen ezért, ha valami igazán fontos vagy titkos, akkor azt már régen nem telefonon vagy e-mailben osztják meg egymással az emberek. Csakis kézből-kézbe, csakis annak, akiben a legjobban megbízol – természetesen a „futók” segítségével.

Ők azok, akik a bizalmas csomagokat szállítják és ők azok, akik ott közlekednek, ahol mások képtelenek: a magasban, felhőkarcolók és daruk peremén, álványok és párkányok között, csatornákon és kábeleken, kerítéseken és a nagyváros szakadékain át, ahol sem követni, sem becserkészni nem lehet őket. Közéjük tartozik Faith is, s bár nem dicsekedett a képességeivel, a többiek szerint ő a legjobb, ha nem a legjobb az akrobatikus futárok között. Nincs miért kételkednem ebben, hiszen ahogy beszélt a „munkájáról”, az meggyőzött róla, hogy ha valaki, hát ő biztosan mestere a tetők közötti utazásnak.

Az ő elbeszélése azalpán az egész „futó” élet roppant egyszerűnek és veszélytelennek tűnik, olyan, mint a biciklizés, az ember beletanul és onnantól megy. Minden a gyors helyzetfelismerésen múlik – mesélte – a pillanat törtrésze alatt tudnod kell, hogy most ugrani akarsz vagy csúszni, mászni vagy kikerülni, kapaszkodni vagy továbbugrani. Nem szabad ugyanis megállni, a lényeg a lendület, hogy ne gondolkodj, csak csináld. Bár rendkívül könnyedén mesélt róla, Faith nem áltatott vele, hogy mindenki képes lenne ilyesmire és láttam a komolyságot a szemében, mikor arról beszélt, hogy minden a gyakorláson múlik, senki nem képes elsőre végrehajtani az olykor szó szerint nyaktörő feladatokat. Sok esés, sok seb az ára a tökéletes magabiztosságnak és tudásnak.

Az egyik tetőről a másikra átugrani még viszonylag egyszerű, ám a nagyobb szintkülönbségek áthidalásakor már vigyázni kell, hogy a földetérés bukfencben végződjön, különben könnyen bokatörés lehet a landolás vége. Ugyanígy figyelni kell a falon futás technikájára is, a gravitációt ugyanis csak akkot tudjuk hosszabb időre kicselezni, hogyha megfelelő sebességgel vágunk neki a mutatványnak. De a lendület nem minden, akadhatnak pillanatok, mikor nem az számít milyen messzire tudunk elrugaszkodni, hanem az a lényeg, hogy hova érkezünk: egy zászlórudat jól be kell mérni és nagyon fontos, hogy észnél legyünk ha elkapjuk: vagy ugyanazzal a lendülettel tovább kell ugranunk, vagy megfelelő sebességbe kell hintáznunk magunkat, hogy elérjük a következő rudat, párkányt, vagy kiszögelést. Ismerni kell a tárgyakat is, hiszen vannak olyan objektumok, amelyek segítik az elrugaszkodást és általuk könnyebben elérhetjük a magasabb vagy messzebb lévő pontokat. Észnél kell azonban lenni – nézett a szemembe Faith – hiszen az ember határai végesek, néha sokkal biztonságosabb a falhoz simulva végigmászni egy vékony párkányon, mint kockáztatni az életünket egy bizonytalan ugrás miatt.

Ezek persze csak a gyakorlati dolgok voltak, van egy olyan aspektusa az egész „futó” létnek, ami már józan ésszel fel nem fogható. Faith szerint erre születni kell, az ember vagy érzi a dolgokat, vagy nem. Először nem is értettem mire gondol, de aztán ahogy mesélt róla, lassan-lassan világossá vált az egész. Egy „futónak” néha csak tizedmásodpercei vannak, hogy döntsön merre tovább, és ha nem alakul ki az úgynevezett „vöröslátás”, akkor jobb, ha az ember visszatér az utca forgatagába. Próbáld úgy elképzelni, mint a forró fémet – magyarázta Faith – a tárgyak egész egyszerűen vörösen izzani kezdenek és te tudod, hogy ez a szín vezet téged tovább: lehet egy kiszögelés, ahonnan képes leszel továbbugrani vagy kapaszkodni, lehet egy palló, ahonnan el tudsz rugaszkodni, egy ereszcsatorna, amin a magasba tudsz mászni vagy csupán egy ajtó, amin keresztül ki tudsz jutni a szorult helyzetedből. A Vörös izzás vezet – mondta, és rájöttem, hogy csak akkor érthetném meg igazán ezt az egészet, ha az ő szemével látnám az engem körülvevő világot. Az ő világában ugyanis a színeknek komoly jelentősége van, a zöld a bezártságot jelzi, míg a szabadban a mélykék és a narancssárga az esetleges lehetőségeket rejti. A színek segítenek eligazodni a magasban – ecsetele – ha valami erőteljesen kirí a többi közül, akkor tudom, hogy arra van a továbbjutás kulcsa.

Egy apróság fúrta nagyon az oldalamt, mégpedig az, miképp lehetséges, hogy nem tévednek el, hiszen térkép nincs náluk, nyilván nem is lenne idő azt bámulgatni, hiszen egy „futó” számára az idő kincs, minden pillanat számít, nem lehet megállni. Faith a kérdésre felnevetett és elárulta, olykor fülhallgatón keresztül kap tanácsokat és utasításokat a helyes irányt illetően. De ez nem mindig elég – jegyezte meg –, hiszen a legnagyobb rohanás közepette az ember nem is érti, mi hangzik el éppen a fülében. Ilyenkor csak az ösztönödben bízhatsz, és az sohasem csal. Olyan ez, mint a vöröslátás – mondta -, vagy érzed vagy nem, úgy kell elképzelned, mintha megnyomnál egy gombot, amitől azonnal a helyes irányba fordul a fejed.

Keveredtél már bajba? – kérdeztem hirtelen. Egy pillanatra meg is bántam a kérdésemet, mert az arca elkomorult, de mikor beszélni kezdett, világossá vált, hogy nem a kiváncsiságom dühítette fel. „Futónak” lenni nem csak azért veszélyes, mert bármelyk pillanatban a mélybe zuhanhatsz - az ügyetlenségnél sokkal nagyobb gondot jelent a hatóság: brutálisak és kegyetlenek. Előbb lőnek és egyáltalán nem kérdeznek, robotok, akik gondolkodás nélkül hajtják végre a rájuk kiosztott parancsokat. Ha összeakadsz velük nincs értelme leállni harcolni, azonnal menekülőre kell fogni a dolgot. Én legalábbis mindig így teszek, legrosszabb esetben is csak lefegyverzem őket – biztosított Faith. Elmesélte, hogy rengetegszer akadt már össze őrökkel és rendőrökkel, keveredett már kézitusába is, és elmagyarázta, hogy kialakult benne egy harci ösztön. A legjobb mozgásból, váratlanul támadni: becsúszni és rúgni, vagy a levegőből, lendületből mérni támadást. Ez meglepi őket – mesélte – néha elég pár ütés és el is terülnek. Ha azonban ez nem jön össze, akkor ismét csak a tudásában bízhat az ember. Ha jók a reflexeink, akkor hirtelen belassulnak a dolgok és ismét előjön a „vöröslátás”: az ellenfél pisztolya izzani kezd és tudod, hogy ez az a pillanat, mikor kikaphatod a kezéből a fegyvert. Ekkor már a „futóé” a döntés, hogy tüzel, vagy egész egyszerűen csak leüti az ellenfelét. Majdnem megkérdeztem, hogy ő ölt-e már embert, de inkább csendben maradtam, azt tudom, hogy olvastam már olyan esetről, mikor a „futó” a rá szegezett fegyverrel oltott ki életet...

A beszélgetésünk alatt végig volt valami furcsa érzésem, de akkor még nem értettem, hogy miért. Hosszan mesélt a technikáról, hogyan kell közlekedni a magasban, mesélt néhány akciójáról, milyen volt, mikor egy veszélyes csomagot vitt és csak egy hajszálon múlott az élete, mert vérszomjas rendőrök vadásztak rá, olyanok, akik azonnal tüzeltek. Mesélt az adrenalinról, a sebességről és az érzésről, hogy még mindig mennyire izgalmas, mikor elugrik egy párkányról, mikor egy kicsit belassul a világ és nem számít más, csak a mozdulatok és az „utazás”. Mesélt egy fickóról, akit több épületen keresztül üldözött, mire utolérte és kiszedte belőle az információkat. Szinte mindent elmondott nekem, csak akkor burkolózott hallgatásba, mikor a családjáról kérdeztem. Nagyon haloványan utalt rá, hogy a szüleit már kiskorában elvesztette és, hogy ez vezetett a mostani életéhez, a kormánnyal szembeni passzív ellenállásához. Említette, hogy van egy nővére, de csak annyit árult el róla, hogy ő is rendőr...