A király visszatért (?)
A fenti kérdőjel nem a véletlen műve, hanem felemás érzéseim kivetítése, s bár igyekszem elnyomni kétkedésem és objektív maradni, ez alkalommal nem biztos, hogy sikerül.
A sorozat első darabja 1999-ben került játéktermi gépekre, s bár külalakja azóta sokat javult, az alapmechanizmus gyakorlatilag tíz éve érintetlen maradt. Arcade tenisz ez a javából, gyors, szinte minden realitást nélkülöző játékmenettel, egyszerű, könnyen elsajátítható irányítással. A nagy rivális a Top Spin harmadik felvonása próbálkozott ugyan némi újítással ezen a téren, de a megváltozott és ezzel jócskán nehezedő kezelés sokak számára túl soknak bizonyult...
Game-set-match
Az egyjátékos mód sava-borsát egy némileg átdolgozott karrierlehetőség jelenti, amely az új részben World Tour névre hallgat. Egy meglehetősen részletes karakterfejlesztés után az amatőr liga századik helyéről rajtolva kell bebizonyítanunk, hogy mi vagyunk (vagy leszünk) a világon legjobbak.
Hősünk fejlődési rendszere a végletekig egyszerű: a ranglistán különböző tornák megnyerésével lehet egyre feljebb kerülni, a navigáció a korábbi részekből ismerős virtuális földgömb segítségével történik. A különböző tornák mellett játszhatunk edzőmérkőzéseket -- az itt legyőzött karaktereknek a későbbiek folyamán a páros mérkőzéseken vehetjük hasznát --, valamint részt vehetünk karitatív rendezvényeken és a szponzorok által rendezett eseményeken is. A megfelelő fejlődés érdekében a teniszakadémián egy külön edző segítségével (Tim Henman közreműködésével) csiszolhatjuk tudásunkat, tökéletesíthetjük mozdulatainkat: itt különböző, általában időhöz kötött feladatokat kell végrehajtanunk. Sikeres teljesítés esetén az adott feladathoz kapcsolódó három alaptulajdonság (footwork&technique, volley&serve, groundstroke) egyike fejlődik, és a későbbiek során itt határozhatjuk meg játékstílusunkat is.
Az említett alaptulajdonságokat a különböző minijátékok, valamint edzőmérkőzések során is turbózhatjuk. Rendelkezésünkre áll egy bázis (home) is, ahol kipihenhetjük a tréningek és mérkőzések fáradalmait: ez nagyon fontos, mert ha nem figyelünk az egészségi állapotunkra, akkor könnyen sérülés lehet a nagy igyekezet vége. Az otthonunkban található egy részletes versenynaptár is, aminek segítségével figyelemmel kísérhetjük egy-egy évad történéseit, eseményeit.
Az egyes tornák megnyerésével eltérő mennyiségű pénzt kereshetünk: eleinte persze csak kisebb összegek állnak a rendelkezésünkre, de minél előkelőbb helyet foglalunk el a világranglistán, annál komolyabb összegek ütik majd a markunkat. A pénzt különböző kiegészítőkre, felszerelésekre költhetjük; sajnos ezek gyakorlati jelentősége meglehetősen elenyésző, egyedül a különböző ütők szerepeltetése lehet érdekes, mert ezek eltérő tulajdonságai befolyásolhatják egy-egy meccs végeredményét.
Az amatőr liga után értelemszerűen a profik közé kerülünk, ahol háromlépcsős rendszerben juthatunk egyre feljebb: először a százötven, majd száz, míg végül az ötven legjobb játékos közé kerülünk. Ezek után jön az ún. „királykategória”, ahol a világ húsz legjobb teniszezőjével kerülhetünk össze. Nagy vonalakban ennyi a World Tour lényege: edzeni és tornákon részt venni, így kapaszkodva egyre feljebb, egészen a világhírnév küszöbéig.
A bevezetőben felvetett felemás érzéseim itt kezdődnek: amíg feljut az egyszeri játékos a legjobb húsz közé, addig gyakorlatilag halálra unja magát. A nehézségi szint beállítása karriermódban nem lehetséges: a gép automatikusan generálja a legyőzendő ellenfelet. Ezzel csak az a probléma, hogy gyakorlatilag két ütéssel szinte mindenki legyőzhető, ami egy idő után iszonyatosan frusztrálóvá válik. Elég megtanulni néhány nyerő adogatást, amit kombinálva szinte sétagalopp minden mérkőzés. Számtalan alkalommal éreztem azt játék közben, hogy nem bírom tovább -- valljuk be, ez egy szórakoztató program esetében, minden csak nem dicséret. Az unalomból két dolog jelenthet némi kiutat: a különböző, már-már klasszikusnak mondható minijátékok sora, valamint az online játéklehetőség.
A minijátékok szinte már szerves részét képezik a sorozatnak: vannak a régebbi részekből visszaköszönő kedvencek (Alien Attack, Pin Crusher, Court Curling, stb.) és újonnan érkezettek (Block Buster, Pirate Wars, Zoo Feder, Pot Shot stb.) is, amik egytől-egyig rendkívül szórakoztatóra sikerültek.
Az online játékmód végre bőven tartogat kihívásokat. Kétféle módon kapcsolódhatunk a szerverre: a megszokott rendszer szerint a főmenün, illetve a World Tour-on keresztül. Játszhatunk egyszerű mérkőzéseket, ahol a játék besorol bennünket egy tetszőleges rangsorba, de a komoly kihívásokat kedvelők részt vehetnek az SPT Online turnén is, ahol hét napon keresztül zajló virtuális tornán mérethetik meg magukat az igazán profik.
A karriermód mellett természetesen rendelkezésünkre állnak a jól megszokott instant lehetőségek is: a főmenüből indíthatunk egyszeri mérkőzéseket, vagy saját bajnokságot hozhatunk létre, ahol a húsz különböző világklasszis alakját magunkra öltve csépelhetjük az ellenfeleket. Az idei részhez a SEGA megvásárolta a Davis-kupa jogait is, így aztán a World Tour során menetelő karakterünk nemzeti színekben is összemérheti tudását a többi játékossal.
Az a szép zöld gyep -- és más bajok...
Grafikai téren is furcsa kettősség munkál bennem. Először is le kell szögeznem, hogy a játék egyáltalán nem csúnya. A választható és létrehozható karakterek jól kidolgozottak, a világsztárok mindegyike felismerhető, a játékosok mozgása pedig jól modellezett. Szerencsére az előző rész eltúlzott mozdulatai, méteres vetődései a múlt jótékony ködébe vesztek: úgy tűnik a fejlesztők ezúttal igyekeztek a földön maradni. A pályák szépen festenek, minden részlet a helyén van -- a kamerák követik az eseményeket, a vonalbírók pontosan teszik a dolgukat, biztonsági emberek ügyelnek a rendre --, ráadásul több választható helyszín kapott helyet, mint a korábbi felvonásban. A különböző borítások eltérő tulajdonságokkal bírnak, másképp pattan el a labda műanyag talajon, másképp salakos vagy füves pályán.
Emellett azonban nem lehet szó nélkül hagyni a pálya környezetének slamposságát, a nézők baltával faragott arcát, valamint unásig ismétlődő robotmozgását. Nem tudom elnézni a grafikai hibák jelenlétét sem: 2009-ben a talajban eltünedező ütők és a falban kikötő labdák számomra nem elfogadhatóak. Erősen sérelmezem azt is, hogy alig készült a játékhoz átvezető videó, majd minden második mérkőzésen, illetve a meccsek végén ugyanazt a néhány képsort kell végignézni. Több mint idegesítő, amikor egy torna végén pixelre pontosan ugyanazt a díjat nyomják a kezünkbe; a fejlesztők vehették volna a fáradtságot, hogy legalább tornánként más tárgyat modellezzenek le. Apróság ugyan, de a hangulatra gyakorolt hatása jelentős lehet...
A kameranézetek közé bekerült egy váll mögüli nézet is, de választható a jól bevált félmagas és magas állás is. Sajnos pont az első, amely legkevésbé használható, bár egy próbát mindenkinek megérhet, nekem sajnos nem jött be. Nagy csalódásomra a visszajátszás módja sem változott: maradt a néhány másodperces, általában az utolsó mozzanatokat bemutató kisfilm. Véleményem szerint érdekesebb lett volna, ha a játékos saját maga készíthetné el a számára fontos pillanatokról a visszatekintést, ami akár menthető, továbbküldhető is lehetne.
Az irányítást nem hiszem, hogy részletezni kell: billentyűzetről vezérelve az iránygombok szolgálnak a karakter terelgetésére, míg az ASD gombok a három ütésfajtát takarják. Kontroller esetében az ABXY gombokkal lehet ütni, a játékos vezérlését a bal kar végzi. Páros mérkőzés esetén lehetőség van a társ helyezkedésének befolyásolására: háló közeli, normál és alapvonal módok közül választhatunk.
A játék hangok terén továbbra sem kényeztet el bennünket: minden pályán ugyanaz a hang kommentálja végig az eseményeket, repertoárja négy tőmondatban ki is merül. A zene szerencsére kikapcsolható, már ha ez a nyolcbites kakofónia zenének számít a huszonegyedik században. Még egy mínusz pont a fejlesztőknek: nem hiszem, hogy akkora anyagi teher lett volna vásárolni (vagy készíteni) egy komolyabb zenei összeállítást.
Game over?
A Virtua Tennis 2009 összességében egy jól összerakott, szórakoztató teniszjáték, annak ellenére, hogy egyre kevesebb újat nyújt évről évre. Aki nem vágyik többre, mint egy régi ismerősre új köntösben, az bátran tegyen egy próbát vele. Akinek ez kevés, annak bizony várnia kell...
Bízom benne, hogy a fejlesztő és a kiadó felismeri a kihagyott lehetőségeket, és a következő alkalommal egy minden ízében megújult játékot tesznek le az asztalra. Utószóként pedig egyetlen gondolat: remélem, hogy kedvenc sorozatom nem indul el a rókabőrökkel szegélyezett úton, mert a konkurencia előretörésével ez bizony egyre kevesebb lehet...
