Minden egy viharos sivatagban kezdődik, ahol egy mindent darabokra tépő vihar elől menekülünk. Ezek még csak a játék első percei, de már itt előjönnek a PlayStation 4-exkluzív Vane pozitívumai és negatívumai. A látvány különleges, a hangulat nagybetűs, a zene is működik, ugyanakkor az ötödik teljesen értelmetlen elhalálozás után egy YouTube-videóban kellett megnéznem, hogy mégis mit rontok el. Azzal nincs bajom, ha egy játék nem rág mindent a számba, de azt még 30 évnyi játékos tapasztalattal is elvárom, hogy a fejlesztők legalább minimálisan elmagyarázzanak dolgokat. Ilyesmi itt nincs, később sem lesz, ami ugyan zavaró, viszont korántsem a legnagyobb baj.
MINDEN JÓ LENNE, DE...
A vihar csak egy bevezető, alig két perc az egész, ezt követi a főcím, majd egy madár testében találjuk magunkat, akivel egy végtelennek tűnő sivatag felett repkedhetünk. Az irányítás jónak semmiképp nem nevezhető, de legalább magunktól rájövünk, mit is kell csinálni. Az előttünk álló első feladat megoldása viszont korántsem ilyen egyértelmű. A pusztaságban csillogó állomásokat találunk, ahol csak kitartással és szerencsével találhatjuk ki, hogy leszállva (amire lényegében semmilyen utalást nem kapunk) a területen lebzselő többi szárnyas egy hatalmas gépezetre terelhető. Összesen négy ilyen „helyszínt” kell meglátogatnunk, és ha mindenhonnan összegyűjtjük a madarakat, akkor leszállva, és a háromszög gombot lenyomva a méretes fém szélkakast összedönti a madarak súlya, a közepébe zárt golyó a földre hull, és a becsapódáskor keletkező arany pocsolyát megérintve emberré alakulunk, akivel aztán szaladgálhatunk, ugorhatunk és mászkálhatunk.
Ez egyébként a Vane lényege: egy felfedezős kalandjátékról beszélünk, ahol madár- és emberalak között váltogatva kell megoldani nem túl bonyolult logikai fejtörőket. Az átalakuláshoz mindig szükséges egy arany tócsa, és rendre fontos szerep jut a madarak összegyűjtésének, mert velük hozhatók működésbe a továbbjutást lehetővé tévő mechanizmusok. És ezzel nincs is semmi baj, egyszerű, de működőképes a játékmenet, hiszen hajt előre a misztérium, hogy kik vagyunk, hol vagyunk és mit is csinálunk, a látvány tényleg magával ragadó, és mindez már bevált a legendás ICO és a Journey esetében is.
A japán illetőségű Friend & Foe fejlesztőcsapat azonban elkövetett pár hibát: egyrészt úgy érződik, mintha a munkájukra inkább tekintettek volna művészeti projektként, mintsem videojátékként. Erre utal, hogy a látvány volt az első, semmit nem „zavarnak” feliratok és útmutatások. Ez papíron persze jó ötlet, de a valóságban könnyen frusztrálóvá válik, ha szinte semmilyen instrukciót nem kapunk. Ez persze csak az első fél órában zavaró, aki ezen túljut (lesznek, akik nem), az megérti az alapkoncepciót, és onnantól ezzel nem lesz gond. Mással viszont igen.
Az irányítás és a kamerakezelés finoman szólva is szörnyű. Emberként szaladgálva még elfogadható a rendszer, de a madárformánkat navigálva rengeteg káromkodás kiszaladhat a szánkon. Kicsit lassú, nem áll kézre, pillanatok alatt összezavarja az embert, néha azt sem tudjuk merre van az előre. A szabadban még csak a kiszemelt helyen történő landolás macerás, a játék viszont hamar beterel minket zárt, sokszor szűk, nem mellesleg vaksötét helyekre, ahol már egészen idegesítő tud lenni a repkedés. Annyira, hogy el is veszi az ember kedvét a folytatástól. Ilyenkor kilépünk, idővel lehiggadunk, visszalépünk, folytatnánk az amúgy hangulatos kalandot, és ekkor jön a következő hidegzuhany: a mentési rendszer.
KÁR ÉRTE
Manuális mentés nincs, és hiába oldunk meg egy nagyobb szakaszt a központi fejtörővel, a rendszer nem feltétlenül menti el, hogy átjutottunk egy másik területre. Ennek hála a játékba visszalépve újra végig kell mennünk olyan feladatokon, amiket korábban már végrehajtottunk. Ez újfent elég lelombozó, és a nyögvenyelős irányítással megtetézve bőven elég ahhoz, hogy végleg magára hagyjuk a programot. Mert hiába hangulatos és érdekes, a fejlesztők túl sok akadályt gördítenek elénk, hogy valóban élvezni tudjuk. Márpedig pont az lenne a lényeg, hogy elvesszünk az ismeretlen világban, hogy felfedezzünk, hogy előre jussunk. A pozitívumok viszont koránt sem annyira erősek, hogy segítsenek túllendülni a frusztráló elemeken, így végeredményben a Vane sokkal inkább egy kihagyott ziccer, mintsem egy mestermű, amit mindenkinek ki kellene próbálnia.
