Egy kalapozós, kickstarteres kampány végeredménye a This is the Police, ráadásul a független fehérorosz stúdiónak ez az első próbálkozása a játékiparban. A Weappy alkotásában azonban nyoma sincs a megilletődöttségnek, a témaválasztás merész, és a feszegetett kérdésektől – vajon egy melegjogi tüntetést szét lehet veretni a SWAT-tal? − a világ bármelyik ombudsmanja dobna egy hátast. Mindezt Jack Boyd rendőrfőnök szemüvegén keresztül szemléljük, akit a város korrupt polgármestere hamarosan lapátra tesz, és a hátralévő 180 napban egy tisztességben megkopaszodott fő életútjára kell feltennünk egy furcsa koronát. Hősünk ugyanis beint a becsületnek, és úgy dönt, hogy összegyűjt némi nyugdíjat, konkrétan félmilliót, de nem ám forintban. Ideje hát kivezényelni az állományt, aztán lehet halászni a zavarosban, szemet hunyni a helyi maffiafőnök kétes üzelmei felett, és apró szívességeket tenni az adakozó köznép módosabb tagjainak. De ez még csak a kezdet…
Volt egy elképzelésem arról, hogy nem muszáj nyakig bebújni a mocsokba, és hogy nem hajlok meg a maffia akarata előtt. Ez 19 napig tartott, akkor meghaltam. Vannak árnyalatok a játékban, szürkétől a feketéig, de a fehér nincs köztük, és nem csak az alvilág szorongatja a mogyoróidat. A szakszervezet, az egyház, a polgármester, mindenki alád tesz, és közben elvárják, hogy az utcákon rend legyen. Freeburg városa tulajdonképpen egy makett, ahol a napi műszakot, azaz az 5-6 rendőrtisztet és a 2-3 nyomozót próbáljuk elosztani a felvillanó riasztások között. Az óra folyamatosan pörög, és minden feladathoz tartozik egy időlimit, amelyen belül járőrt kell küldenünk a helyszínre. Ráadásul egy utcai zavargáshoz 3-4 ember és a melléjük rendelt SWAT különítmény is kevés lehet, máskor pedig egy reszkető gyerekhangról is kiderülhet, hogy csak a kis Joseph nem akarta megenni a brokkolit. A komolyabb nyomozást igénylő esetek a detektívek asztalán végzik, ahol megkapod a tanúvallomásokat, és az eseményt elindító, illetve lezáró képkockát, a nyomozás pedig a kettő közötti üres részhez lehetséges variációkat tár fel, kvázi köztes képkockákat, amelyből aztán kirakható a teljes fotósorozat. Kevés hiányzik hozzá, hogy a képkirakó, a kihallgatások és a kiemelt ügyek (pl. sorozatgyilkosság) többek legyenek puszta lábjegyzetnél. Épp csak a szabadság/tévedés illúziója, ahol nem kizárólag a készítők által megálmodott sorrend kirakása után tudnánk továbblépni a letartóztatáshoz.
Apu, vedd meg nekem a várost…
A várost behálózó szervezett bűnözés egy család kezében van: drog, fegyverek, rablás és persze gyilkosság, amiből te sem tudsz kimaradni. Mint ahogy a bandaháborúkból sem… Minden az apró szívességekkel kezdődik, például este tízkor a raktáraknál lesz egy riasztás, és ha 15 percre becsukod a szemed, 6000 dollárral vastagabban ébredsz. Aztán egyre többször kell félrenézni, a statisztikáid romlanak, a szervezet szorít a költségvetésen, és ki kell rúgni valakit az egyik műszakodból (két műszak van). A belső ellenőrzésen is hamar leesik a tantusz, hogy eltűnt két kiló hernyó és egy csomó automata fegyver a bűnjelraktárból. Ezek egyébként csak egyszerű szöveges üzenetek, de ideje ránézni az embereidre. Mondjuk megdobni 3 lepedővel Grant rendőrtisztet, és máris kiderül, ki a tégla az őrsön. Az árulók aztán kapnak egy hamis riasztást, valahol egy erdős rész közelében, és néhány nap múlva már csak a dísztemetésükön találkozunk. Persze, ha mindig így járnánk el, hamar elfogyna az állomány, úgyhogy néhanap kioszthatunk egy vastagabb borítékot is, vagy a maffiás kapcsolatunkat felhasználva a címzetthez eljut az a figyelmeztetés, amitől hirtelen amnéziája lesz. Csupa zseniális ötlet, de azért ne bontsunk pezsgőt, mert a teljes személyzeti vonalból épp a személyes kapcsolatok, az érzelmek hiányoznak.
Freeburg nem tolerál senkit és semmit, ha a felső vezetésnek úgy tetszik, akkor rúgd ki az összes afroamerikai munkatársad (a játék persze nem ezt a szót használja), és vegyél fel ázsiaiakat, mert holnap éppen egy olyan delegáció jön, aminek az fekszik. Naná, harmadnap meg a feministák, és ha mindenkire hallgatnánk, Boyd a hétvégén már egyedül szivarozna a terepasztal mellett. Ami a főhősünket illeti, nos, éppen egy széteső házasság romjain szedi a piruláit, és képregényszerű átvezetőkben tárul elénk az a mocsok, ami körbeveszi. Nem finomkodtak a fehéroroszok itt sem: ugyan a bejátszások minimalista stílusa, a szögletes, arcnélküli alakok tompítanak a brutalitás élén, de én például itt láttam először csillárra aggatott fejeket. Emellett akad néhány morálisdöntés, pár interjú, és a játék igyekszik kitölteni minden hézagot, ámbár utóbbi esetében már szinte kóros túlzásba esik. Például a napi rutin az újságok szalagcímeivel kezdődik, aztán egy harákoló verdával Boyd elhajt a munkahelyére, utóbbit minden kicseszett reggel megnézheted, a huszadiknál pedig könyörögsz a szolgálati fegyveréért. Az sem sokat segített, hogy az irodai lemezjátszó csak jazzt és klasszikusokat játszott, aztán amire kezdem megszeretni Chopint, átváltott bluesra…
This is the Police!
Egy független kis cégtől egyébként pont ilyen minőséget várnánk. Szűkös anyagi javak tökéletes felhasználása címszóval méltatható a teljes grafikai anyag, funkcionális, minden érthető, sehol semmi sallang, és némi fantáziával a szürke kulisszák mögé könnyen odaképzelhetünk egy várost, ahol a bűn csak hajnali 3 és 7 között alszik. A szirénázó vonalak a terepasztalon többnyire egy sima letartóztatásig száguldanak, de gyakran élő jelentést, azaz egy helyzetképet kapunk a helyszínről, és döntésre várnak az embereink. Szirénázva álljanak keresztbe, és ordibálják be, hogy mindenki tegye fel a mancsát, vagy egyből araszoljanak a hátsó bejárat felé? Életek múlnak ezeken a válaszokon, és ha egy kicsit is személyesebb köteléket tudnánk kialakítani a beosztottakkal, akkor jobban fájna a veszteség. Így azonban csak egy puszta számadat tűnik el a semmiben, az összegyűjtött tapasztalaté, és bármekkora genyóság, de ha nem jelented be a halálesetet, még a járandóságukat is hozzácsaphatod a nyugdíjalaphoz. A This is The Police jó játék, de újrakezdve rögtön feltűnik az egyik legnagyobb hibája, hogy könnyen kiismerhető, ugyanazok a nyomozások és ugyanazok a veszélyhelyzetek másodjára már nem biztos, hogy érdekesek. Minijátékok, helyenként lapos, máskor zseniális történetvezetés, és tömény bűnözés, azért ez se semmi. Elsőre biztos tetszeni fog…
