The Witcher 3: Wild Hunt - Hearts of Stone teszt

A kiegészítő fogalmát meghatározni 2015-ben nem egyszerű dolog: az internet előtti korszakban a kiegészítő mindig egy olyan csomagot jelentett, amely az alapjáték kiadása után háromnegyed / egy évvel érkezett, és mindig új tartalmat és új történetet hozott, kibővítve, bizonyos esetben akár át is formálva elődjét. Jó és rossz példát egyaránt fel lehet hozni − a Blizzard például egészen fantasztikusan érzett rá a dologra az első StarCrafttel és a Warcraft 3-mal, de ott a másik véglet, az Electronic Arts, akik a Sims-családdal tulajdonképpen azelőtt kitalálták a mikrotranzakciós / DLC-s bizniszt, mielőtt az a jelenlegi formájában megszületett volna. Kiegészítő az, ami csak a történetet toldja meg, vagy ellenkezőleg, kizárólag a mechanikához nyúl? Egyáltalán mennyi tartalom, mennyi szavatosság kell egy bővítménybe, hogy örömmel nyissuk ki a pénztárcánkat? A választ talán mindenki csak magának találhatja meg: A Witcher 3 első bővítménye e helyett inkább csak egy fantasztikus kalandot hoz.

SZÍVTELENÜL

Ez a kaland pedig − mint Geralt életében gyakorlatilag minden − egy munkával és egy szörnnyel kezdődik: az oxenfurti csatornákban egy hatalmas békát kell levadásznia, akiről gyorsan kiderül, hogy valójában egy elátkozott herceg. Geralt tette nem marad következmény nélkül, a herceg őrei elhurcolják, hogy egy hajó gyomrában térjen magához, hosszú rabságnak nézve elébe... ám feltűnik az alapjátékból ismerős, megmagyarázhatatlan, természetfeletti képességekkel rendelkező Gaunter O'Dimm, egy zsíros ajánlattal: Geralt kiszabadulhat börtönéből, feltéve, ha elvállal egy küldetést. Dimm azt persze nem közli, hogy a küldetés nem más, mint egy vérszomjas bandita, Olgierd von Everec három kívánságának teljesítése − és innentől fogva elszabadul a pokol.

Elvégre nem lenne egy klasszikus Witcher történet, ha nem lenne teli váratlan fordulatokkal, kiszámíthatatlan eseményekkel és emlékezetes karakterekkel − a Heart of the Stone mind a háromból adagol bőven. Ha hasonlítani kéne valamihez, az mindenképp a Witcher 3 és a számítógépes szerepjátékok egyik legjobb küldetése, a Véres Báró lenne: Olgierd von Everec kálváriája legalább olyan hosszú és szövevényes, mint a Báró története, és ugyanannyira jól van felépítve. Everec egyáltalán nem egydimenziós figura, árnyalt személyiségű, komoly múlttal rendelkező antihős, aki ugyan úgy viselkedik, mint egy pszichopata mészáros, de nem ok nélkül. Dimm hasonlóan zseniálisra sikeredett, alig tudni róla valamit, mindig akkor tűnik fel, amikor az ember nem számít rá, és olyan dolgokra is képes, amire a Witcher világának egyetlen más szereplője sem.

És ha már szereplő: a Heart of Stone az alapjátékhoz hasonlóan visszanyúl a múltba, és előhúz onnét egy rég látott ismerőst − ez most azt a Shanit jelenti, aki csak az első Witcherben szerepelt, akkor, mint még az oxenfurti egyetem tanulója. Shaniból azóta nem csupán érett nő lett, hanem szanitéc, aki önhibáján kívül keveredik bele Geralt legújabb kalandjába, a karjaiba viszont már önként ugrik be, feltéve, ha te is azt akarod. A Heart of Stone romantikus szála bár remekül kidolgozott, valahogy mégsem illik az összképbe.

A NYÚLON TÚL

Ennek igazából egy oka van: az, hogy a tartalmat tekintve az alapjáték története, vagyis a Yennefer - Triss románc végkifejlete után járunk, de mivel a két hölgy közül egyik sem szerepel a kiegészítőben, ezért a Heart of Stone olyan, mintha egy a fő sodrástól külön mozgó miniuniverzumban játszódna. Így az ember nem tudja, hogy bűntudata legyen, mert megcsalja valamelyiküket (feltéve, ha ezt az opciót választotta), vagy csak ússzon az árral, és ugorjon bele a romantikába. Ez azért is fájó, mert Shani elképesztően bájos, és olyan helyekre és helyzetekbe tolja Geraltot − például egy minijátékokkal telipakolt esküvő − ahová amúgy sosem keveredne.

Kiemelni a Heart of the Stone helyét a kronológiában azért is fontos, mert az expanzió mechanikai szempontból maga is megteszi − 30-as szint alatt például esélytelen akár az első küldetését is megoldani. Ez egyértelműen a végjátékhoz tartozik, elsősorban azoknak, akik már letudták az alapjátékot, de azoknak sem kell teljesen lemondaniuk róla, akik esetleg még neki sem álltak Geralt harmadik kalandjának. Van ugyanis egy olyan opció, amely automatikusan legenerál egy megfelelő szintű karaktert a hozzá tartozó felszerelésekkel, sőt, még a fő sztorit is kikapcsolja, így a Heart of the Stone tényleg úgy funkcionálhat, mint egy önálló kiegészítő.

Mégis érdemes csínján bánni a definícióval: a Heart of the Stone ugyanis tényleg olyan, mint egy kiemelten jó sztorival rendelkező kalandcsomag, amely kizárólag egyetlen mechanikai változást hoz (ha nem számítjuk ide az új, nem embereknek készült legmagasabb nehézségi szintet) − a rúnarendszer kibővítését. Ennek révén három rúna kombinálásával egyedi, és döbbenetesen erős buffokat lehet bevetni. Ilyen lehet az életerő és a stamina drasztikus megemelése, a jelek működésének átszabása, vagy épp a viselt öltözet átkategorizálása, amely teljesen új kombinációs lehetőségeket nyit meg a karakterfejlesztés terén.

Sok újat persze ilyen rövid idő leforgása alatt nem is tudott volna hozni: ami fejlesztésre, módosításra a Witcher 3 rászorult, azt az időközben kiadott patchek tömkelege megtette, a tárgylista szortírozásával kezdve a kraftolás átláthatóbbá tételén át egészen az olyan hasznos dolgokig, mint a drasztikus optimalizáció, melynek hála a PC-s változat jelentősen stabilabban és gyorsabban fut, mint valaha. A Heart of the Stone ezért inkább egy igényes, baromi szórakoztató küldetéscsomag, sem mint komoly kiegészítő, annak viszont nagyon olcsó, és nagyon igényes, főleg a komplett gwent-paklikkal megdobott hazai dobozos kiadásában. Márpedig egy Witcher kizárt, hogy nemet mondjon egy ilyen ajánlatra, hiszen pénzért és persze kalandokért bármit!