The Elder Scrolls 5: Skyrim teszt

Vannak olyan játéksorozatok, amiknek egy-egy új részéről már a bejelentésükkor tudja az ember, hogy a megjelenés után legalább egy hétig rabul ejtik majd a vásárlót. A Fallout, a Civilization, a frissebbek közül talán a Batman, és persze cikkünk apropója, a The Elder Scrolls (TES). A TES harmadik része, a Morrowind egy egész generáció elé állított követendő példát, de még a vegyes kritikával fogadott, Oblivion alcímű folytatás említése is képes visszatarthatatlan emlékfolyamot kiváltani az emberekből. Az aktuális ötödik rész, a Skyrim ugyanezt tűzte ki végső célnak: beszippantani bárkit, aki a közelébe merészkedik, és – nem lövök le nagy poént, ha elárulom – sikerült is a művelet. Hajnal négyig játszol majd, észre sem veszed az idő múlását, de már olyan álmos vagy, hogy néha belebólintasz a képernyőbe. Még mentesz egy utolsót, elvánszorogsz az ágyig, és az elalvás előtti pillanatokban azon jár az eszed, hogy mi minden maradt ott a gépben, amit mindenképp látnod kell.

200 év semmittevés

A TES-játékok egyik legnagyobb előnye, hogy ha akarod, teljesen kihagyhatod a fő történeti szál felgöngyölítését, hiszen a tartalom legnagyobb részét a részletesen kidolgozott mellékküldetések, a céh-feladatok és egyéb apróságok teszik ki. Az ilyen felépítésű játékok „hátránya”, hogy még a rajongók köreiben sem ritka, hogy csak hellyel-közzel ismerik a kalandnak helyet adó világot, illetve annak történelmét. A játék neve egyértelműen mutatja, hogy volt már négy eresztés az előtt, hogy nekivágnánk a mostaninak, és ez alapján talán sokan félve indulnak neki – már most mondom, csak bátran. 200 évvel vagyunk az Oblivion történései után, ami egyben azt is jelenti, hogy még Skyrimban, a földrész legészakibb államában sem emlékszik a kutya sem mindarra, amit a TES IV-ben tettünk. Sokkal fontosabb problémája is van a népnek annál, minthogy melyik Septim hogyan ült vagy nem ült a trónra: a jeges tartományban polgárháború dúl, ráadásul a sárkányok is visszatértek. Azok a sárkányok, akik olyan régen eltűntek már az egekről, hogy szépen lassan a gyerekmesékből és a legendákból is kikoptak. El tudjuk képzelni, mekkora a riadalom, mikor egyszer csak megjelenik pár tüzet (vagy jeget) okádó gyík a városok és a falvak felett – micsoda szerencse, hogy épp az általunk alakított karakter az a jóslatok által megénekelt személy, aki nemcsak legyőzni tudja ezeket a rettenetes élőlényeket, de a lelkük elrablásával el is pusztítja őket. 

Elsőre nekünk sem ilyen egyértelmű a helyzet, sőt, a kaland elején épp a vesztőhelyre cipelnek minket (a TES-sorozatban persze az lenne a fura, ha nem elítéltként kezdenénk a játékot), és már a bakón pihen a halántékunk, mikor összefutunk az első sárkánnyal. A kis intermezzo segít abban, hogy az ad hoc bíróság felmentsen minket minden vádpont alól (egy kupac égett csontként az ember egész máshogy látja a világot), innentől pedig csak rajtunk áll, hogy mihez kezdünk. Ha valakinek nem lenne világos: a Skyrim szerepjáték. Lehet, hogy a hardcore RPG-rajongók vitatkoznak ezzel a megállapítással, de tény, hogy a játékban azt csinálsz, amit csak akarsz, nincs megkötés, nincs előre kiszabott irány, sőt, a kasztok, és a szintlépéskor eddig megszokott fejlődési rendszer is hiányzik (erre később még visszatérünk). A térkép első megnyitásakor kapott látványt érdemes megjegyezni, mert kiválóan mutatja, mennyire összetett játék is a Skyrim. Ekkor ugyanis a tartományi fővárosokat és a közelben lévő falut leszámítva semmi sincs rajta, de elég néhány órányi kitartó küldetésfelvétel és -leadás, hogy több tucatnyi helyszín ikonját fessük a képernyőre. Ráadásul micsoda helyszínek ezek...

Képeslapok Skyrimból

Ha ki kellene választanom a legfontosabbat a TES-sorozat védjegyei közül, mindenképp a világ már-már szőrszálhasogatásba hajlóan részletes kidolgozását emelném ki. A Skyrimban sem csalódunk majd ebből a szempontból: a nagy egészet nézve a játék gyönyörű. Sokszor elmondtuk már egy-egy játékkal kapcsolatban, de talán még soha nem volt ennyire igaz – a teszt során számtalanszor álltam meg csak azért, hogy a táj szépségeiben gyönyörködjek. Felkaptatsz egy hegyre, és ahelyett, hogy a küldetés feladataival foglalkoznál, percekig bámulod a sziklaoromról táruló kilátást, a lábad alatt hangyaként tevékenykedő falusiakat, vagy épp a távolban repkedő sárkány sziluettjét. 

A száznál is több, az eddigiekhez hasonlóan jól kitalált, de jóval kevesebb választási lehetőséggel kecsegtető küldetés megoldása közben azonban a nagy egész helyett a közeli részleteket bámulod majd, és bár a fent leírt mennyei állapotok megbicsaklanak néha, összességében nézve a Skyrim jól teljesít. (Még akkor is, ha a Bethesda állításával szemben a játék alatt dohogó motor a jelek szerint továbbra is az Oblivionban és a Falloutokban már bizonyító, de öregecske GameByro.) A karaktermodellek néha furák, de általánosságban véve jók. A mozgásanimáció változatos, bár közel sem hiba nélküli, és ha egy-egy tárgyat, sziklát, ajtót vagy egyéb apróságot nézel közelebbről, belefutsz majd egy halom kompromisszumos, és néhány hajmeresztően alacsony felbontású megoldásba. Azonban ha valóban nekiállsz székeket meg köveket vizslatni csak azért, hogy hibákat keress, a hiba a te agyadban keresendő. Ezt a játékot ugyanis nem nagyító alatt kell böködni, mint a hátára fordított katicát – bele kell vetni magad, a lehengerlő tartalom majd feledteti az alkalmanként előugró furcsaságokat.