Vannak játékok, amik első ránézésre simán félrevezetik a vásárlót. Megnézi a képeket, a videókat, és kialakul egy kép róla. Ennek hatására aztán vagy megveszi a játékot, vagy örökre elkerüli. Na, én valahogy így voltam a Tchiával. Első ránézésre egy aranyos, de egyszerű programnak tűnt, és ez nem igazán mozgatta meg a fantáziámat. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy nálam kötött ki a játék. Elindítottam. Az első pár percben úgy éreztem, nem tévedtem, de aztán fél óra múlva már azon gondolkodtam, hogy lehet, megvan számomra az év legkellemesebb meglepetése.
Több van benne, mint látszik
A történet főhőse a nem túl bőbeszédű, de azért nem is néma Tchia, aki az apjával él egy apró kis szigeten, a Csendes-óceán közepén. Egy nappal a tizennegyedik születésnapja után egy gonosz kis krapek érkezik a szigetre, néhány fura szerzettel, és elrabolják az apukát. Nosza, Tchia, ráébredve különleges képességeire, nekivág a szigetvilágnak, hogy visszahozza édesapját, és ha már úgyis belevágott a kalandba, az otthonát is felszabadítsa a zsarnokság alól.
A Tchia világát a játékot összehozó Awaceb egyik társalapítójának az otthona, Új-Kaledónia inspirálta, és szinte süt a képernyőről, hogy a készítőknek mennyire tetszett a Csendes-óceán eme eldugott kis paradicsoma. Három meglepően nagy, hangulatos és változatos szigetet járhatunk be. Ezeken rengeteg felfedezni- és tennivaló vár ránk.
A szigetek közt egy katamaránnal utazhatunk, aminek irányítása érdekesre sikerült, hiszen a sebesség növeléséhez vagy csökkentéséhez külön kell a vitorlát szabályozni, és külön kell a kormánylapátot kezelni – egyszerre a kettő nem megy, szóval egy szűk folyókanyarulatban vagy a zátonyok között igazi kihívás ladikunkat irányítani, pláne, ha éppen versenyzünk.
Ami a szárazföldi utazást illeti, főleg két szép lábunkra hagyatkozhatunk. Ez azért kissé lassú, hiába fut Tchia egész gyorsan. Ugyanakkor van egy különleges képessége, a lélekugrás (Soul Jump). Ezzel hősnőnk képes élettelen tárgyakat és élőlényeket megszállni. Utóbbiakat fegyverként használhatjuk (kilépve belőlük, szinte puskagolyó sebességgel lőhetjük ki a tárgyakat a cél felé), utóbbi pedig megkönnyíti a közlekedést. Megszállunk egy delfint, és már száguldhatunk is torpedóként a víz alatt. Vagy egy sirály tollaiba bújva átrepülhetünk a sziget fölött, esetleg macskaként szaladhatunk a városok utcáin.
A lélekugrást a soulmeter határolja be. Ez folyamatosan fogy, ha a képességet használjuk, ám bármilyen étkezéssel visszaállíthatjuk. Sőt, a rejtett barlangokba – ahová csak egy meghatározott totem kifaragásával juthatunk be – úgynevezett lélekgyümölcsöket (Soul Fruit) szerezhetünk, amivel megnövelhetjük a soulmeter nagyságát.
Fontos mérőegység még a staminameter, mivel ez határozza meg, mennyi ideig tudjuk egyéb különleges képességünket vagy eszközünket használni. Tchia ugyanis úgy mászik fel a falon, mint a Pókember, Aloy-hoz (Horizon-játékok) hasonlóan siklóernyőzik, de akár egy fáról is ki tudja lőni magát. Mindez a staminametert használja, ami bár automatikusan visszatöltődik, komoly gondot okozhat, ha például siklóernyőzés közben fogy el, és mi a mélybe zuhanunk. Kezdetben amúgy irritálóan alacsony a staminánk, viszont ezt a térképen mindenfelé fellelhető stamigyümikkel (Stamina Fruit) hamar fel lehet tápolni.
Tchia emellett olyan ügyes az ukulelével, mint Ellie a gitárral, sőt a hangszer kezelése is gyanúsan ismerős. A The Last of Us Part 2 gitárszekvenciáihoz hasonlóan lehet zenebonálni. Ám ukulelénkhez speciális dallamokat gyűjthetünk be a kőtornyok építésével, ezekkel például hatással lehetünk a napszakokra.
És, ha mindez nem lenne elég, a különböző gyűjtögetnivalókkal extra ruhákat, vitorlákat, és mindenféle díszítő elemet szerezhetünk hősnőnkhöz és a hajójához, így azokat kedvünkre átalakíthatjuk.
Kellemes kalandozás
Szóval a Tchia az egyszerűnek tűnő, de stílusos és sokszor egész lenyűgöző külcsín ellenére egy meglepően komplex, élettel teli játék lett. A szigeteket különféle állatok és népek lakják, saját szokásokkal és kis személyes történetekkel. Az Awaceb pedig mindezt egy nagyon kedves, inkább a felfedezésre, semmint az akcióra összpontosító történetbe foglalta bele. Az egyetlen komoly dolog, amit fel tudnék hozni a Tchia ellen, az az, hogy a szereplők az Új-Kaledóniára jellemző francia, kanak és egyéb, melanéz dialektusokon szólalnak meg, így folyamatosan a feliratot kell figyelnünk, ha ezeken a nyelveken nem beszélünk. Ez különösen a zenei szekvenciák során problémás, amikor egyszerre kell olvasni a történetet előre vetítő dalszöveget, és figyelni, hogy mikor nyomjuk le a megfelelő gombot. Persze ezeket a jeleneteket át is állíthatjuk automatikusra, ekkor csak hátra kell dőlnünk, és élveznünk a melódiát, ám ezzel lényegében feladjuk az irányítást.
Mindezt leszámítva nem tudnék rosszat írni a Tchiáról. Oké, nem túl eredeti, rengeteg játékeleme fedezhető fel korábbi játékokból, sőt végig olyan érzésem volt, mintha egy lightosabb Horizon-játékkal játszanék, csak itt nincsenek robotok. Viszont az összkép ezzel a szépséghibával együtt is remek, szóval, ha egy könnyed, hangulatos és kedves, de nem ék egyszerű, nyílt világú játékra fáj a fogad, akkor a Tchiát jó szívvel tudom ajánlani neked.
