South Park: The Stick of Truth teszt

A Stick of Truth nem született túl szerencsés csillagzat alatt, hiszen a rajzfilmsorozat eredeti alkotóival szövetkező Obsidian Entertainment az időközben csődbe ment THQ zászlaja alatt kezdte meg a fejlesztést, és az amerikai kiadó ellen zajló felszámolás során sokáig kérdéses volt, hogy lesz-e új gazdája a projektnek. A Ubisoft végül felkarolta a készülő szerepjátékot, ám a kedélyeket ez sem nyugtatta le teljesen, hiszen a programról alig lehetett tudni valamit, mármint azonkívül, hogy a fejlesztők szorgalmasan dolgoznak rajta.

A folyamatos titkolózást és a megjelenés többszöri csúsztatását látva mi is hajlamosak voltunk rémeket látni, és az évtizedes, nem túl minőségi South Park játékok képe rémlett fel előttünk. Február elején aztán véget ért a gondterhelt várakozás, hiszen a játékot forgalmazó PlayOn jóvoltából sikerült kipróbálnunk a Stick of Truth előzetes verzióját, és az egyórás „előétel” elfogyasztását követően világossá vált, hogy felesleges volt aggódni, hiszen a South Park játék jó kezekbe került. A mézesmadzag után alig vártuk, hogy a végleges verzióra is lecsaphassunk, és a steames változat megkaparintását követően a coloradói kaland olyan mély benyomást tett ránk (na, nem South Park-i értelemben), hogy arra jutottunk: a városka lakói megérdemlik, hogy a Guru címlapjára kerüljenek.

Csá gyíkok, itt az új gyerek!

Minden az új fiú (ezek vagyunk mi) megjelenésével kezdődik, aki a szüleivel frissen költözött az első látásra idilli South Park városkába. Bár első pillantásra úgy tűnik, hogy a famíliával minden rendben van, az már az első pár perc után világossá válik, hogy folt csúfítja a papa/mama/gyerkőc múltját. Töprengeni és kérdezősködni persze nincs idő, ugyanis rövid úton ki leszünk paterolva az új otthonunkból, méghozzá azzal a felkiáltással, hogy sebtiben szerezzünk új barátokat. South Parknál megfelelőbb hely erre nem is létezik: az utcára lépve szinte rögtön belebotlunk a segítségünkre szoruló Buttersbe, aki a közreműködésünket követően hálából bemutat minket a „vidék” urának, Cartmannek... akarom mondani Kupa Keep hatalmas varázslójának.

Mint kiderül, a helyi fiatalság színe-java (emberek és elfek csoportjára bontva) éppen háborúban áll egymással az Igazság botjának birtoklásáért. Érkezésünkkor ugyan az embereket vezető Cartman brigádja birtokolja a mágikus eszközt, ám az elfek egy meglepetésszerű támadás során elorozzák azt. A hatalmas varázsló persze nem hagyja annyiban a dolgot, és minket bíz meg a botért induló sereg hiányzó tagjainak összeverbuválásával. Mindez persze csak a kezdet, az előttünk álló nagyjából 15 órás kaland során nemcsak az elfek népével kell dűlőre jutnunk, de az iskolát felügyelő vörhenyesekkel is bajuszt akasztunk, aztán feltűnnek a végbélturkász idegenek, kormányügynökök és náci zombik lepik el a várost, összeakadunk a gótokkal, a lányokkal és a ráknépséggel, konfrontálódunk az alsónadrág-gnómokkal, ellátogatunk a teljesen fura Kanadába, egy árulást is át kell élnünk, és ha ez még nem lenne elég, akkor mindennek fejébe még a várost is nekünk kell megmenteni a teljes pusztulástól. Jézus... Ja, igen, még ő is feltűnik a színen.

Karakterépítés

Játékmenetét tekintve a Stick of Truth a klasszikus szerepjátékokat idézi, hiszen a világ felfedezése szabadon és valós időben történik, viszont a harc már körökre osztott, és helyenként ügyes taktikázást igényel. A Cartmannel való találkozás során négy kasztból (harcos, mágus, tolvaj, zsidó) választhatunk egyet magunknak – érdemes megfontoltan dönteni, lévén a négy típus megszerezhető képességei jelentősen eltérnek egymástól, és nagyban befolyásolják a ránk váró tengernyi küzdelmet. A harcos (nagy erő és sebzés) és a mágus (különleges varázslatok) vélhetőleg sok magyarázatot nem igényel; náluk jóval érdekesebb a tolvaj, akinek két aljas, nagyot sebző hátbatámadása is lesz, illetve idővel képessé válik a semmiből feltűnő „segítők” bevetésére. A zsidó ezzel szemben egy amolyan univerzális figura, aki jól bánik a hajítófegyverekkel, plusz képes szörnyű csapások megidézésére. Hősünk a kalandok során XP-t gyűjt, szintet lép, és folyamatosan nyitja meg a különböző képességeket (karaktertől függően négyet vagy ötöt), amiket aztán négy szinten lehet továbbfejleszteni.

A karakter tápolása azonban nem csak ennyiből áll, hiszen minél több barátot szerzünk South Parkot járva (őket a Facebookra hajazó menürendszer is mutatja), annál több passzív tulajdonságot (extra sebzés és védelem, különleges bónuszok) nyithatunk meg, melyek főleg a harcok során válnak majd az előnyünkre. Ezenfelül – a történet előrehaladtával – a játék szereplői különböző fingós mágiákat tanítanak nekünk, melyeknek nemcsak a küzdelmek során vesszük majd hasznát, de a számos ismerős helyszín felfedezése közben is.

Használd az eszedet és a környezetedet

A szabadon bebarangolható South Parkban a lakóktól folyamatosan szerezhetünk mellékküldetéseket, és ezeket akkor teljesítjük, mikor kedvünk szottyan, vagy ha épp időnk engedi. Az épületek nagy része bejárható és felfedezhető, s bár kezdetben ez nem látszik, idővel rájövünk, hogy az egyszerűnek tűnő város és házai rengeteg titkot rejtenek. A sztori teljesítése közben szerzett extra lehetőségek (távolsági fegyverek, teleport, társak segítsége, fingómágia, zsugorpor) rengeteg korábban elérhetetlen pályarészletet nyitnak meg, és sokszor még a harcot is egyszerűbbé tehetjük (vagy kikerülhetjük), ha használjuk a környezet adta lehetőségeket. Szellentés és tűz kombinálásával ellenfeleket iktathatunk ki és barikádokat rombolhatunk le, az íjunkkal kapcsolókat aktiválhatunk, vagy elektromos vezetéket pöccinthetünk olyan tócsákba, amelyekben épp áll valaki, a teleport és a zsugorpor segítségével pedig hagyományos úton elérhetetlen helyekre juthatunk be. Minden épületben érdemes ilyen extra lehetőségek után kutatni, hiszen így nemcsak alternatív útvonalak és ellenfélritkító lehetőségek fedezhetők fel, de rengeteg értékes és érdekes tárgy is gyűjthető a rejtett zugokban.

A te hősöd, a te választásaid

A South Park összes helyszínén találhatók olyan tereptárgyak, amelyek valamilyen cuccot rejtenek. A játékban összeszedhető holmik nagy része fillérekért eladható, többnyire a rajzfilmre utaló vicces szemét, de azért bőven találhatunk értékes felszereléseket is: fegyvereket, ruhákat, varázscsemegét (Red Bull, csoki, kóla, cukor, taco), pénzt, és olyan kiegészítőket, amivel a tárgyainkat lehet tuningolni.

Karakterünk rendelkezik egy közelharci és egy távolsági fegyverrel, illetve sapkát, ruhát, kesztyűt aggathatunk rá, és a felsorolt cuccok legtöbbje foglalattal is bír. Ezekbe illeszthetjük a fentebb említett kiegészítőket, melyek extra tulajdonságokkal ruházzák fel az adott eszközt, és általa hősünket. Bónuszvédelem vagy erősebb támadás, tűz/jég/elektromos sebzés, több életerő és még sorolhatnánk, a lista igen hosszú, ráadásul a kiegészítők a csaták előtt bármikor cserélhetők, így az esetleges vesztes ütközetek után már új, hatékonyabb kombinációval csaphatunk oda az elfeknek, a vörhenyeseknek, az alkeszoknak, a drogosoknak, a csöveseknek, macskáknak, patkányoknak, farkasoknak, medvéknek, kígyóknak, baktériumoknak, náci zombiknak, katonáknak, és a többi agresszív elemnek.

És nemcsak fegyvereink és ruháink szabhatók testre, de a karakterünk is, már amennyiben vesszük a fáradságot, és minden helyszínt felforgatunk. A kacatok és a hasznos tárgyak mellett ugyanis gyűjthetünk olyan kiegészítőket is, melyekkel a hősünk megjelenése variálható. Hajformák, szemüvegek, tetkók, arcfestések és szőrzettípusok tonnaszámra, melyeknek köszönhetően akár félóránként készíthetünk extrémebbnél extrémebb külsőt, ez pedig nem csak a változatosságnak tesz jót, de tökéletesen passzol a teljesen elborult South Park világhoz is.

Kard ki kard!

A Stick of Truth alapvetően három nagy részből épül fel: a világ és a helyszínek felfedezéséből, a történetet előremozdító és mellékküldetésekhez tartozó átvezetőkből, és a harcból. Az utóbbi körökre osztva zajlik, tehát a szereplők egymás után lépnek akcióba, így bőven van lehetőségünk megtervezni a támadásainkat, erre pedig szükség is lesz, mert a fősodor előrehaladtával egyre durvább ellenfelekkel nézünk szembe, és a győzelemhez sokszor kell a taktikai érzékünkre hagyatkozni. A játék fokozatosan adagolja az elérhető lehetőségeket – egy tapasztalt karakterrel már egészen széles tárház áll a rendelkezésünkre az ellenfél legyűréséhez. Használhatjuk az elsődleges és másodlagos fegyverünket, a szintlépéssel megnyitott speciális támadásainkat, továbbá a fingómágiákat, és minden körben, a csapások elindítása előtt szabadon felhörpinthetünk valamilyen löttyöt, illetve megvizsgálhatjuk az ellenfeleket, hogy lássuk, mire immúnisak, és milyen támadással szemben gyengék. A harcok során szinte mindig van mellettünk egy társ (Butters, Kenny, Kyle, Cartman, Stan vagy Jimmy), és a küzdelmek során a cimboránkat is mi irányítjuk. Az egyes csapattagok fokozatosan válnak elérhetővé, a legtöbbször szabadon váltogathatunk közöttük, de a fejlődésükre nincs hatásunk (a szintlépések során velünk párhuzamosan erősödnek), illetve a felszerelésük és a képességeik variálására sincs lehetőség. Erre viszont nincs is szükség, ugyanis a barátaink kifejezetten erős karakterek, megannyi különleges fegyverrel és képességgel (elég csak Cartman lángoló szellentéseit, Kyle nyílzáporát, vagy Butters Káosz professzorát említeni). Nekünk csupán azt kell tudni, hogy melyiküket mikor érdemes csatába hívni – cserére ugyanis még harc közben is van lehetőség, azzal a teljesen logikus hátránnyal, hogy a frissen behívott társunk ilyenkor egy teljes körből kimarad.

Annak érdekében, hogy a küzdelem ne csak monoton gombnyomkodás legyen, az alkotók egy olyan megoldást választottak, aminek nem mindenki fog örülni. Az ütések sikeres beviteléhez ugyanis nem elég kiválasztani az ellenfelet, az összes fegyver és támadás esetében kapunk egy a quick time eventekre hajazó gombnyomkodást, méghozzá eszközönként és karakterenként eltérő módon. A tolvajunkkal például csak akkor tudunk sikeres hátbatámadást végrehajtani, ha a tőrünkön megjelenő csillanásokkal egy időben kattintunk a bal egérgombbal, a csatlósaink megidézésekor pedig a megfelelő iránygombok lenyomásával tudunk támadásokat bevinni. Biztos, hogy sokan gyűlölik majd ezt a megoldást, de a helyzet az, hogy nekünk kifejezetten tetszik ez az ötlet, ugyanis ennek köszönhetően a harcok még a tizedik óra után is izgalmat nyújtanak, hiszen életerőpontok százai múlnak azon, hogy jó időben nyomjuk-e a megfelelő billentyűket.

Tanulj tinó, Cartman maradsz!

Habár a harcok elsőre egyszerűnek tűnnek (az időzített gombnyomkodás ellenére is), valójában egy kifejezetten bonyolult rendszer dolgozik a South Park alatt, és a küzdelmek során rengeteg mindenre oda kell figyelni. Tudni kell, hogy mikor melyik varázsitalt érdemes bevetni, a különleges képességek akciópontba kerülnek, a varázslás manát igényel, a bekapott támadások után különböző negatív hatások érhetnek minket (ahogy az ellenfeleket is), és ezeket a győzelem érdekében muszáj kezelni. Szerencsére a program fokozatosan adagolja a játékelemeket, így mindenkinek lesz ideje beletanulni a rendszerbe, és pontosan tudni fogjátok, hogy mikor érdemes elővenni a véres tampont, a vécéből származó végtermékünket, a záptojásokat, vagy a társakat felélesztő tacót.

Persze sokszor a legjobb taktika sem segít a váratlan túlerő ellen, de erre is van megoldás, legalábbis akkor, ha kellő figyelmet fordítotok a lépten-nyomon felszedhető mellékküldetésekre. Ezek között ugyanis akad olyan, ami a harcok közben bevethető extra karakterekkel jutalmazza meg a játékost. E szereplők igazi jolly jokerek, hiszen ha megidézzük őket, az egyenlő a győzelemmel, lévén mindenkit lesöpörnek a csatatérről – a szuperhősként betoppanó Jézus például egy hatalmas gépfegyverrel küld mindenkit az örök vadászmezőkre. A speckó karakterek előhívása persze korlátozott, a játék idejében mérve naponta egyszer van erre lehetőség, és a főellenfelekkel szemben nem használhatjuk őket.

Ha rajongó vagy, mindig erre vártál!

A Stick of Truth olyan fejlődési- és harcrendszerrel, továbbá olyan szerteágazó tartalommal rendelkezik, hogy akkor is remek játék lenne, ha nem a South Park világában játszódna. De ott játszódik, és a program ettől lesz zseniális. Persze csak akkor, ha vevő vagy arra a hangulatra és humorra, amit Trey Parker és Matt Stone szállít. A forgatókönyv ugyanis szintén az ő munkájuk, éppen ezért a játék pontosan olyan, mint egy South Park epizód: botrányos, helyenként kifejezetten beteg, nem ismer határokat, mindenkinek görbe tükröt tart, és nem tisztel sem istent, sem embert. A történet pedig pont úgy épül fel, mint maga a játékmenet, azaz fokozatosan kapjuk az egyre durvább dolgokat. A mesevilágban élő gyerekek csak a kezdetet jelentik, Al Gore és a Medvedisznóember egy laza vicc, a Facebookon bejelölő Jézuson meg sem lepődünk, Kula bácsit régi ismerősként köszöntjük, és azon sem akadunk fenn, hogy alkalmanként a vécéből gyűjthető muníció a harcokhoz. Viszont a fenekekben matató szondáknál már kicsit elpirulunk, az abortusz imitálása közben nem a nehézség miatt izzadunk, a hatalmas náci zombi magzatnál megfogjuk a fejünket, azt pedig már le sem merem írni, hogy a finálé nagy csatái előtt pontosan hol kalandozunk...

Szóval erős az anyag, de éppen ezért szeretjük, mert kompromisszumok nélkül nyújtja azt, amire vártunk, és amire vágytunk. Nyilván nem fog mindenkinek tetszeni, rengeteg helyen ki fogja verni a biztosítékot (felháborodott papokat, dühöngő feministákat és átkozódó politikusokat vizionálok), de ez egyrészt kit érdekel, másrészt mindez semmit nem von le a játék értékéből. Az Obsidian és a velük együttműködő South Park Digital Studios nem csak egy fricskát mutatott az embereknek, nem csak egy botránycsomagot nyújtanak át nekünk, hanem egy minden elemében kidolgozott és kifejezetten ötletes alkotást, ami nem csak eszméletlenül szórakoztató, de minden percén és porcikáján érződik, hogy a készítői szívüket-lelküket beleadták. Minden helyszín, minden játékelem, minden felszedhető apróság és minden egyes sztorimomentum egy hatalmas egész része, és az eredeti sorozat irányába mutató utalások tömkelege, illetve a hihetetlen műgonddal újraalkotott világ még azokat is le fogja nyűgözni, akik csak pár részt láttak a tizensok évadból.

Igaz ugyan, hogy a Stick of Truth sem tökéletes, például sokkal több választási lehetőség is kerülhetett volna bele, hogy ne csak egyszer ágazzon el a történet (és jóval nagyobb legyen az újrajátszhatósági faktor), illetve azt sem bántuk volna, ha nem csak a zseniálisan megvalósított Kanadába lehet kijutni (helló, Irak, helló, Afganisztán), de mindez csak kötelező pampogás, hogy a gyíkok ne mondhassák már megint, hogy lefizetett minket a Ubisoft. Amúgy a pénz jól jött, és mekkora mázli, hogy még a játék is cseszett jó lett!