A Sid Meier's Starships mégsem nevezhető „teljes értékű” játéknak, legalábbis ha a Firaxis eddigi életművéhez, elsősorban a Civilization-szériához viszonyítjuk: már csak azért sem, mert az elsődleges célplatformja az iOS, a PC-s változat pedig egyértelműen csak egy utángondolás, egy olyan kötelező port, ami a szintén a hordozható világba megálmodott két Ace Patrol esetében is megvalósult, csak ott hónapokkal az első változat kiadását követően. A Starships viszont rögtön érkezett, de ettől se jobb, se platformhűbb nem lett.
ŰRBARBÁROK
A Starships persze nem éles váltás a műfajt tekintve Meier számára: alapvetően körökre osztott stratégiai játék, ugyanabban az univerzumban, melyben a legutóbbi Civilization, a Beyond Earth is szerepelt. Tulajdonképpen az utóbbi vége után vagyunk, a kolonizáló frakciók teljesítették a küldetésüket, és visszajutottak az űrbe. Barátságosabbá, civilizáltabbá persze nem váltak ezáltal, hiszen az új hadszíntéren is az a legfontosabb céljuk, hogy birodalmat építsenek, és eközben elpusztítsák azt, aki nem hajlandó behódolni nekik.
Te magad is egy ilyen ambiciózus vezető vagy: három csoport (Supremacy, Harmony, Purity) közül kell kiválasztani a kiszemelt vezért összesen 24 különböző figura közül, mintha csak fajt választanál. Ebből fakadóan persze mindegyik valami extra tulajdonsággal rendelkezik (megnövelt morál, extra hajó, gyorsabb termelés), és csak rajtad áll, melyik passzol a legjobban a játékstílusodhoz.
HÓDÍTÓK
Akármelyikre is essen a választás, markáns különbség szokás szerint azért most sincs köztük, hiszen a játékmenet nem változik, a feladat és annak kivitelezése mindig ugyanaz: a flottával megindulni az ismeretlenbe, eljutni oda, ahová még senki sem merészkedett, agyonlőve gyakorlatilag mindenkit, közben odafigyelve arra is, hogy a meghódított bolygókon új városok létesüljenek, azok pedig nyersanyagokat termeljenek. Erre azért van szükség, mert ebből fedezhető egyrészt a hajók fejlesztése, felfegyverzése és legyártása, másrészt maga az építkezés, illetve az elmaradhatatlan kutatás is.
Persze ezek mindegyike a lehető legegyszerűbben van megcsinálva, így például nem kell telepesekkel bajlódni, a településeket rendesen kormányozni, működnek azok maguktól. Épületből sem nagyon van több fél tucatnál, ahogy a sok előnyt nyújtó Csodákból sem (melyek közül néhány annyira kiegyensúlyozatlan, hogy komplett meccseket lehet velük nyerni), és ezek mindegyike is egy célt szolgál: az űrflotta kigyúrását.
A Starships lényege ugyanis a harc, és igazából ez a játék egyetlen igazán jó és tényleg élvezetes része. A hatszögekre osztott hatalmas csatateret megkerülendő bolygók, a mozgást akadályozó, de idővel elporladó aszteroidamezők nehezítik. Természetesen mozogni csak adott határokon belül lehet, és minden egyes cselekedet (lövés, vadászgépek kieresztése) akciópontot emészt fel, így jó alaposan ki kell sakkozni, mikor és mit érdemes és szabad is csinálni. Normál nehézségi szinten különösebben nagy kihívással nem lehet számolni, a nehézséget nem is maguk az ellenfelek adják, sokkal inkább a ritkán előbukkanó egyedi kondíciók. Ilyen mondjuk az elfogás, mikor egy rettentő fürge hajót kell még azelőtt szétkapni, hogy az eliszkolna egy teleportkapun, vagy az anyabolygók ostroma, ahol nemcsak a túlerővel, de a különleges védelmi egységekkel is meg kell küzdeni.
Ebből is látszik talán, hogy ez messze nem egy komplex játék, és szerencsére nem is akar az lenni, ám ez ezen a platformon, ezen az áron azért kevés. A beígért Beyond Earth-ös extrák teljesen súlytalanok, az átirat pedig annyira egyszerű, hogy a felbontáson kívül nem is nagyon lehet mást állítani – iOS-en érdekes színfolt, PC-n viszont inkább csak arra alkalmas, hogy tartsunk egy kis szünetet két komolyabb Civilization-meccs között.
