A lovag kardja számtalanszor megsuhintotta a kincset őrző szörny páncélját - ám legtöbbször nem sikerült látható sebet ütnie rajta. A nyílvesszők is ártatlanul potyogtak le róla, a méreg sem fogta, úgy tűnt, elvesznek.
- Esélytelen, hogy legyűrjük! - kiáltotta a vándor, majd elfogyasztott egyet a saját maga által készített gyógyitalok közül.
- Álljatok hátrébb! - szólt rémisztően halk hangon a mágus. A többiek félreugrottak, a hatalmas bestia pedig egy pillanatra megzavarodott, látva ellenfelei reakcióját. Aztán - alig egy másodperc alatt - a semmiből egy hatalmas, örvénylő gömb robbant ki, és a mellkasába csapódott. Ocsmány arcára ráfagyott a döbbent felismerés, de késő volt, lassan lehanyatlott.
- Nem sokon múlt, már kifogytam a harci dühből - szólt a vándor és harcos.
- Az én energiáim is elapadtak, még szerencse, hogy a varázslónk és a tolvajunk nem fogyott ki a manából.
- Szedjétek össze a jutalmat, és pucoljunk innét!
- Nem rossz ez a kard, de én magam jobbat kovácsolok. Bár már mesterszinten űzöm a szakmát... - vette szemügyre az egyik ládában talált fegyvert egyikük.
- A céhházunkban saját műhelyem van - lépett oda egy rúnát tartva a kezei között a tolvaj - Értek a főzéshez és a varráshoz, nem is kicsit, de azt hiszem, ezzel a rúnával te fegyverkovácsként többet tudnál kezdeni.
- Nem olyan jó, mint egy drágakő, de igen, tökéletesíteni tudom vele a felszerelésemet, köszönöm.
Kiléptek a barlangból. Hátizsákjuk dagadozott az értéktárgyaktól, sőt, vándoruk még némi értékes ércet is bányászni tudott.
- És most? - tette fel a kérdést a tolvaj.
- Megszereztük, amiért jöttünk! - vonta meg a vállát a varázsló. - Részemről legalább is. Ezt a megbízást egy nem messzi kis faluból kaptam.
- Mennyivel kellett végezni? - kérdezte a lovag.
- Nem, a küldetésem nem az volt, hogy minél több rémet gyilkoljak le, esetleg valamelyik testrészükből gyűjtsek össze pár száz darabot. A feladat annál összetettebb volt, és ezidáig is zömmel ilyeneket kaptam.
- Igen. Nos, mi akkor most megyünk.
- Isten veletek.
A vég kezdete
A mágus elégedetten mosolygott. Lassan megérkeztek a barátai.
- Sikerrel jártál? - kérdezte az egyik, csuklyás alak.
- Igen, a követ megszereztem.
- Tudják, hogy jövünk?
- Nem, még a társaim is azt hitték, hogy csak rutinfeladatot végzek. A háború lassan elkezdődhet.
- Az otthonunk készen áll. Szavunkra az egész dimenziónk egy emberként ránt fegyvert, hogy erre a világra támadjon.
- Lassan itt az ideje. Otthon már nem találtunk kihívást - bólogatott a mágus. - Itt erős emberek vannak.
- Veszélyt jelenthetnek? - kérdezte a csuklyás.
- Nem tudom. És ők az otthonukat védik.
- Ha nem járunk sikerrel, mi is erre kényszerülünk. Szólok a többieknek, hogy idő van. Itt most nem kis csetepatéról lesz szó, ezen a csatamezőn seregek csatáznak majd.
- Úgy lesz. - bólintott a mágus.
WarCraft világán nyílt egy térkapu. A varázsló lassan kilépett belőle, és rámosolygott a többiekre.
- Veszélyben forgunk? - kérdezte a tünde, aki csak rá várt.
- Nem hinném. Ugyan a világban kalandozni semmibe sem kerül, és jó néhány feladat változatosabb is, mint a miénk, azért ennek a világnak is megvannak a korlátai.
- És páran elmennek majd?
- Szinte biztos. Jó pár hónapra szórakozást jelenthet majd. De aztán visszatérnek...
- Addigra megváltozik minden. Negyedévente bővül a világuk, legközelebb lehet, hogy még többen mennek.
- Akkor ott leszünk mi is. - bólogatott a varázsló. - Elvégre bevallom, élveztem egy kicsit az isteni utat is járni, a mágia ösvénye mellett.
- Egyszerre két foglalkozás?! - döbbent meg az elf.
- Nos, igen. És saját otthon.
- Mikor indulunk?!
- Hamarosan.
