Vér, vas és arany: a brit Christian Wolmar szerint ezen három dolog határozta meg azt a forradalmat, ami 1830-ban vette kezdetét, és amely röpke egy évtized alatt szó szerint behálózta a világot – vagy annak legalább egy részét. Ez a forradalom nem véres felkelésnek indult, és még csak nem is királyok, nemesek és az elnyomott parasztság voltak a szereplői, hanem gőz, szén és sínek; ez volt ugyanis a tömegközlekedés revolúciója, a vasutazás korszakának hajnala. A fertőzés Amerikából és Britanniából indult, de villámgyorsan eljutott Kubáig, Ausztráliáig is, hogy aztán az első világháború végére az Egyesült Államokban már több mint negyedmillió kilométernyi lefektetett sín várja az egyre erősebb és fejlettebb lokomotívokat, és persze az utasokat, valamint azt a rakományt, amely csak kevés emberből csinált milliárdost, viszont annál többet taszított vagy egy nyomorúságos életbe, vagy a halálba. És ha mindig is az volt a vágyad, hogy távolról, egy kezdő mágnásként bizonyítsd rátermettségedet ebben a halálos arénában, nos, akkor tárt karokkal vár a Railway Empire, ahol te magad vagy a hódító, az építő, és az a pöffeszkedő úr, aki ha jól menedzseli a sorsát, minden napot busás haszonnal zárhat.
KONTINENSBE ZÁRVA
A Railway Empire ugyanis nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint feldolgozni az 1830-ban indult vasúti forradalmat, méghozzá a még érintetlen Újvilágban, ahol az iparosodás rohamléptekkel terjed, és ahol tucatnyi vállalat dolgozik azon, hogy sínekből szőtt pókhálójával több és több falvat, városkát kössön össze, fellendítse a termelést, a szállítmányozást és persze az utasszállítást, katalizátorként emelve sosem látott magasságokba a világ legnagyobb birodalmává cseperedő Egyesült Államokat. Vagy legalábbis annak egy kis szeletét, hiszen az amerikai kontinens északi részének csak egy kis területét kapjuk meg egyszerre, ahelyett, hogy egy gigantikus játszótéren kellene bizonyítanunk hozzáértésünket.
Ennek oka az, hogy a tartalom legnagyobb részét adó kampány öt nagyobb fejezetre oszlik, és ezek mindegyike az Egyesült Államok egy világszerte ismert részét nyitja csak meg, méghozzá teljesen eltérő évtizedekben. Ezen fejezetek minden esetben hosszúra nyújtott és néha kacifántos feladatokat tartalmazó missziólistával érkeznek, melyek ráadásul időkorláttal is rendelkeznek. Alig pár év leforgása alatt össze kell kötnünk városokat; be kell indítanunk bizonyos iparágakat; ki kell fejlesztenünk olyan technológiákat, melyek újabb mozdonyokat vagy épületeket nyitnak meg; le kell győznünk a riválisainkat, mielőtt azok csődbe viszik a cégünket.
Legyen akármi is épp a cél, az odáig vezető folyamat minden esetben ugyanaz: kapunk egy alapvetően érintetlen térképet, ahol aprócska települések, illetve bizonyos nyersanyagot előállító farmok, bányák, kisebb cégek terítenek be. Ezeket kellene összekötnünk. Az első lépés mindig egy vasútállomás lerakása – értelemszerűen, ha településről van szó, a nagyobb mindig jobb (és egyúttal méregdrágább), nem mindegy azonban, hogy pontosan hova is húzzuk fel az építményt.
SÓDERBÁNYA
Természetesen maguk az állomások minimálisan ugyan, de fejleszthetők – ha a méretüket nézzük, akkor 3 szinten, amely elsősorban az elérhető vágányok mennyiségét befolyásolja. Ez hosszú távon kulcsfontosságú lesz, amikor idővel már nagyvárosokkal állunk szemben: egy vágány ugyanis nem elég egy gyors, gördülékeny hálózathoz, hiszen az torlódáshoz, sőt, akár balesetekhez is vezet. Feltéve persze, ha realisztikus módban játszunk - a Railway Empire-ben ez az alapállás, és ez közelít leginkább a valósághoz. Itt már figyelni kell arra, hogy ne menjenek egymással szemben az egyes járatok; ha a sín foglalt, és nincs kerülőút, el se indulnak; ha az állomás teli van, be se tudnak állni oda.
Szerencsére van két remek eszköz, amellyel az effajta problémák megoldhatók. Az első és a legegyszerűbb több sínpárt lerakni. Nem kell, hogy az egész vonal több sávból álljon (ezt nem is lehetne bírni pénzzel), elég csak kisebb kerülőket beszúrni, ahol a mozdonyok kivárhatják, míg szabad a pálya. A másik, ennél olcsóbb, de komplexebb megoldás a szignálok használata. Ebből igazából kettő is van: egy, ami komplett stopot mutat egy adott irányba, és egy, amely lámpaként funkcionál, jelezve, mikor szabad a menet.
Maga az építkezés hihetetlenül egyszerű, gyakorlatilag minden automatizált: nekünk csak az adott épületet kell kiválasztani, és ezzel igazából vége is az aggódásnak. A legtöbbször használt építmény, a sínrendszer waypointokat használ: kell egy kezdő- és egy végcél, a többiről a gép gondoskodik. Ez egyszerre pozitívum és negatívum: jó, mert nem kell túl sok mindenért aggódni; rossz, mert rettenetesen lekorlátozza a lehetőségeket és a szabadságot. Nem kell aggódni a terepviszonyok és a földrajzi adottságok miatt, az alagutak, a hidak maguktól megjelennek a szakaszon, ami nem minden esetben szerencsés, hiszen ezek drasztikusan megdrágítják a költségeket. Az sem teljesen egyértelmű néha, hogy miért akar a játék mindenhová extrémen hosszú és egyáltalán nem éles kanyarokat rakni, amikor sokszor egy rövidebb, kevésbé komplex út is tökéletesen megfelelne.
MINT A MOZIBAN
Az egyszerűsítés sajnos magukat a vonatokat is érinti, ahol igazából csak magát a mozdonyt kell kiválasztanunk, minden mást már a gép pakol rá. Van ugyan lehetőség extra kocsik hozzácsapására - például fagyasztó-, posta- vagy étkezőkocsi -, de alapvetően mindenről a gép dönt, és idővel még személyzetet is felbérelhetünk (de csak négy kategóriában), de ezeken felül igazából egyáltalán nincs más beleszólási lehetőség. Mármint ha a kötelező kutatás & fejlesztés részt nem számítjuk ide, ahol a havi rendszerességgel adott kutatópontokat szórhatjuk el új típusú mozdonyokra, kocsikra, vagy olyan szakmai fejlesztésekre, melyek növelik a profitot, gyorsítják a munkát.
A Railway Empire ugyanis annyira komolyan veszi a tycoon részt, hogy alapvetően nem is magára a vasúthálózat felépítésére helyezi a hangsúlyt, hanem az a mögött levő háttérországra, az üzleti részre. Figyelnünk kell a települések és a hálózat között zajló árutípusok iránti igényre, az egyes településeken felépült iparágakra (amiket akár fel is vásárolhatunk), az étel, a nyersanyag, a tömegtermékek és az ipari cikkek tőzsdei kereskedésére (ahol súlyos pénzeket lehet nyerni vagy épp elveszíteni), idővel pedig azokra a rivális vállalatokra, melyek ugyanazon térképen keresik a meggazdagodást. A rivalizálás szó szerint látványos, hiszen a térképen megjelennek állomásaik, saját sínhálózatuk, így nemcsak az időre menő missziókkal, de velük is versenyt kell futnunk, megpróbálva elsőként eljutni a térkép legfontosabb részeire. Nemcsak sebességgel, de pénzzel is le lehet győzni őket, hiszen saját tulajdont vásárolhatunk a vállalatokban, elegendő részesedés esetén pedig összeolvadást is kezdeményezhetünk, drágán, de hatékonyan téve pontot erre a problémára. Azonban ez visszafelé is működik, azaz ha nem vagyunk elég figyelmesek, simán kihúzhatják a saját cégünket a lábunk alól.
A kampány és a Railway Empire ennél többet viszont sajnos nem tud – alig pár óra alatt teljesen kifullad, amin egyáltalán nem segít a Sandbox- vagy a Free Mode, ahol ellenfelek nélkül, végtelen pénzzel vár minket egy terepasztal, de a komplett Egyesült Államokat ábrázoló térkép nélkül, a sztoriból átemelt szegmentált megoldással operálva. És persze a fájdalmasan sekély játékmenetet sem mélyíti el, amely csak kicsivel élvezetesebb, mint egy Excel-táblázat bámulása.
