Hogy lehet egy nyílt világ ennyire levegőtlen? Mármint a Pathologic 2 fullasztó. Nem mintha a Pathologic HD ne lett volna az. A két játék pedig lényegileg nem különbözik. A 2005-ös alapmű és a technikailag feljavított (erre még visszatérünk) változat szervesen illeszkedik, noha az előzmények ismerete semmilyen mértékben nem szükséges az élményhez. Ami szörnyű. Nyomasztó, nyugtalanító, megterhelő, ráadásul a játékmenet is kimerítően nehéz. De zseniális, ahogy pszichikailag felőrlik a játékost. Nem a karaktert, nem a játékos karakter iránt érzett empátiáját kihasználva, hanem az embert, aki a gép előtt ül.
A látványvilág és a játékmechanika olyan szinten súlyos, hogy az ember két óra után sírva fakad. Nem azért, mert elrontott valamit, vagy mert meghalt, és az adott utat ismét meg kell tennie. Azért, mert életben maradt. Ami további keserves és lassú, mindeközben gyorsan eszkalálódó szenvedést jelent. A játék műfaját tekintve nem horror. Sem a vizuális megjelenítés, sem a dramaturgia nem felel meg a kategóriának, mindössze túlélő karakterisztikát mutat az egyébként bizarr és nyugtalanító díszletben. A hatás viszont mellbevágó. Érdekes, hogy elvileg sokan pont ezt keresik a nehezebb, fajsúlyosabb vagy naturálisabb ábrázolással operáló címekben, a Pathologic mégsem lett műfaji etalon, viszont egy nagyon szűk körben, főleg orosz nyelvterületen mégis kultikus. Az oroszok alkotása szinte elviselhetetlenül súlyos, noha grafikailag és technikailag továbbra is a nevetségesség határát súrolja.
A játék maga ellen dolgozik: az elavult mechanika, mentési rendszer, a dinamika szinte totális hiánya; a progresszió keserves, és a könyörtelen – alapvetően logikus, de nehezen kiismerhető – belső törvényszerűségek teljesen megmérgezik az élményt, ami ezzel együtt annyira egyedi, hogy mégis üdítő. Közben mélyen deprimáló. Ez az ambivalencia adja a Pathologic nagyságát és egyedülállóságát, még úgy is, hogy ritka ronda, kiábrándító és minden tekintetben elavult. A Torinói ló ehhez képest egy szirupos limonádé mentával és kis színes esernyővel. Technikailag játszható; az alapművel ellentétben elsőre is egyértelmű, hogy ez így néz ki, és nem driverhiba van, a képfrissítési ráta összeomlása viszonylag elfogadható gyakoriságú, textúrák és fizikai törvények pedig gyakorlatilag nincsenek. Teljesen magunkra vagyunk utalva, minden indokolatlanul nehéz és vontatott, az írott szöveg pedig közel könyvtárnyi. A történetvezetés és a játék maga is tele van olyan előre nem látható, de végzetes következményekkel bíró törvényszerűségekkel és szükségszerűségekkel, amelyek elvétése a valóságban is hatással lenne ránk, a rejtélyes kór eszkalációja pedig valós epidemiológiai modellt követ. Etnográfiailag is meglepően precíz, a történet pedig folyamatosan mozgatja a játékost, noha az esetek többségében nyilvánvalóan fogalma sincs semmiről. Csak az világos, hogy a megítélésünk életbevágó a társadalmi kapcsolatok rendszerében.
Mindenki hazudik. Prominens családok versengő érdekeinek és a körülmények miatt egyre nehezebben kielégíthető valós fizikai szükségleteknek kiszolgáltatva kell túlélnünk és megfékeznünk egy pusztító járványt, alkalomadtán megtalálni apánk gyilkosát a sztyeppe elhagyatott, önmagába zárt, szürreális, fullasztó és rideg, de mégis otthonos közegében. Végszó. A Pathologic borzasztó nehéz. Emocionálisan és játékmechanikailag is. Poe, Lovecraft, Shakespeare, az orosz folklór és realista dráma szimbiózisának monumentális architektúrája kétségbeejtő technikai kivitelezéssel. Ha ez így nem érthető, véletlenül se nyissuk meg a játékot. De tényleg ne. Valójában ez egy zseniális alkotás. Csak nehezen emészthető.
