Újabb régóta várt soulslike-megjelenésnek örvendhet a nagyérdemű! Szinte még itt van előttem minden pillanata a tavalyi Steelrising-nak, aminek roppant mód magába szippantott a hangulata és nagyon kellemes érzés volt a steampunk Párizs macskaköves utcáit járni. A mai napig abban a hitben éltem, hogy AZ a játék a definitív automatonos-soulslike, még ha ez ebben a formában teljesen beteg (al)kategóriának is hangzik... de nem! Kérem szépen, a Lies of P nemcsak ebben a zsánerben lett egy csúcsmodell, de úgy összességében a soulslike-műfajnak is a valaha született egyik legjobb példánya lett! Mindjárt kifejtem, miért is gondolom ezt!
Mi fán terem a kisfiú?
A történet nyilvánvalóan egy nagyon fura és beteg módon kitekert Pinokkió-sztori, a megszokott FromSoftware-es, misztikus tálalásban. Az információk teljes hiányával ébred P egy vasúti kocsin, és minimális infómorzsák megtalálása után útnak is indulhat a játékos, hogy megkeresse ezt a Gepetto nevezetű, különös figurát, aki talán választ adhat arra, hogy mi a frász történik Krat városában. Mert hát az egész placc telis-tele van őrjöngő, tömeggyilkos robotokkal, és ha ez nem lenne elég, még valami betegség is elszabadult, ami a Resident Evilt megszégyenítő mutációkat okoz. Ahogy a játék szépen lassan bevezeti a karaktereket és mesélnek a világ helyzetéről, elhintenek egy-két érdekességet, esetleg elszólják magukat... nagyon szépen összeáll az egész, habár itt is javasolt az olvasgatás, ha tényleg össze akarod rakni a képet. A lényeg, meg a legtöbb karakter motivációja értelmezhető lesz enélkül is (a főnökébe szerelmes robot recepciós a kedvencem mind közül!). A hangulat meglehetősen szétcsapós, néhol elég brutál horrorba fordulós, szóval akinek hiányzott a Bloodborne éjsötét atmoszférája, az itt bőven megtalálhatja a számításait.
A játékmenet nagy vonalakban úgy lenne a legkönnyebben összefoglalható, hogy Bloodborne. Nem manapság toltam legutóbb a From mesterművével, de a legapróbb részletekben is észrevettem a hatását, és nem vagyok biztos benne, hogy a Lies of P nem csúszik át itt-ott a pofátlan nyúlás kategóriába. Nehéz konkrét példákat mondani az egyértelmű dolgokon túl, szóval úgy fogalmaznék, hogy érzetre, hunyorogva, simán elmenne egy Bloodborne 2-nek. Limitált gyógyital használata mellett jelen van a bonfire mechanika (itt Stargazer), gyűjtöd folyamat az ellenfelek hullatta lelkeket is, de ezek robotok, szóval lélek helyett Ergo van. Ergo ezzel léphetsz szintet. Fontos mechanika még P mechanikus bal kezének alakítgatása, fejlesztése, cserélése. Eleinte semmi különös, de később bejönnek az igazi nagyágyúk, és megszórhatjuk az ellent mindenféle jóval. Imádtam lángszórózni, vagy épp robbanó tölteteket az ellenfél szeme közé küldeni. Egyébként a stílus kedvelői megtalálják majd benne mindazt, amit az ilyesmiktől várni szoktak. Kreatív művészeti dizájn, érdekes, változatos ellenfelek, bossok, mini-bossok, opcionális csúnyaságok, magába visszatekeredő, shortcutokkal teletűzdelt játéktér, undorító csapdák és átverések, meg persze rébuszokban beszélő karakterek. És itt tényleg van egy karakter, aki rébuszokat dobál be nekünk, hogy azokat megoldva adjon nekünk egy kis lootot.
Notórius hazudozó és meghaló kerestetik
Lehet, hogy Pinokkió egy báb volt egykoron, de az tuti, hogy nem baltával faragott. A Lies of P remekül néz ki, még ha nem is mondanám rá, hogy brutálisan részletes a látványvilág. Sőt, néhol kifejezetten mosottak a textúrák, és elvétve kifejezetten rondán tud festeni emiatt a játék, de az összkép, az art-style, az bizony lehengerlő erejű! Végtelen kreativitás tárult elém Krat utcáin és a város környékén sétálgatva. Olyan esztétikai gyomorrontásom lett egy ponton, hogy sírva kezdtem el a gyönyörtől dodge-olni a szúnyogokat a verandán. A zene nem a legerősebb (kivéve némelyik bosshoz írt szerzemény, mert azok között van pár zseni), de jól illeszkedik az összképhez, ahogy a hangeffektek is mélyítik az amúgy is erős atmoszférát. Egyébként az egyik legfurább kritikám a játékkal szemben az, hogy bizonyos mellékesebb harcoknál abszolút semmi zene nem szól. A világ legnagyobb hőstettének kellett volna érződnie, de a végén a legantiklimatikusabb dolog volt, amit a héten csináltam, pedig volt olyan is, hogy vajat kentem egy szelet kenyérre.
A főbb bossokat kifejezetten nehézre sikerült szabni. Ez nyilván nem meglepő, hisz az a céljuk, hogy feltöröljék a padlót az odatévedő szerencsétlennel. Némelyikük annyira telitalálat volt, hogy toplistákon lenne a helye, például a King of Puppets ütközet az egyik legemlékezetesebb maradt számomra – nagyon rég volt, hogy utoljára ennyire élveztem a táncot. Nem mellesleg kifejezetten hosszú mókára számíthat, aki nekiveselkedik a Lies of P-nek: ügyességtől függően 30-40 óra közé tehető a fősztori végigverése, esetleges kisebb farmolásokkal és felfedezgetéssel együtt. A kimaxolás már egy jóval hosszabb és nehezebb móka. Nem egy Elden Ring ilyen téren a Neowiz alkotása, ez egy sokkal lineárisabb induló, de még például a Dark Souls 3-nál is jóval kevesebb az útvonal, illetve a rejtett zug. A fő NPC-gyűjtő főhadiszállás a Krat Hotel. Itt tudunk szintet lépni a jól megszokott szintlépős néninél, főleg itt vásárolgatunk, netán eladunk ezt-azt (bár ennek itt sincs sok értelme). A főbb bossok Ergóját itt sem érdemes elkótyavetyélni, mert mindenféle jóságokra beválthatóak egy pár óra után megjelenő NPC-nél. A fegyverek fejlesztésére is itt van lehetőségünk, de akár szét is szedhetjük magát a pengét és a markolatot, ezeket pedig kedv szerint pakolgathatjuk egymásba, megtalálva a számunkra megfelelő kombinációt. Fontos szerepe van még a köszörűnek, ami a harcoktól kicsorbuló fegyver javítására szolgál, illetve idővel még ez is fejleszthető ilyen-olyan módokon. Kapunk még később egy Cube (Kocka) nevezetű valamit, amibe különleges köveket pakolva tudunk ilyen-olyan effekteket és bónuszokat aktiválni. Ezek nagyrészt P életét töltik vissza, esetleg a staminát növelik pár percre, de például a megidézhető fantomokat is tudjuk gyógyítani, erősíteni, és a többi. Igen, a főbb ellenfelek legyűréséhez idézhetőek a könnyítésnek betett fantomok – de a soulslike-veteránok úgysem fognak ilyesmivel élni, ugye?
K(r)atona dolog
Hazudni bűn, ezt már a Harry Potter ötödik részéből megtanulhattuk, de Pinokkió számára ez nem biztos, hogy olyan rossz dolog. A sztori alapján a bábok nem képesek a hazugság művészetére, de P-t ez nem érdekli, és ha úgy döntünk, úgy fog hazudni, mint a vízfolyás. Nem kell komoly mechanikára gondolni, néha választani lehet két opció közül, és mindig egyértelmű lesz, hogy melyik a hazugság és melyik nem az. A játék vége és több karakter-sztori változik attól függően, hogy hazugságaink, esetleg igazságaink milyen hatást érnek el. Emellett nagyon fontos még a talent-rendszer, ami bekerült a játékba. Ez lényegében egy öt szakaszra bontott képességekkel megpakolt játékelem, amibe egy ritkán fellelhető, QUARTZ névre keresztelt ásványt kell behelyezni. Ezek feloldanak ilyen-olyan bónuszokat (extra gyógyítási opció, esetleg a dodge-olás kevesebb staminát fogyaszt, és így tovább), plusz még hozzá is lehet rendelni Quartzonként egy másfajta bónuszt. Nehéz értelmesen elmagyarázni, bot egyszerű, közben meg indokolatlanul túl van bonyolítva.
A kincskereső kis feladványok is helyet kaptak, minimalista nyomokat követve kell felkutatni érdekes tárgyakat, ruhákat, meg hasonló cuccokat. Semmi extra, de gyűjtőknek kötelező elfoglaltság. Ugyanez igaz a zenékre, amiket lehet gyűjtögetni és berakni a Hotelben, hogy az szóljon a háttérben miközben mondjuk fejleszted a fegyvered, vagy valami olyasmit csinálsz, ami általában 10-20 másodpercnél többet nem vesz igénybe. Kellemes, ráerősít az atmoszférára, bár némelyik zene annyira életidegen volt ebben a világban, hogy nem is értettem. Ettől függetlenül a Lies of P rettenetesen betalált nálam és minden egyes percét élveztem. Áthatja a Bloodborne-hangulat, de önmagában is remekül képes megállni a saját lábán. A soulslike-műfaj szerelmeseinek bátran tudom ajánlani, de azok is tehetnek vele egy próbát, akiknek nem a játékmenet, hanem a sötét atmoszféra és a kifordított, horrorba nyúló Pinokkió-történet ragadta meg a fantáziájukat.
