A Knights of the Temple első része egyszerűsége és linearitása ellenére is remek ütömvágom akciójáték volt bő másfél évvel ezelőtt. A nem túlbonyolított harcrendszer igen hangulatos, egyszer mindenképp végigjátszandó kalandot eredményezett - főleg, mert PC-n már akkor sem nagyon voltunk elkényeztetve egyszerű, de hangulatos öldöklős játékokkal. A svéd Starbreeze fejlesztőgárdájának már nem jutott ideje a folytatást is elkészíteni (helyette előrukkoltak a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetésével, a Chronicles of Riddickkel), így új fejlesztő kezébe került a második rész. Sajnos a svédek profizmusának hiánya meg is látszik a játékon: az egyszerű koncepciót sikerült bután túlbonyolítaniuk a szlovák fiúknak, és valahogy az egész játékból hiányzik a kellő odafigyelés.
Pedig a játék fő vonalát tekintve teljes mértékben megegyezik az előző résszel. Még mindig egy igen szépen megvalósított fantasy környezetben kell lovagi eszmékhez méltó cselekedetekkel („Öld meg mind, az Úr majd kiválogatja az övéit!”) megvédenünk a gyengéket és bosszút állni mindazokon, akik Isten vagy a lovagrend ellen tesznek. A harcrendszer megmaradt az előző részből, azaz most is kapunk két támadás és egy védekezés gombot, amiket a megfelelő időzítéssel nyomogatva tudjuk másvilágra küldeni a nekünk nem tetsző alakokat. Sajnos a rendszerbe igencsak belekozmál a helyenként (főleg belső terekben) elég idegesítő kamerakezelés, valamint az ellenfelek gyengus mesterséges intelligenciája. Kezdetben ugyan meggyűlhet a bajunk az e- és másvilági banditákkal, de egy kis bemelegítés után igen kiszámíthatóvá válik minden ellenféltípus.
Menteni csak bizonyos ellenfél-mennyiség legyilkolása, illetve kellő pontszám összeszedése után lehet, s amíg ezt nem tesszük meg, elhalálozásunk után a program kiábrándító módon egyszerűen kidob a főmenübe, ahol gyönyörűen mosolyog ránk a New Game felirat. Nagy akaraterő kell ezt választani a Quit opció helyett, mert a játék - legalábbis ha az első várost választjuk kezdésként - igen lassan indul be. Hiába a hangulatos környezet, ha percekig csak ide-oda rohangálunk a pestis, éhínség, és egyéb nyavalyák által sújtott városban. Az NPC-k félelmetesen sablonos szövegekkel és küldetésekkel fárasztanak minket - utóbbiak ráadásul kezdetben még csak kihívást sem jelentenek: egyszerűen csak meg kell találnunk valamit vagy valakit az adott városban, és megbeszélni vele, hogy miért nem fizette meg az adósságát a küldetésadónak, vagy hova rejtette a gyógynövényeket. Mindehhez még csak különösebb szinkron sem társul: csak a megszólításukat halljuk, utána kénytelenek vagyunk hosszú percekig olvasni a monológjaikat.
A linearitás kiiktatása sem bizonyult nyerő ötletnek; csak púp a hátunkon: egy hack’n slash játékban senkinek sincs kedve keresgélni, hogy éppen kitől kaphatna új küldetést és ezt hol tudja végrehajtani. Hiába a profin és nagyon hangulatosan megvalósított, részletgazdag környezet - az első, tipikus középkori városban pestises holttesteket dobálnak, az utcán koldusok és haldoklók lézengenek, mindenki szörnyen gyanakvó -, ha gyakran keresgéléssel telik az idő harc helyett. A szerencsére egyáltalán nem túlbonyolított fejlődési, vásárlási- és mágiarendszer azért valamicskét dob a játékon...
Pedig a játék fő vonalát tekintve teljes mértékben megegyezik az előző résszel. Még mindig egy igen szépen megvalósított fantasy környezetben kell lovagi eszmékhez méltó cselekedetekkel („Öld meg mind, az Úr majd kiválogatja az övéit!”) megvédenünk a gyengéket és bosszút állni mindazokon, akik Isten vagy a lovagrend ellen tesznek. A harcrendszer megmaradt az előző részből, azaz most is kapunk két támadás és egy védekezés gombot, amiket a megfelelő időzítéssel nyomogatva tudjuk másvilágra küldeni a nekünk nem tetsző alakokat. Sajnos a rendszerbe igencsak belekozmál a helyenként (főleg belső terekben) elég idegesítő kamerakezelés, valamint az ellenfelek gyengus mesterséges intelligenciája. Kezdetben ugyan meggyűlhet a bajunk az e- és másvilági banditákkal, de egy kis bemelegítés után igen kiszámíthatóvá válik minden ellenféltípus.
Menteni csak bizonyos ellenfél-mennyiség legyilkolása, illetve kellő pontszám összeszedése után lehet, s amíg ezt nem tesszük meg, elhalálozásunk után a program kiábrándító módon egyszerűen kidob a főmenübe, ahol gyönyörűen mosolyog ránk a New Game felirat. Nagy akaraterő kell ezt választani a Quit opció helyett, mert a játék - legalábbis ha az első várost választjuk kezdésként - igen lassan indul be. Hiába a hangulatos környezet, ha percekig csak ide-oda rohangálunk a pestis, éhínség, és egyéb nyavalyák által sújtott városban. Az NPC-k félelmetesen sablonos szövegekkel és küldetésekkel fárasztanak minket - utóbbiak ráadásul kezdetben még csak kihívást sem jelentenek: egyszerűen csak meg kell találnunk valamit vagy valakit az adott városban, és megbeszélni vele, hogy miért nem fizette meg az adósságát a küldetésadónak, vagy hova rejtette a gyógynövényeket. Mindehhez még csak különösebb szinkron sem társul: csak a megszólításukat halljuk, utána kénytelenek vagyunk hosszú percekig olvasni a monológjaikat.
A linearitás kiiktatása sem bizonyult nyerő ötletnek; csak púp a hátunkon: egy hack’n slash játékban senkinek sincs kedve keresgélni, hogy éppen kitől kaphatna új küldetést és ezt hol tudja végrehajtani. Hiába a profin és nagyon hangulatosan megvalósított, részletgazdag környezet - az első, tipikus középkori városban pestises holttesteket dobálnak, az utcán koldusok és haldoklók lézengenek, mindenki szörnyen gyanakvó -, ha gyakran keresgéléssel telik az idő harc helyett. A szerencsére egyáltalán nem túlbonyolított fejlődési, vásárlási- és mágiarendszer azért valamicskét dob a játékon...
