A Jaws Unleashed eredetileg licenc nélküli „cápaszimulátornak” indult, vélhetően azért, mert a legutolsó Ecco-játék (egy békés, szinte relaxáló hangulatú delfines játék) mindenkinek tetszett, ám az akció szinte teljes hiánya miatt a legtöbben elaludtak előtte. Itt elvileg megkapjuk ugyanazt, sok akcióval: víz alatti világ, változatos tengeri tájak, sőt még delfinek is vannak. Igaz, nem a főszerepben, hiszen kis szürke palackos helyett nagy fehér sokfogsoros emlőst fogunk irányítani.
A játék elvileg az első Cápa-film 30. évfordulójára készült (bár azt sikerült jó egy évvel lekésni), sztorijában is ezt a vonalat viszi tovább. Van egy gonosz, környezetszennyező cégünk, egy, a régi cápatámadásokról elfeledkezett városkánk, no meg hősünk, aki történetesen a fajtársairól elterjedt klisék mindegyikével rendelkező cápa. Az oktatópálya végén elfognak minket, így a következő tíz szinten meg kell szöknünk, le kell dózerolnunk a cég kirendeltségeit, feldarabolnunk vagy kétezer fürdőzőt, fókát és apróhalat, megküzdeni egy kardszárnyú delfinnel, elsüllyeszteni egy egész flottát - mindezt azért, hogy a végső képsorok a folytatás rémképét vetítsék elő.
Cápánk képességeit a pályák között tápolhatjuk (tanácsolom, hogy tőkénket az életerő turbózásába öljük), ráadásul az alap harapás és farkcsapkodás mellé hamarosan új képességeket is fogunk tanulni (a vízből kivetődés segítségével például egy pillanat alatt lebonthatunk egész mólókat). Ellenségeinket a nagy fanfárral beharangozott Dismemberment Engine segítségével darabokra rághatjuk - maradjunk annyiban, hogy a hat éve a Soldier of Fortune is tudott volt ilyen téren. Egyébként a mészárlással nyerhetjük vissza a puskával-foggal-szigonnyal támadó ellenfelek által elvett életerőnket is. Sajnos a küldetések borzasztó logikátlanok és elvadultak, mintha valami Cápa-paródiában vennék részt - tudósokat szájba véve kell kártyaleolvasókhoz cipelni, robbanó hordókat ide-oda hordani, és a megfelelő helyre köpni (!), torpedókat hajigálni, és egy óriási polippal, mint főellenséggel megküzdeni…
A fentiekhez olyan ostobaságok járulnak, mint hogy a pontvadászat érdekében ragadozó hősünkkel konzervdobozokat és rendszámtáblákat (!) kell zabálnunk, vagy hogy folyamatosan újratermelődő mini-tengeralattjárók százaival kell elbánnunk a játék során. Némelyik küldetés kellően elborult ahhoz, hogy pár percig küzdjünk az irányítással és az agyatlan ellenfelekkel, de nehezemre esik elhinni, hogy valaki végig fogja vinni a játékot, hacsak nem kényszerítik rá - innen is küldöm délcegen felfelé mutató középső ujjamat Hancunak, aki ezt megtette velem.
Lehetne szidni a portolást végző programozókat, hogy a konzolról való átírás során otromba hibákat elkövetve szabotálták a PC-s verziót, de ezúttal nem az a helyzet - ez a játék platformtól függetlenül rossz. Az irányíthatóság ott is a rája alfele alatt van, a grafika szintúgy, és az egészre a koronát a riasztóan beteg küldetések teszik fel. Technikailag a játék a PS2-es verzió átirata, vagyis - finoman fogalmazva - nem szép. Egyedül talán cápánk néz ki és mozog meggyőzően, minden más elnagyolt és effekteket nélkülöző kidolgozásban részesült. Hangok tekintetében van két robbanás, némi sikoltozás, csámcsogás, kevés tengeri zörej, no meg a legendás John Williams-dallam, ami nagyjából a játék legjobb része - lenne, ha nem remixelték volna.
A készítőket egyébként nem lehet lazsálással vádolni, hiszen tartalomban nem szenved hiányt a játék: elrejtett tárgyakat, kincsesládákat kell gyűjtögetni, van 32 szabadon teljesíthető mellékküldetés (egy online kolléga ettől annyira fellelkesült, hogy Grand Theft Sharkként jellemezte a játékot - én azért eddig nem merészkednék el), és sok bónuszt lehet megnyitni. Csak az a kár, hogy a lényeg, vagyis a játékmenet olyannyira idegesítő, hogy szinte önkínzás vesződni vele…
A játék elvileg az első Cápa-film 30. évfordulójára készült (bár azt sikerült jó egy évvel lekésni), sztorijában is ezt a vonalat viszi tovább. Van egy gonosz, környezetszennyező cégünk, egy, a régi cápatámadásokról elfeledkezett városkánk, no meg hősünk, aki történetesen a fajtársairól elterjedt klisék mindegyikével rendelkező cápa. Az oktatópálya végén elfognak minket, így a következő tíz szinten meg kell szöknünk, le kell dózerolnunk a cég kirendeltségeit, feldarabolnunk vagy kétezer fürdőzőt, fókát és apróhalat, megküzdeni egy kardszárnyú delfinnel, elsüllyeszteni egy egész flottát - mindezt azért, hogy a végső képsorok a folytatás rémképét vetítsék elő.
Cápánk képességeit a pályák között tápolhatjuk (tanácsolom, hogy tőkénket az életerő turbózásába öljük), ráadásul az alap harapás és farkcsapkodás mellé hamarosan új képességeket is fogunk tanulni (a vízből kivetődés segítségével például egy pillanat alatt lebonthatunk egész mólókat). Ellenségeinket a nagy fanfárral beharangozott Dismemberment Engine segítségével darabokra rághatjuk - maradjunk annyiban, hogy a hat éve a Soldier of Fortune is tudott volt ilyen téren. Egyébként a mészárlással nyerhetjük vissza a puskával-foggal-szigonnyal támadó ellenfelek által elvett életerőnket is. Sajnos a küldetések borzasztó logikátlanok és elvadultak, mintha valami Cápa-paródiában vennék részt - tudósokat szájba véve kell kártyaleolvasókhoz cipelni, robbanó hordókat ide-oda hordani, és a megfelelő helyre köpni (!), torpedókat hajigálni, és egy óriási polippal, mint főellenséggel megküzdeni…
A fentiekhez olyan ostobaságok járulnak, mint hogy a pontvadászat érdekében ragadozó hősünkkel konzervdobozokat és rendszámtáblákat (!) kell zabálnunk, vagy hogy folyamatosan újratermelődő mini-tengeralattjárók százaival kell elbánnunk a játék során. Némelyik küldetés kellően elborult ahhoz, hogy pár percig küzdjünk az irányítással és az agyatlan ellenfelekkel, de nehezemre esik elhinni, hogy valaki végig fogja vinni a játékot, hacsak nem kényszerítik rá - innen is küldöm délcegen felfelé mutató középső ujjamat Hancunak, aki ezt megtette velem.
Lehetne szidni a portolást végző programozókat, hogy a konzolról való átírás során otromba hibákat elkövetve szabotálták a PC-s verziót, de ezúttal nem az a helyzet - ez a játék platformtól függetlenül rossz. Az irányíthatóság ott is a rája alfele alatt van, a grafika szintúgy, és az egészre a koronát a riasztóan beteg küldetések teszik fel. Technikailag a játék a PS2-es verzió átirata, vagyis - finoman fogalmazva - nem szép. Egyedül talán cápánk néz ki és mozog meggyőzően, minden más elnagyolt és effekteket nélkülöző kidolgozásban részesült. Hangok tekintetében van két robbanás, némi sikoltozás, csámcsogás, kevés tengeri zörej, no meg a legendás John Williams-dallam, ami nagyjából a játék legjobb része - lenne, ha nem remixelték volna.
A készítőket egyébként nem lehet lazsálással vádolni, hiszen tartalomban nem szenved hiányt a játék: elrejtett tárgyakat, kincsesládákat kell gyűjtögetni, van 32 szabadon teljesíthető mellékküldetés (egy online kolléga ettől annyira fellelkesült, hogy Grand Theft Sharkként jellemezte a játékot - én azért eddig nem merészkednék el), és sok bónuszt lehet megnyitni. Csak az a kár, hogy a lényeg, vagyis a játékmenet olyannyira idegesítő, hogy szinte önkínzás vesződni vele…
