Képzelj el egy olyan világot, ahol nem szörnyekből kell kipofozni az alapanyagok egy részét, nem az állóképességtől függ, hogy mikor ér véget a nap, sőt még mosómedvék sem szednek tőled uzsorakamatot. A Hokko Life pont ilyen világ, csak legyen kéznél kávé vagy tea, mert ez a nagy nyugalom rám néha elég álmosítóan hatott.
Kell egy ház
A történetvezetést sem bonyolították túl: erősen kiskorúnak tűnő karakterünkkel egy vadidegen helyen bemenekülünk az eső elől egy épületbe, ahol a lelkes fogadós felveti, hogy ha szeretnénk tovább maradni, akkor itt egy ház, amit csak helyre kéne kissé pofozni – meg utána várossá bővíteni a körülbelül öt fős falut. Végül is, a gyermekek kihasználását a Pokémonban is elég lazán kezeli az ifjúságvédelem.
Az enyhe kifejezés, hogy kicsiben kezdünk. Eleinte csak kivágunk pár fát, és 1-2 kattintással elkészíthető tárgyakat helyezünk el mások lakásában – vagy akár csak azt, amit ők adtak a kezünkbe, mert túl nehéz feladat lenne számukra arrébb rakni. Aztán házakhoz kell rengeteg alapanyagot gyűjteni, hogy új lakók költözzenek a faluba, ezzel új lehetőségeket nyitva, így idővel már bányászhatunk, farmerkedhetünk, és ami a játék egyik fő vonzereje: tárgyakat tervezhetünk. Kezdésnek csak meglévő terveken kell apró változtatásokat végrehajtani, de ha belejöttünk, egészen bonyolult és egyedi kompozíciókat hozhatunk létre a semmiből, melyek terveit meg is oszthatjuk a többi játékossal.
A játék másik egyedi eleme a már említett nyugalom. Állóképességünk egyedül abban jelentkezik, hogy max. 5 másodpercig vagyunk képesek Naruto-futással közlekedni, utána visszagyorsulunk. Kapálni viszont addig tudunk, amíg van szabad hely, és egész erdőségeket irthatunk ki vagy telepíthetünk vissza kedvünkre. Időre menő feladat ugyan akad néha, de bőséges kerettel. Ráadásul a napok annyira lassan telnek, hogy többször is inkább két órát aludtam a karakteremmel, csak ne kelljen kivárni az ebéd- vagy vacsoraidőt egy párbeszédhez. Grind persze akad bőven, ez a műfaj velejárója, de szinte mindent a saját tempónkban végezhetünk, ahogy éppen jólesik.
Falun jó, de…
Talán kevésbé egyedi elem, hogy hősünkön kívül minden lakos antropomorf állat – valahonnan ismerős is lehet néhányaknak. Eleinte egy kicsit zavart a megjelenésük, mert inkább túlméretezett maszkot viselő kabalafigurának tűntek, de idővel megszoktam, ahogy karakterem furán animált közlekedését is. A hangeffektek ellátják a feladatukat, a zene pedig többnyire békés tingli-tangli, egyes helyszíneken kissé idegesítőbb lounge felhangokkal.
Az irányítás már kevésbé ideális, ültetésnél például eléggé ki kell centizni, hogy merre állunk, és halászatnál is trükközni kell, ha mondjuk, kicsit ferdén dobnánk be a csalit. A helyzetet nehezíti a kamera, amit szintén elkapott a vidéki világ nyugalma, és gyakran nem jut eszébe áttetszőre váltani például a fákat, vagy akár épületeket, amik mögött állva így nem látunk semmit. Ezek azok a problémák, amiken még változtathatnak a fejlesztők. Ahogy a stílus nagyjaitól lopva a tervezés döcögős rendszerét is elsimíthatják 1-2 kényelmi funkcióval (tükrözés, jobb dokkolás, satöbbi).
Ami viszont komolyan megosztó lehet, az a lassan megnyíló játék. Tény, hogy könnyebb belekezdeni a dolgokba, amikor elsőre csak 1-2 épület között kell ide-oda rohangálni, nevetségesen könnyű feladatokat megoldva, és csak idővel bővülnek a lehetőségeink. Csakhogy ez a folyamat itt iszonyat lassú. Bár fát és virágot hamar elkezdhetünk begyűjteni és ültetni, de a zöldség- és gyümölcstermesztés megnyitásához vagy hat órára volt szükségem, úgy, hogy a végén már siettettem a folyamatot. De akinek pont ilyen nyugodt játékmenetre van szüksége, az remekül érezheti magát a programban, akár hosszabb távon is.
