Bevallom, engem a Greyhill Incident eleinte nagyon érdekelt. Jómagam is az X-aktákon nőttem fel és éppen annyira érdekelt, hogy mi lehet az 51-es körzetben, mint hogy mit rejt a Bermuda-háromszög mélye. Mikor kiderült, hogy a Greyhill Incident egy horrorjáték lesz, amelyben egy UFO-invázió kellős közepén találjuk magunkat, igazán megörültem a hírnek. Kaptunk már megannyi félelmetes horrorjátékot különféle rémségekkel, de olyat csak nagyon ritkán, amelyben szürke kis lények elől kellene bujkálnunk, valahol a távoli Amerika egy kietlen vidékén. Lássuk, mi minden valósult meg a remek alapkoncepcióból!
Harmadik típusú kiakadások
A sztorin legalább 5-6 percet agyalhattak a készítők, mert sikerült a legsablonosabb változatot előhúzni: a ’90-es években egy farmon éldegélünk, majd egyszer csak beüt az UFO-invázió és kitör a pánik – dióhéjban ennyi az egész. A szomszédok időben bedeszkázzák az ablakokat, mi pedig egy walkie-talkie segítségével indulunk el körbenézni a környéken, hogy ugyan mi is történik pontosan. Borzalmas karakteranimációval ellátott fiunk a nappaliban figyelmesen bámulja a tévét, amin épp adásszünet megy (remek műsor!), a kertben pedig a kutyánk mániákusan ugat valamit. A nyomok a fészerbe vezetnek, ott azonban nincs semmi (néhány furcsa magazint kivéve). Éles fények törik át az éjszaka sötétjét, majd nekiindulhatunk megnézni, hogy mi újság a többi környékbelivel. A Greyhill Incident egyetlen pozitívuma, hogy viszonylag rövid: 2-3 óra alatt a végére lehet érni, de arra fel kell készülni, hogy még így is olyan lesz az egész, mint egy foghúzás.
Nem akarok köntörfalazni, ez a játék pocsék. Még felhúzott fényerő mellett is olyan sötét, hogy az orrom hegyéig sem láttam, amin a bekapcsolható (ám hamar lemerülő) zseblámpa sem segít. Ez ugyanolyan dinamós, mint az Amnesia: The Bunkerben, csakhogy amíg ott a történelmi kor elhitette velem, hogy egy ilyen lámpával kell beérnem (hiszen a játék az első világháború alatt játszódik), addig a Greyhill Incident-ben egyenesen vicc-kategória, hogy nincs a főszereplő otthonában egy normálisan működő zseblámpa. De nemhogy ez nincs, még értékelhető fényforrás sem. A lámpákat nem lehet felkapcsolni, ami a házban is zavaró, de a szabad ég alatt még sötétebb vár! És a legrosszabb, hogy a játék egyáltalán nem segít, hogy mit is kellene csinálnunk. Félszavakból kéne megérteni, hogy éppen a baseball-ütőt kell megkeresnünk, vagy elvinni a szomszéd macskáját a lakókocsijához, de ez sem mindig jön össze, ugyanis előfordul, hogy bizonyos párbeszédek vagy feliratok egyszerűen nem jelennek meg. Az említett szomszéd lakókocsijában például percekre elakadtam, mert előbb vettem fel a baseball-ütőt odabenn, mint hogy a játék szerint kellett volna.
Visszamenjél!
Az igazi rémálom viszont akkor kezdődik, amikor megjelennek a kis szürke lények. Fogalmam sincs, ki tartotta jó ötletnek, hogy legyen bármiféle harc ebben a játékban, de sanszos, hogy őt legalább egyszer elvitték már az idegenek. Az egész rettentő fapados és egyáltalán nem illik ahhoz a horror-hangulathoz, amit a készítők eredetileg át akartak adni. Karakterünk 4-5 méter sprintelés megtétele után már kifárad (nem lehet valami jó kondiban a pasas!), a lopakodás úgy kuka, ahogy van, a sötétben bolyongás pedig idegesítő. A gőzölgő, a fémpadlót is átlyukasztó idegen-ürülék tetején pedig a voice-acting pihen, ami túlzás nélkül az egyik legrosszabb, amit az elmúlt 10 (de lehet, hogy 20) évben hallottam. Bármiféle beleélés nélküli, sablonos, gyengén megírt párbeszédeket hallhatunk, a folyamatos tehénbőgéstől pedig már az arcomat kapartam. A Greyhill Incident egy borzalmas játék lett. Komolyan, a végigjátszása alatt többször azt kívántam, hogy inkább vittek volna el a földönkívüliek, mert még az anyahajójukon elvégzendő kísérletek is jobb alternatívának tűnnek, mint ezzel a játékkal akár csak egy percet is tovább játszani – kár érte.
