Mármint, érted, nekünk játékosoknak, ami mondjuk nem meglepő, úgy értem, egyáltalán nem újdonság ez a maximalizmus és a „rajongókért mindent” elv, hiszen az első, kolorádói etappal is nyilvánvalóvá vált, hogy a kétévente megújuló Forza Motorsportból kivált, azonos időközönként visszatérő Horizon valami igazán különleges élményt és lehetőséget kínál. Minden egyes epizóddal. Az anyasorozat félszimulátoros megoldásait feledve igazi arcade hangulatot, amihez a legdögösebb verdák, legjobb zenék dukálnak, no, és persze látványos, változatos játékmenet, ami mindig képes újdonságot mutatni. Korábban szimplán a fesztiválhangulatot kergettük órákon át, meg persze az opponenseket, majd 2016-ban direktben a fesztivált is menedzselhettük a rajongók elérésével, számuk növekedésének megfelelően a fejlesztésekkel, idén pedig Nagy Britanniába látogatva folytatjuk mindazt, amit eddig tettünk, csak éppen… mi is a jelentős változás? Mondhatnám, hogy egy univerzális, állandóan újabb és újabb eseteket bemutató éghajlat, ami az évszakváltozásoknak van szentelve, de ez így nem teljesen igaz. Mert ahogy az intró során is elhangzik – méghozzá „ékes magyarsággal”, legalábbis írott formában, hiszen a Horizon 4 két rész kimaradása után újra le lett fordítva anyanyelvünkre –, ez már nem egy álomnyaralás, hanem bizony egy álomélet, amire mindig is vágytál.
Ne aludj a volán mögött!
Persze, ez az álom csak átvitt értelemben van jelen, mert ugye a kormányt markolva ön- és közveszélyes az alvás, azonban a borzongató indítás abban nem túloz, hogy lassan minden benne van a sorozatban, amit csak elvárunk egy bevallottan arcade versenyjátéktól. Szimulációt itt nem érdemes keresni, bár a beállításokat fel lehet tolni, de a Forza Horizon nem erről szól. A csillogó és villogó, szabadon alakítható és bámulható járgányokról, amik között néhány vicces őskövület is megjelenik, de többségben vannak a csúcsjárgányok, a filmes beugrók (mondjuk, a 007-es után szabadon), sőt még a videojátékos négykerekűek is. Mert hát ki ne álmodott volna arról, hogy egy Warthog ülésébe csüccsenve vágtázzon hegyeken és völgyeken át.
A Playground Games szériája pontosan erről szól, a korlátok nélküli élményről, aminél rajtad múlik, milyen nézetben, milyen beállítások mellett, melyik verdában járod az utakat, és csak egy számít, méghozzá a benzingőz és a motorhang kettőse, ami teljesen elvarázsol. Sima utcai versenyek, zártpályás körözések, ralifutamok, hatalmas távok levezetése a szabadban, driftelés és extra pontok gyűjtése, sebességhatárok leverése, ugratás, elsőre meglepő ellenfelek legyőzése. Ez a Horizon. Ez az álomélet.
Otthon, édes otthon
De hogy mi az a Life, avagy pontosabban a Horizon Life, amiről már az idei E3 óta mindenki beszélt? Nos, egy virtuális élet, ami lehetővé teszi, hogy ne egyetlen párnapos fesztiválban gondolkodjunk, ne annak zárt időintervallumát élvezzük ki, hanem bizony korlátok nélkül váljunk Forza-megszállottakká. Ennek hála immáron egy karakterválasztás a kezdet, aminél elég csekélyke felhozatalból, de főszereplőt választhatunk, azután meg lehet öltöztetni, egyéniséget adni neki. Majd pedig lehet ingatlant venni, nem is egyet, és míg az elején még csak néhány takaros kis épület áll rendelkezésre – értsd úgy, hogy bármelyikbe azonnal beköltöznék, ha a valóságban ajánlanák fel a lehetőséget –, addig a végén már akár kastélyt is módunkban áll megvásárolni. Persze, ehhez gyűjtögetni kell, nem is keveset, de na, azért csak megéri azt a 15 millió kreditet, hogy királyi módon élj, nem? Ez a kis extra egyébként inkább háttérben marad a játék során, avagy a házba betérve mondhatni, nagyjából a menüben lévő lehetőségek várnak, viszont a fix lakhatás azt is megmagyarázza, miért is nem képes senki elszakadni a fesztiváltól. Ami örök és elpusztíthatatlan.
Mert bizony, míg a játék kezdő óráiban végigmegyünk az évszakokon, amik megfelelő számú követő összegyűjtésével, a kívánt célok elérésével változnak, addig az első „teljes év” megtétele után, mikor már csodálkoznánk, hogy „ennyi volt?”, na, akkor nyílik ki maga a fesztivál. Bár a külföldi sajtó által felkapott pletykák kicsit túloztak, így a taxizás sajnos álom marad, azért bőven vannak feladatok, például csúcsszuper járgányokat tesztelhetünk, kaszkadőrnek állhatunk. Persze, csak ha eluntuk a normál versenyeket. No, nem kell nagy dolgokra gondolni, nem a ragyogó koncepcióval és hajhullató nehézséggel megáldott Stuntman éledt újra a Microsoft sorozatában, inkább csak egyszerű kis feladatokat kínál ez a szegmens, avagy A pontból irány a B pont, zúzz szét néhány utcát, és hasonló feladatok várnak. Közben minden egyes verseny teljesítésével nő a rajongók száma, az adott kategóriában egyre feljebb kerülsz, szerzed a karszalagokat, az ajándékokat, a krediteket, hogy végül a fesztivál ura lehess.
Otthon, édes otthon
Addig persze sok-sok óra eltelik, méghozzá úgy, hogy észre sem veszed. Az már nem újdonság, hogy a Forza Horizon új része veszettül jól néz ki, pedig ebben az esetben is így van. Ami pedig a legmeglepőbb, pláne mondjuk, az idei State of Decay 2 tükrében, ami látványosan rondább volt: a játék még sima, első szériás Xbox One-on is kimondottan jól mutat, a 30 fps is megvan, egy rossz szavunk nem lehet az élményre. Természetesen, ahogyan az lenni szokott, a százszázalékos hatás kedvéért érdemes minimum egy X-et venni, de a legoptimálisabb a kiemelkedő összevalókból épített PC – ezeken a vasakon már a 60 fps is összejön a 4K mellett, szóval ne szégyelld, hogy gyarló módon a külső is számít, a bekapcsolt HDR bizony csodákra képes. A saját irodai gépem utóbbira sajnos nem képes, de elmondhatom, hogy Ultra beállítások mellett így is nagyszerű élmény az angliai utakon repeszteni, és egy szavam sem volt a látottakra. Összeomlania is csak az első napokban sikerült a szoftvernek, amikor még két hét volt hátra a hivatalos megjelenésig, így arra sem panaszkodnék nyugodt szívvel. Ilyen (azt nem mondom, hogy nehéz) a tesztelői élet, a korai hozzáférés néha megbosszulja magát.
Nem utolsósorban ez a kevéske negatívum is eltörpül a rengeteg pozitívum mellett, amikkel a tesztelés során találkoztam. A soundtrack ezúttal is zseniális, ismét leginkább a rock (I Prevail, Red Sun Rising és a többi) és komolyzenei (Vivaldi, mi más, ha már egyszer az évszakok kapták a főszerepet) csatornákat váltogattam, a program pedig éppen úgy magába szippantott, mikor még a hegyeket, az európai Riviérát, esetleg a vörös sivatagot jártam. Csak itt most Edinburgh a központi helyszín, a legnagyobb város, ami bár alapvetően Skócia, ebben az esetben belefér a koncepcióba, miközben az itteni kastély az, ami beköltözhető. Azért ez elég menő, nem? Na, de a lényeg: a megszámlálhatatlan verseny, kihívás, online megmérettetés – ismerősöknél bármikor beugorhatunk, kiléphetünk –, testreszabás és minden más móka mellett vannak olyan szezonális próbák is, mikor a fesztivál környékén össznépileg kell mindenféle mutatványt összehozni, és bizony elég jópofa, mikor 72 játékos igyekszik a legkülönfélébb verdákkal megdönteni egy bizonyos össz-sebességszámot, ami a továbbjutáshoz kell. Így pedig elmondható, hogy a Life valóban élettel teli, ahogyan az egész játék az. És bár a motoros versenyek még mindig hiányoznak – fricskaként megkaptuk ellenfelek képében –, a negyedik epizód éppen úgy a tökéletesség határán áll, mint ahogyan az a harmadik résznél is történt. Hogy két év múlva mivel sikerül ezt ismét felülmúlni? 2020-ban, esélyesen egy új generáció kezdetén majd kiderül.
