Emlékeztek még a The Longest Journey-re? A norvég Funcomban dolgozó videojáték-tervező és producer Ragnar Tørnquist első komolyabb alkotásaként hazájában 1999-ben, majd világszerte 2000-ben megjelent kalandjáték egy szédületesen összetett és eredeti történetet mesélt el két világ – a mágia központú Arcadia és a technológiai beállítottságú Stark – közti egyensúly felborulásáról és April Ryanről, a tizennyolc éves, művészetet tanuló lányról, aki különleges képességei révén megakadályozhatta a nagy katasztrófát, és helyreállította az egyetemes rendet. A rendkívüli szereplők, izgalmas fordulatok és autentikus pályatervezés (a cyberpunkos Stark és a klasszikus fantasyhelyszíneket követő Arcadia formái és részletgazdagsága még ma is lenyűgöző) olyan lökést adtak a kalandjáték műfajának, amire már hosszú ideje szüksége volt, ráadásul a főszereplővel gyakorlatilag minden addigi íratlan szabályt felrúgtak a készítők – mert hát ki akarta 2000-ben pont egy kiscsajjal megmenteni a világot, amikor JC Denton, John Mullins és a 47-es ügynök volt menő? –, és félelmetesen bejött nekik.
KALANDJÁTÉKCSODA
A The Longest Journey megelőlegezte a Syberiák és minden más kalandjáték sikerét, amiben a főszereplő szintén nő volt. Mondhatni ez indított el mindent, korábban ilyen nem nagyon létezett. A kritikusok nem is lepődtek meg később, amikor nem egy programban April Ryan gyenge hasonmásait vélték felfedezni a főszereplőben, akit mindmáig az egyik legeredetibb és legszerethetőbb női főszereplőnek tartanak.
A The Longest Journey számos magazin év végi listáján szerepelt és díjakat is nyert, a két év alatt eladott 450 ezer példányával azonban mégsem lett igazi siker. Sokan azt mondták, hogy komolyságában megelőzte a korát, és túl jó volt a videojátékosoknak, ilyen szintű produkciót filmekben szokás letenni az asztalra, vagy könyvben keresik az emberek. S ez sajnos megalapozta a The Longest Journey későbbi, gyakorlatilag állandósult mostoha sorsát: a Dreamfall című folytatására egészen 2006-ig kellett várni, és akkor már inkább megkésett volt, mint időszerű, ráadásul minden ötletessége ellenére az új főszereplőnek, Zoë Castillónak, a szórványosan elhelyezett harci/lopakodós részeknek és a csapnivaló befejezésnek nem örültek a rajongók. S hiába szeretett volna Tørnquist azonnal folytatást csinálni, a gyenge eladások miatt nem tehette meg.
Igazából lehet, hogy soha nem is csinálhatott volna több részt, ha a Funcom idővel nem áll át teljesen az online játékokra; így azonban hagyták, hogy licencelje a szellemi tulajdont, és Tørnquist új cége, a Red Thread Games berkeiben ismét életre kelt a saga, immáron Dreamfall Chapters néven. Egy sikeres Kickstarter-kampány keretében másfél millió dollárnyi támogatást is összekalapozott hozzá, valamint közel 750 ezer dollárral még a Norvég Filmintézet is támogatta. A fejlesztés során aztán kiderült, hogy az új játék epizódos formában jelenik meg, az október végén debütált Reborn az első ezek sorában, melyet még további négy fog követni a későbbiek folyamán.
ÚJJÁSZÜLETÉS
Nagyon nehéz véleményt formálni az eddig látottak alapján: a Reborn néhány óra alatt végigjátszható, vagyis keveset mutat meg magából, és még csak nem is teszi ezt valami jól. Olyan érzése van az embernek, mintha egy esetlen bevezetőt járna végig, amiben mindvégig ott van a lehetőség, hogy a későbbiekben kinőjön belőle valami grandiózus, de sokat kell még várnunk arra, hogy ez kiderüljön. Szóval, a továbbiakban formált véleményt ne vegyétek abszolúte készpénznek, könnyen lehet, hogy a második részben már egy teljesen másik arcát fogjuk látni a játéknak.
A történet szerint kevéssel vagyunk a Dreamfall befejezése után: Zoë a két világ közti holt térben ragadt, miután fényt derített a japán WATIcorp nevű játékgyártó cég új terméke, egy álmokat szimuláló konzol bevezetése mögött rejlő összeesküvésre. Az új játékban már Dreamachine-ként futó találmány függővé teszi az embereket, ráadásul sokukat a legijesztőbb rémálmukba zár, őket kell kiszabadítanunk az első percekben. E mellett egy másik szálon a szintén az előző részből megismert arcadiai harcost, Kian Alvane-t irányítjuk, akire kivégzés vár, azonban egy börtönlázadás következtében megmenekül. Nem akarok többet elárulni a történetből, mert tényleg rövid a játék; maga Tørnquist azt nyilatkozta, hogy mind a Rebornban, mind a továbbiakban amolyan életfejezeteket játszhatunk végig, avagy a szereplők útjainak különböző szakaszaiban felmerülő komolyabb döntési helyzetben vehetjük át az irányítást (az epizódok történésben állítólag nagyjából egy évet ölelnek fel).
TORZSZÜLÖTT
Ez így alapvetően izgalmasan hangzik, de az első pár óra csalódást okoz. Soha nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok egy The Longest Journey-játékra, de a párbeszédek rettentő unalmasak, fantázia nélküliek, és cserébe még hosszúak is. Például Zoë a prológusban beszélget egy Csavargó nevű szereplővel, akinek üres, coelhói magasságokba emelkedő mondatai annyira borzasztóak, hogy egyébként idővel még a lány is nem kevés iróniával válaszolgat rájuk. Ám ahelyett, hogy ez vicces lenne, inkább kínos. Mint ahogy kínos az is, amikor egy jelenetben még szintén a játék legelején találkozunk egy kislánnyal a rémálmában, és a gép felajánlja választási lehetőségként, hogy megnyugtassuk vagy megijesszük, utóbbi esetben rámutatva arra, hogy milyen veszélyes a Dreamachine. Tegyük a szívünkre a kezünket: ki ijesztene meg egy kislányt? Pláne egy ilyen játékban?
Mégsem ez a legrosszabb a Rebornban, hanem az optimalizálatlanság, ami az egészet körbelengi. A program helyenként játszhatatlanul belassul, és e sorok írásakor nincs rá megoldás. Hiába felel meg a vasunk az előírt igényeknek, sokan a nyitóvideónál, még többen a europolisi bevezetőnél elvéreznek, és a fejlesztői fórumon található beszámolók alapján eléggé véletlenszerű a jelenség, nem feltétlenül RAM-függő. A készítők tanácstalanok, és nem is mindig vannak a helyzet magaslatán a kommunikációt illetően – az pedig már tényleg csak egy mellékgondolat ehhez az egészhez, hogy közben a grafikában semmi eget verő nincs, helyenként egész egyszerűen csúnyácska.
MI LESZ MOST?
Nyolc év várakozás után egyelőre nem azt kaptuk, amit elképzeltünk. Sok hibája van a Rebornnak, és nem biztos, hogy ezt a későbbiekben kompenzálni tudják majd az epizódok. Zoë érdektelen gondolatai, a gyenge dramaturgia és a bénító szaggatások éppen elég okot szolgáltatnak arra, hogy egy könnycsepp elmorzsolása mellett hátat fordítsunk a Dreamfall Chaptersnek. Ugyanakkor viszont a múlt, és az, hogy még nagyon keveset láttunk ebből, talán okot adhat arra, hogy egyelőre ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Az azonban biztos, hogy ennél sokkal többet kell mutatnia a folytatásoknak, mert ez így ilyen formában méltatlan a The Longest Journey-hez, de még a Dreamfallhoz is.
Az tényleg vicces, hogy elkezdtem közepes beállításokkal, és most már mindent minimumra vettem és még mindig szaggat! Nem beszélve, hogy tele van bugokkal, kihagyó audióval, egymásba olvadt sziámi emberekkel. De a legnagyobb bajom nem ez.
Eszméletlenül lehet látni a csőszerűséget, ennyire talán még nem is láttam játékban. Minden kalandjátékra azt mondták lineáris, pedig egy Monkey 2, vagy egy Woodruff azért el tudta hitetni ennek az ellenkezőjét.De itt. Nem is lehet mozogni csak egyfelé, eddig volt 3 tárgy amit fel lehetett venni. És nagyon lassan játszok vele, szinte rá kell erőltetnem magam, hogy most már aztán kezdjük el.
A legnagyobb bajom azonban ez az eszméletlen baromság. Zoé Costello politikai pályába kezd. Hát nem tudtam mi hiányzott a kalandjátékok világából. Komolyan sírni tudnék. A The Longest Journeyben épp az volt a *****a, hogy egy átlagos lány különleges képességeket szerez, hogy csodás kalandok sora esik meg vele, erre már a Dreamfall aláásott ennek, hogy egy egyszerű gép, vagy drog segítségével is bárki átkerülhet oda, ahova addig csak a shifterek. Erre most meg jön ez a baromság, hogy EZT kell csinálni egy fantasztikus kalandok ígéretét adó játékban? Ki kíváncsi erre? Nem olyasmiket akarok megtenni, amikre valódi életben is képes lennék. Még a valódi életben sem leszek aktivista nem hogy egy ilyen játékban,
Aztán ott van az is, hogy minek csinálnak egy egész várost, ahol minden árus csak egy odatett díszlet. Beszélgetni nem lehet velük, funkciójuk nincs, nem gondolta Tornquist hogy feleslegesen dolgoznak? A Sleeping Dogsban volt hangulata, és ugyanakkor funkciója is volt az árusoknak. De itt?
A sok nevesített random NPC meg tuti valami elcseszett Backer poén akar lenni :D Jaj istenem.
És ezek a "súlyos" választások. Rántott sajtot vegyek a pasimnak, vagy kolbászt? A további részektől valami elképesztő jó cuccot várok, mert legalább hatvan választási lehetőség volt a játékban. A Life is Strange ezerszer jobban megoldotta mindet. És kimondom, az az igazi szellemi örököse a The Longest Journeynak.
Arról nem beszélve, hogy miért kellett már a második részt is egy új karakterre helyezni? Ezért imádom a Broken Swordot, mert akármennyire is hullámzóak a részek, George Stobbart az mindig George Stobbart marad. És még így is, sokkal jobb bármelyik részük, mint a sokévi átlag. April Ryan kinyírása megbocsáthatatlan bűn!
Az egyetlen pozitívum az atmoszféra, ami miatt néha a gép előtt ragadok, és próbálom kihozni amit ebből ki lehet, minden kis zegzugba benézni. Jó a zenéje, nekem tetszik a grafika is (egy kalandjátékhoz nem kell nagy forradalom. De ennyi. On to the Next. És éljen a Kaiser!
Az tényleg vicces, hogy elkezdtem közepes beállításokkal, és most már mindent minimumra vettem és még mindig szaggat! Nem beszélve, hogy tele van bugokkal, kihagyó audióval, egymásba olvadt sziámi emberekkel. De a legnagyobb bajom nem ez.
Eszméletlenül lehet látni a csőszerűséget, ennyire talán még nem is láttam játékban. Minden kalandjátékra azt mondták lineáris, pedig egy Monkey 2, vagy egy Woodruff azért el tudta hitetni ennek az ellenkezőjét.De itt. Nem is lehet mozogni csak egyfelé, eddig volt 3 tárgy amit fel lehetett venni. És nagyon lassan játszok vele, szinte rá kell erőltetnem magam, hogy most már aztán kezdjük el.
A legnagyobb bajom azonban ez az eszméletlen baromság. Zoé Costello politikai pályába kezd. Hát nem tudtam mi hiányzott a kalandjátékok világából. Komolyan sírni tudnék. A The Longest Journeyben épp az volt a *****a, hogy egy átlagos lány különleges képességeket szerez, hogy csodás kalandok sora esik meg vele, erre már a Dreamfall aláásott ennek, hogy egy egyszerű gép, vagy drog segítségével is bárki átkerülhet oda, ahova addig csak a shifterek. Erre most meg jön ez a baromság, hogy EZT kell csinálni egy fantasztikus kalandok ígéretét adó játékban? Ki kíváncsi erre? Nem olyasmiket akarok megtenni, amikre valódi életben is képes lennék. Még a valódi életben sem leszek aktivista nem hogy egy ilyen játékban,
Aztán ott van az is, hogy minek csinálnak egy egész várost, ahol minden árus csak egy odatett díszlet. Beszélgetni nem lehet velük, funkciójuk nincs, nem gondolta Tornquist hogy feleslegesen dolgoznak? A Sleeping Dogsban volt hangulata, és ugyanakkor funkciója is volt az árusoknak. De itt?
A sok nevesített random NPC meg tuti valami elcseszett Backer poén akar lenni :D Jaj istenem.
És ezek a "súlyos" választások. Rántott sajtot vegyek a pasimnak, vagy kolbászt? A további részektől valami elképesztő jó cuccot várok, mert legalább hatvan választási lehetőség volt a játékban. A Life is Strange ezerszer jobban megoldotta mindet. És kimondom, az az igazi szellemi örököse a The Longest Journeynak.
Arról nem beszélve, hogy miért kellett már a második részt is egy új karakterre helyezni? Ezért imádom a Broken Swordot, mert akármennyire is hullámzóak a részek, George Stobbart az mindig George Stobbart marad. És még így is, sokkal jobb bármelyik részük, mint a sokévi átlag. April Ryan kinyírása megbocsáthatatlan bűn!
Az egyetlen pozitívum az atmoszféra, ami miatt néha a gép előtt ragadok, és próbálom kihozni amit ebből ki lehet, minden kis zegzugba benézni. Jó a zenéje, nekem tetszik a grafika is (egy kalandjátékhoz nem kell nagy forradalom. De ennyi. On to the Next. És éljen a Kaiser!
Viszont ezért nekem elég pozitív volt a kezdés, a hangulata magával ragadott, a történet érdekes, főleg, hogy már az első könyvben is két külön történetszálat lehetett végigjátszani. És nem untam a beszélgetéseket sem.
Én nagyon bizakodva várom a folytatást, főleg, hogy a trailerből kiderült több szereplő is megjelenik a Longest Journeyből! :)