Amikor 2001 tavaszán megérkezett a Desperados, a Pyro Studiosnál már javában kotyvasztották a Commandos folytatását. A western környezetbe ültetett taktikai játékot ezért sokan egyszerű koppintásnak titulálták, lévén a második világháborús nagytestvér addigra már szinte saját kategóriát alkotott a játékiparban. Kellemesen csalódnia kellett azonban annak, aki gyenge klónt várt: a Desperados szórakoztató, hangulatos játék lett, egyszerű sztorijával és önironikus vadnyugati kliséivel is szép számmal gyűjtve maga köré a rajongókat.
A második rész készítésekor mindazonáltal a fejlesztőknek szembe kellett nézniük azzal, hogy a múló idő erősen megkoptatta a sajátos játékstílus fényét, és a hagyományos izometrikus nézet meglehet, nem lesz elég az ütőképes folytatáshoz. Olyan ez, mint az előzés az autópályán: muszáj váltani. A Commandos Strike Force-ban ez a váltás megtörtént, mégpedig elég drasztikus módon. A Desperados 2 esetében némileg óvatosabbak voltak a készítő fiúk-lányok, lássuk mi lett belőle!
A sztori az első epizódra épít, a szereplők - egy kivétellel - ismerősek is lehetnek onnan. Főhősünk a fejvadász John Cooper, aki ezúttal nem az anyagi haszonszerzés reményében vág neki kalandjainak, hanem azért, hogy fivére miatt bosszút álljon egy Dillon nevű gazemberen.
Ebben segítségére vannak barátai: a jó öreg McCoy doki, a szépséges Kate O’Hara, a bombagyártó Sam Williams, a sombrerós keményfiú Pablo Sanchez, s végül az újonc Hawkeye, a bennszülött etnikum képviseletében.
A játékban fellelhető pályák elég változatosak, nem csak vizuális értelemben, de játéktechnikai szempontból is. A történet elkalauzol minket a katonai erődöktől a préri vadonján át a városi szalonokig, és a küldetések típusai között is találunk mind hagyományos taktikai feladatokat, mind pedig erősen akcióorientált, lövöldözős pályákat. Általánosságban elmondható, hogy a környezet hallatlan odafigyeléssel lett elkészítve. Nemcsak azért, mert az épületek, tárgyak sokszínűsége magas fokú igényességre és tudatosságra vall, hanem mert a Desperados 2-ben immár ellenfeleink sem csak úgy odapakolva vannak a pályára, mint holmi bóják az akadálypályán. A katonák játszanak, isznak, rötyire járnak, bealszanak, csoportosan bokszmeccset néznek, eligazításra mennek, gyakorlatoznak - mintegy életre keltve az amúgy is nagyon autentikus vadnyugati atmoszférát.
Ami azonban igazán fontos újítás az előző epizódhoz képest, az a játék kiemelése az izometrikus nézetből. Az első, és nyilvánvalóan jogos kérdés, hogy sikerült-e ezt szépen, és használhatóan kivitelezniük. A válasz: igen! Arról van szó, hogy a játék tartalmaz egy harmadik személyű közeli nézetet, amellyel immár közvetlenül, a billentyűzetről irányíthatjuk a kiválasztott szereplőt. Ennek előnye egyrészt, hogy pontosabban fel tudjuk mérni az adott szituációt (jobban érzékeljük a távolságokat, szintkülönbségeket és takarásokat), másrészt ebből a látószögből könnyebb is halomra lőni a problémázó ellenséget. Hátránya viszont, hogy így szinte lehetetlen egyszerre több szereplőt szinkronban kezelni…
Bár említettem, hogy a küldetések tetszetős változatosságot kínálnak, muszáj megjegyeznem, hogy néhány esetben eléggé izzadságszagúan próbálják ránk tukmálni a látványos akciózást. Mikor az egyik pályán Sanchez egy Gatling géppuskával a hóna alatt darálja az indián lovasságot, az ember komolyan elgondolkodik azon, hogy tulajdonképpen miféle játék lemeze került a meghajtójába... A karakterek külleme a közeli képeken kifejezetten imponáló, feltéve, ha a néha túlzottan is csillogó bőrfelületet a rekkenő hőségnek tudjuk be, és nem annak, hogy a figurák műanyagból vannak.
Az akciónézetből főleg gyorsbillentyűkkel tudunk operálni (a számokkal választunk karaktert, az F-billentyűkkel pedig cselekvést), ráadásul az Alt megnyomásával megjelenik a kezelőpanel is, így az egérkurzorral hagyományosan is ki tudjuk adni az utasításokat. Hogy még könnyebb legyen a dolgunk, megörököltük az első epizód „quick action”-jét is. Ennek segítségével előre kiadhatunk parancsokat a szereplők számára, akik ezeket egyszerre, egyetlen gombnyomásra hajtják végre. Ezt azonban - hangozzék bármilyen praktikusnak is a lehetőség - elég ritkán van alkalmunk használni, mivel a játék (főleg a harmadik-negyedik pályától kezdve) annyira nehéz, hogy összetettebb műveletekre alig van lehetőségünk. Egyszer például be akartam jutni egy szobába, ahol egy hivatalnok sétálgatott fel-alá, ám a kocsma, ahonnan az ajtaja nyílt, teli volt emberekkel. Tartva attól, hogy meglátnak, beállítottam a quick actiont a következőképpen: Kate látványosan elájul a szalon közepén, elterelve a vendégek figyelmét, miközben Johnny benyit, és leüti a hivatalnokot, a doki pedig bemegy utána és becsukja az ajtót. Ezt az elvileg tökéletesnek tűnő metódust vagy tucatszor próbáltam meg, de hőseim mindannyiszor szánalmas kudarcot vallottak. Egyszerűen annyi ellenség volt a látótérben, hogy valahonnan mindig kiszúrták a turpisságot. A helyzet az, hogy az összetettebb megoldásokat a Desperados 2 egyszerűen nem támogatja, így többnyire 4-5 bevált szívatást kell ismételgetnünk a küldetésekben.
Ez annál is inkább fájó, mert macho cowboyunknak az első Desperados megjelenése óta eltelt fél évtizedben semmiféle új trükköt nem sikerült megtanulnia, és ez jellemző bandánk többi tagjára is. Szinte pontról pontra ugyanazok a praktikák állnak rendelkezésünkre, mint az első részben. Sanchez hajigál és tequilázik, Johnny késel, a doki kloroformozik, Kate combot villant, és így tovább.
Játék közben többször elgondolkodtam, hogy az új grafikai motoron kívül vajon még mi változott ebben az epizódban, és erős a gyanúm, hogy semmi. Mindez azért is bosszantó, mert kvázi figyelmen kívül hagytak olyan nyilvánvaló, debil hibákat is, amelyek már az első részben is kibökték az ember szemét. Szeretett hőseink például továbbra sem tesznek semmit, ha egy borostás és büdös szájú bandita négy méterről lövi őket vadászpuskával, csak ostobán bámulnak a fegyver csövébe.
Ugyanígy a nehézség is hű a gyökerekhez. Jól nézzük meg az F5-öt, és az F8-at (leánykori nevükön quicksave és quickload), mert ezek lesznek a legjobb barátaink! Nem tudom, mennyire lehetett nehéz a 19. században bejutni egy amerikai katonai erődbe, de erős a gyanúm, hogy könnyebb, mint ebben a játékban… Kicselezni négyzetméterenként három embert egy zsebórából meg két kavicsból álló arzenál segítségével finoman szólva is körülményes; és elhiszem, hogy szórakoztató dolog egy kurtizánt fél nap alatt eljuttatni az egyik saroktól a másikig, de az egy másik szakma. Aki azt várta, hogy ezen a játékmeneten a készítők változtatni fognak, bizony csalódni fog, mert egy ajtón való bejutás néha még mindig több időt visz el az életünkből, mint más játékokban lenyomni két teljes pályát.
Ha objektíven nézzük, a Desperados 2 minden jó dolgot megőrzött az elődjéből, de sajnos meg sem próbálta korrigálni a rosszakat. A Spellboundnak mintha minden energiáját lekötötte volna a grafikus engine megalkotása, és a pályák optimalizálása az új rendszerre. De ha már a grafikánál tartunk, mondjuk ki újra a PC-s játékipar vastörvényét: „A jó grafikához kell a jó vas.” A grafikai beállítások ugyan lehetővé teszik, hogy a saját gépünk teljesítményéhez igazítsuk a részletességet, de sokan szívják majd a fogukat, ha meglátják a gépigényt. Jó, ha van legalább 128 mega memória a VGA-n, és nem árt hozzá egy giga ram, valamint közepesen erős processzor. Megjegyzem, a leginkább hardverigényes akciónézet használata simán nélkülözhető a játékban, néhány küldetéstől eltekintve a hangsúly még mindig a megszokott madártávlaton van.
A tesztpéldányunkban még voltak egyéb hibák is, melyekről fentebb nem szóltam. Például a „quick action”-ben egyszer beállított parancssort már nem lehetett sztornózni, tehát vagy végrehajtottuk, amit beállítottunk, vagy a küldetés teljesítéséig már használhatatlan volt ez az opció. Az ilyesmik a végleges verzióig még orvosolhatók, úgyhogy fene nagy jóindulatomban nem is számítom bele a pontozásba. Egyértelmű negatívum viszont, hogy az akciónézetben a felvehető lőszer, a gázfiolák, és egyéb kellékek igen rusnya, zöld színű gömbökben világítanak a pályán, ami nagy tömegben brutálisan tönkrevágja az egyébként pofás környezetet.
Összegzésként elmondható, hogy a Desperados 2 jó játék, vérmérséklettől, és türelemtől függően szórakoztató, de sok újdonságot az új külsőtől eltekintve nem tartalmaz.
A legnagyobb erőssége tagadhatatlanul az egységes atmoszféra, a nagyszerű zene, és a szenzációs részletességgel kidolgozott, hiteles pályák, korhű ruhák, szereplők, tárgyak, amelyek így együtt árasztják magukból a vadnyugati hangulatot. A terepek megszerkesztése gyakorlatilag hibátlan, minden ott és úgy van, ahogy a legvérmesebb westernfilmektől elvárható, istállótól a mellékhelyiségig, postahivataltól a kocsmáig. A stílus kedvelőinek fokozottan ajánlott, és mindenki másnak is, akinek a demó bejött.
A második rész készítésekor mindazonáltal a fejlesztőknek szembe kellett nézniük azzal, hogy a múló idő erősen megkoptatta a sajátos játékstílus fényét, és a hagyományos izometrikus nézet meglehet, nem lesz elég az ütőképes folytatáshoz. Olyan ez, mint az előzés az autópályán: muszáj váltani. A Commandos Strike Force-ban ez a váltás megtörtént, mégpedig elég drasztikus módon. A Desperados 2 esetében némileg óvatosabbak voltak a készítő fiúk-lányok, lássuk mi lett belőle!
Idegen a cowboyok között
A sztori az első epizódra épít, a szereplők - egy kivétellel - ismerősek is lehetnek onnan. Főhősünk a fejvadász John Cooper, aki ezúttal nem az anyagi haszonszerzés reményében vág neki kalandjainak, hanem azért, hogy fivére miatt bosszút álljon egy Dillon nevű gazemberen.
Ebben segítségére vannak barátai: a jó öreg McCoy doki, a szépséges Kate O’Hara, a bombagyártó Sam Williams, a sombrerós keményfiú Pablo Sanchez, s végül az újonc Hawkeye, a bennszülött etnikum képviseletében.
A játékban fellelhető pályák elég változatosak, nem csak vizuális értelemben, de játéktechnikai szempontból is. A történet elkalauzol minket a katonai erődöktől a préri vadonján át a városi szalonokig, és a küldetések típusai között is találunk mind hagyományos taktikai feladatokat, mind pedig erősen akcióorientált, lövöldözős pályákat. Általánosságban elmondható, hogy a környezet hallatlan odafigyeléssel lett elkészítve. Nemcsak azért, mert az épületek, tárgyak sokszínűsége magas fokú igényességre és tudatosságra vall, hanem mert a Desperados 2-ben immár ellenfeleink sem csak úgy odapakolva vannak a pályára, mint holmi bóják az akadálypályán. A katonák játszanak, isznak, rötyire járnak, bealszanak, csoportosan bokszmeccset néznek, eligazításra mennek, gyakorlatoznak - mintegy életre keltve az amúgy is nagyon autentikus vadnyugati atmoszférát.
Hoppá! Kate, te vagy az?
Ami azonban igazán fontos újítás az előző epizódhoz képest, az a játék kiemelése az izometrikus nézetből. Az első, és nyilvánvalóan jogos kérdés, hogy sikerült-e ezt szépen, és használhatóan kivitelezniük. A válasz: igen! Arról van szó, hogy a játék tartalmaz egy harmadik személyű közeli nézetet, amellyel immár közvetlenül, a billentyűzetről irányíthatjuk a kiválasztott szereplőt. Ennek előnye egyrészt, hogy pontosabban fel tudjuk mérni az adott szituációt (jobban érzékeljük a távolságokat, szintkülönbségeket és takarásokat), másrészt ebből a látószögből könnyebb is halomra lőni a problémázó ellenséget. Hátránya viszont, hogy így szinte lehetetlen egyszerre több szereplőt szinkronban kezelni…
Bár említettem, hogy a küldetések tetszetős változatosságot kínálnak, muszáj megjegyeznem, hogy néhány esetben eléggé izzadságszagúan próbálják ránk tukmálni a látványos akciózást. Mikor az egyik pályán Sanchez egy Gatling géppuskával a hóna alatt darálja az indián lovasságot, az ember komolyan elgondolkodik azon, hogy tulajdonképpen miféle játék lemeze került a meghajtójába... A karakterek külleme a közeli képeken kifejezetten imponáló, feltéve, ha a néha túlzottan is csillogó bőrfelületet a rekkenő hőségnek tudjuk be, és nem annak, hogy a figurák műanyagból vannak.
Az akciónézetből főleg gyorsbillentyűkkel tudunk operálni (a számokkal választunk karaktert, az F-billentyűkkel pedig cselekvést), ráadásul az Alt megnyomásával megjelenik a kezelőpanel is, így az egérkurzorral hagyományosan is ki tudjuk adni az utasításokat. Hogy még könnyebb legyen a dolgunk, megörököltük az első epizód „quick action”-jét is. Ennek segítségével előre kiadhatunk parancsokat a szereplők számára, akik ezeket egyszerre, egyetlen gombnyomásra hajtják végre. Ezt azonban - hangozzék bármilyen praktikusnak is a lehetőség - elég ritkán van alkalmunk használni, mivel a játék (főleg a harmadik-negyedik pályától kezdve) annyira nehéz, hogy összetettebb műveletekre alig van lehetőségünk. Egyszer például be akartam jutni egy szobába, ahol egy hivatalnok sétálgatott fel-alá, ám a kocsma, ahonnan az ajtaja nyílt, teli volt emberekkel. Tartva attól, hogy meglátnak, beállítottam a quick actiont a következőképpen: Kate látványosan elájul a szalon közepén, elterelve a vendégek figyelmét, miközben Johnny benyit, és leüti a hivatalnokot, a doki pedig bemegy utána és becsukja az ajtót. Ezt az elvileg tökéletesnek tűnő metódust vagy tucatszor próbáltam meg, de hőseim mindannyiszor szánalmas kudarcot vallottak. Egyszerűen annyi ellenség volt a látótérben, hogy valahonnan mindig kiszúrták a turpisságot. A helyzet az, hogy az összetettebb megoldásokat a Desperados 2 egyszerűen nem támogatja, így többnyire 4-5 bevált szívatást kell ismételgetnünk a küldetésekben.
Öt év alatt egy egyetemet el lehet végezni!
Ez annál is inkább fájó, mert macho cowboyunknak az első Desperados megjelenése óta eltelt fél évtizedben semmiféle új trükköt nem sikerült megtanulnia, és ez jellemző bandánk többi tagjára is. Szinte pontról pontra ugyanazok a praktikák állnak rendelkezésünkre, mint az első részben. Sanchez hajigál és tequilázik, Johnny késel, a doki kloroformozik, Kate combot villant, és így tovább.
Játék közben többször elgondolkodtam, hogy az új grafikai motoron kívül vajon még mi változott ebben az epizódban, és erős a gyanúm, hogy semmi. Mindez azért is bosszantó, mert kvázi figyelmen kívül hagytak olyan nyilvánvaló, debil hibákat is, amelyek már az első részben is kibökték az ember szemét. Szeretett hőseink például továbbra sem tesznek semmit, ha egy borostás és büdös szájú bandita négy méterről lövi őket vadászpuskával, csak ostobán bámulnak a fegyver csövébe.
Ugyanígy a nehézség is hű a gyökerekhez. Jól nézzük meg az F5-öt, és az F8-at (leánykori nevükön quicksave és quickload), mert ezek lesznek a legjobb barátaink! Nem tudom, mennyire lehetett nehéz a 19. században bejutni egy amerikai katonai erődbe, de erős a gyanúm, hogy könnyebb, mint ebben a játékban… Kicselezni négyzetméterenként három embert egy zsebórából meg két kavicsból álló arzenál segítségével finoman szólva is körülményes; és elhiszem, hogy szórakoztató dolog egy kurtizánt fél nap alatt eljuttatni az egyik saroktól a másikig, de az egy másik szakma. Aki azt várta, hogy ezen a játékmeneten a készítők változtatni fognak, bizony csalódni fog, mert egy ajtón való bejutás néha még mindig több időt visz el az életünkből, mint más játékokban lenyomni két teljes pályát.
Túl a barátságon
Ha objektíven nézzük, a Desperados 2 minden jó dolgot megőrzött az elődjéből, de sajnos meg sem próbálta korrigálni a rosszakat. A Spellboundnak mintha minden energiáját lekötötte volna a grafikus engine megalkotása, és a pályák optimalizálása az új rendszerre. De ha már a grafikánál tartunk, mondjuk ki újra a PC-s játékipar vastörvényét: „A jó grafikához kell a jó vas.” A grafikai beállítások ugyan lehetővé teszik, hogy a saját gépünk teljesítményéhez igazítsuk a részletességet, de sokan szívják majd a fogukat, ha meglátják a gépigényt. Jó, ha van legalább 128 mega memória a VGA-n, és nem árt hozzá egy giga ram, valamint közepesen erős processzor. Megjegyzem, a leginkább hardverigényes akciónézet használata simán nélkülözhető a játékban, néhány küldetéstől eltekintve a hangsúly még mindig a megszokott madártávlaton van.
A tesztpéldányunkban még voltak egyéb hibák is, melyekről fentebb nem szóltam. Például a „quick action”-ben egyszer beállított parancssort már nem lehetett sztornózni, tehát vagy végrehajtottuk, amit beállítottunk, vagy a küldetés teljesítéséig már használhatatlan volt ez az opció. Az ilyesmik a végleges verzióig még orvosolhatók, úgyhogy fene nagy jóindulatomban nem is számítom bele a pontozásba. Egyértelmű negatívum viszont, hogy az akciónézetben a felvehető lőszer, a gázfiolák, és egyéb kellékek igen rusnya, zöld színű gömbökben világítanak a pályán, ami nagy tömegben brutálisan tönkrevágja az egyébként pofás környezetet.
Összegzésként elmondható, hogy a Desperados 2 jó játék, vérmérséklettől, és türelemtől függően szórakoztató, de sok újdonságot az új külsőtől eltekintve nem tartalmaz.
A legnagyobb erőssége tagadhatatlanul az egységes atmoszféra, a nagyszerű zene, és a szenzációs részletességgel kidolgozott, hiteles pályák, korhű ruhák, szereplők, tárgyak, amelyek így együtt árasztják magukból a vadnyugati hangulatot. A terepek megszerkesztése gyakorlatilag hibátlan, minden ott és úgy van, ahogy a legvérmesebb westernfilmektől elvárható, istállótól a mellékhelyiségig, postahivataltól a kocsmáig. A stílus kedvelőinek fokozottan ajánlott, és mindenki másnak is, akinek a demó bejött.
