Dark Souls: Prepare to Die Edition teszt

Manapság sokszor hallani, hogy a játékokból kiveszett a kihívás, bezzeg a dicső múltban még nem volt gyorsmentés vagy checkpoint, csak te, a monitor, a játék és a Commodore szétrángatott joystickja. Ez persze ferdítés, akkor sem örült senki a túl nehéz játékoknak, csak hát el kellett jutni odáig, hogy ma már ne tépjük a hajunkat minden apróbb hiba miatt. Vannak azonban, akik másként látják, és ennek a szűk, de hangos rétegnek készítette a japán From Software a brutális kihívásról és egyenlőtlen bossharcairól elhíresült Dark Soulst. A játék tavaly októberben jelent meg konzolra, a keményvonalas PC-s játékosok pedig addig-addig rágták a Namco-Bandai fülét, míg az belement, hogy számítógépre is elkészüljön a program. Az eredmény egy rendkívül kemény akció-szerepjáték, amire nyugodt szívvel rásüthetjük, hogy az elmúlt tíz év legnehezebb programja. Ezen a téren a PC-s változat még a PS3-as elődöt is lepipálja, pedig ez nagy szó – igaz, ennek oka nem a dizájnban keresendő.

„Üdv a pokolban, te gané!”

Gondolom, most mindnyájatoknak felderengett a Nekem 8 című remek vígjáték azon kulcsjelenete, mikor Martin Lawrence „rossz napra és rossz lóra” tesz. Nos, így jártam én a Dark Soulsszal. Heteken át rágtam Bate fülét, hogy ha kijön a PC-s Prepare to Die Edition, hadd írjak róla én, és mikor megérkezett a játék exkluzív Steam-kódja, madarat lehetett velem fogatni. A marketingszövegnek, mely szerint ez a világ egyik legnehezebb játéka, nem dőltem be, mert hát egy Ghosts ’n’ Goblinshoz, vagy egy Battletoadshoz képest ez még mindig smafu. A végeltáthatatlan szívás helyett egy komoly kihívást nyújtó, de éppen ezért kiemelkedően élvezetes alkotást vártam, ami végre nem az erőltetett multijával, vagy a fárasztó, megrendezett jeleneteivel izzasztja meg a tenyerem. S hogy csalódtam-e? Nos, igen is, meg nem is. Bár nem akarom lelőni a (rossz) poént, gondolom, hogy a túloldalon látható százalék alapján sejtitek, hogy ez nem egy örömteli cikk lesz. Ugyanakkor fontosnak tartom kiemelni, hogy a Dark Souls minden problémája ellenére is jó játék. Szóval kezdjük inkább a pozitívumokkal.

Meghalsz!

A Dark Souls egy, a címéhez méltó sötét fantasy történetet mesél el. A világ egykoron a sárkányok terrorja alatt nyomorgott, ám az emberek, a boszorkányok és az élőholtak első királya összefogott a tűzokádók ellen, és egy hosszú csatában az utolsó szálig kiirtották őket. Eljött a Tűz kora, mindenki azt hitte, hogy öröm van és boldogság. Csakhogy egy nap az ég sötétedni kezdett, a halottak pedig nem maradtak többé a koporsóikban, hanem visszajártak kísérteni, méghozzá elmebeteg zombik formájában. A helyzet lassan tarthatatlanná válik, így az őrült holtakat az erre a célra kialakított börtönökbe zárják. Hősünk, a névtelen és hangtalan harcos is egy ilyen élőhalott, akiben viszont van valami különleges: nem őrült meg, így az égieknek minden bizonnyal tervük van vele. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogy ezek után mi következik. Világmegmentés, főellenfelek gyilkolása, hőssé válás és persze nagy fordulatok egész sora. Ja, nem, az utóbbi itt nem érvényes, a sztori ugyanis egyáltalán nem erőssége a Dark Soulsnak. Ugyanakkor az atmoszféra egészen elképesztő, csak az intrót vagy ötször megnéztük a szerkesztőségben. A sötét, gonosz, felnőtt univerzum nagyon jól áll a játéknak. Főleg a meseszerű Skyrim után.

A lélekgyűjtő

A Dark Souls címe nem árul zsákbamacskát: a játék sötét, és lelkek vannak benne. Sok-sok lélek, melyek a fejlődés alappilléreit képezik. Műfaját tekintve a Dark Souls egy akció-RPG, távoli rokonságban a Nintendo-féle Zelda-sorozattal. A játék karaktergenerálással nyit, van néhány kaszt és pár tulajdonság, igaz, egyik sem olyan hangsúlyos, sőt, majdnem mindegy, miféle szerzettel indulunk útnak, hisz a fejlődésben nincs korlátozás (eláruljuk: a lovag és a mesterkulcs párosa a legkönnyebb, míg ha vérző orral akartok szívni, indítsatok vadászt). A játék világa nyitott, minden irányban találunk két-három elágazást, noha ezek így is, úgy is lineáris pályákra vezetnek, szóval ne tessék Skyrim szintű szabadságot várni – megint csak a Zeldával tudok példálózni, akármilyen távol is áll ez a játék a PC-s olvasóktól. A harc valós időben zajlik, és a csapások, blokkolások és elugrások tökéletes időzítése elengedhetetlen a győzelemhez. Itt minden csata számít, még a leggyengébb csontvázzal vívott kézitusa után is érezzük az elégedettség édes ízét. Hát még a főellenfeleknél, melyek hatalmasak, és szerencsére jó sok van belőlük, sőt, a játékban még minibossokkal is lehet találkozni – viszont a velük való harc nagyrészt opcionális. Ami a fejlődést illeti, itt nem a tapasztalati pontok gyűjtése, vagy a grindelés a lényeg, sőt, igazából nem is találkozhatunk klasszikus értelemben vett XP-vel. Helyette a legyőzött ellenfelek lelkeit gyűjthetjük magunkba, és ezek a lelkek adják a karakterünk erejét. Minél több lelkünk van, annál keményebbek vagyunk, sőt, az emberségünket is a lelkek gyűjtésével növelhetjük. És itt jön a csavar: ha elhalálozunk, minden (!!!) lelkünk odalesz, és gyöngén, skillektől mentesen kell megkeresnünk a hullánkat, fölötte az összes lelkünk lebegő, kékes jelenésével. Bár ez nem hangzik nehéznek, gondoljatok csak bele, mi van, ha egy főellenfél miatt haltok meg. Hopsz, azt elfelejtettem említeni, hogyha még a lelkek visszaszerzése előtt újfent elhullotok, akkor a játék véget ér.

Sakkozva a halállal

Ha ügyesen játszunk, zombi hősünk előbb-utóbb emberi formát ölt, ami elsősorban a beépített online komponens miatt fontos. Ha élő emberek vagyunk, és nem csak foszló húsú holtak, megidézhetjük a többi élőhalott játékos szellemét, hogy lássuk, egyes szakaszokon hogyan teljesítettek. Amennyiben viszont mi magunk is csak rothadó hústömegként vonszoljuk a páncélunkat, bennünket tudnak megidézni a többiek. Eredeti megoldás, hasonlót nem sok játékban láthattunk még. Érdekes adalék továbbá, hogy még PvP is került a játékba, igaz, a magunk részéről mi nem hisszük, hogy ez a lehetőség sokakat fog vásárlásra ösztönözni, főleg az olyan, kifejezetten harcra edzett MMO-k mellett, mint a pár oldallal arrébb tesztelt Guild Wars 2.

A sötétség markában

A Dark Souls tehát egy jó, ám rendkívül nehéz akció-szerepjáték. A baj nem magával a programmal, hanem az át… nem, nem és nem! Ezt én nem vagyok hajlandó átiratnak nevezni! Ez a kódhalmaz, amit a From Software PC-re erőszakolt, egész egyszerűen nem érdemli meg a port jelzőt. A Dark Soulsszal PC-n játszani olyan, mintha valami kezdetleges emulátorral kísérleteznénk. Billentyűzetről és egérről ne is álmodjatok, a program végig RB-t és A-t akar nyomkodtatni, a kamera pedig önálló életet él. Kilépni nem lehet, marad az Alt+F4 (nem viccelek), a grafika pedig nem állítható, mi több, hiába lehet feljebb tornászni a felbontást a konzolos 720p-nél, a motor így is, úgy is 1024x720-ban renderel, szóval a játék konkrétan ronda lesz (erre egy modder már talált megoldást, lásd a keretes anyagunkat). Ezen felül a játék minden létező gépen akadozik, és mivel itt elég egy rossz lépés a halálhoz, a képzeletetekre bízom a folytonos szaggatás eredményét. Mi több, a játék (a Steam mellett is) a Games for Windows Live platformot használja, ami persze még mindig bugos, és sokszor egész egyszerűen nem enged beloggolni a rendszerbe. A From Software PC-seknek szánt „munkája” a szó szoros értelmében vállalhatatlan és élvezhetetlen: bár kaptunk új ellenfeleket, és a konzolos alapjátékhoz képest a tartalom kb. 10 órányit növekedett (így olyan 50-60 óra egy „gyors végigjátszás”), a japán programozók visszaadhatják a mérnök diplomájukat és mehetnek krumplihéjat gyömöszölni a menza szeméttartályába. Amíg nem érkeznek patchek a játékhoz, addig óva intünk benneteket a Dark Soulstól, mert bár alapvetően egy remek hangulattal rendelkező, kiemelkedő alkotásról beszélünk, de a PC-s port annyira silány, hogy jelen formájában nagyon nehéz szórakoztató programként értékelni.