Az alternatív történelmi korszakok a szórakoztatóipar örökzöld vesszőparipái – ez különösen igaz a játékiparra, hiszen különösebb erőlködés nélkül lehetne tucatszám sorolni azokat az emlékezetes játékokat, melyeknek cselekménye kulcsfontosságú események megváltozásából fakadóan sodródott érdekes, izgalmas alternatív jelenek és jövők felé. A Close to the Sun is hasonló alapokból indul, konkrétan abból az egyszerű felvetésből, hogy mi lett volna, ha a huszadik század elejének meghatározó tudományos alakjává Edison helyett Nikola Tesla válik, aki ahelyett, hogy anyagi csődbe, saját kora által pedig szinte teljes feledésbe merül, a világ leggazdagabb emberévé és elsőszámú tudósává lép elő.
Görög mitológiai szimbolizmus
Ez az alternatív Tesla, miután sorra megvalósította legfőbb álmait, többek között a röntgensugarat, távirányítású gépeket, illetve a fél világ ellátását ingyenes elektromossággal, megépíttette a Heliost, egy kis túlzással városméretű, elsüllyeszthetetlen hajókolosszust, melyen nemzetközi vizeken gyűjtötte össze a kor szinte összes kimagasló gondolkodóját a tudósoktól az írókig, hogy a világpolitika állásától és állami szabályozásoktól függetlenül onthassák magukból a világot megváltoztató, jövőt formáló találmányokat, elméleteket, gondolatokat.
Az összegyűjtött tudós lángelmék közé tartozik főhősünk, az újságíró Rose Archer húga, Ada is, aki a Helios egyik legkiválóbb kutatójává vált, ám egy nap váratlanul hírt ad nővérének, miszerint feltétlenül szüksége van rá a fedélzeten. A hajóra érkezve azonban a tudomány fellegvára közel sem olyan bizalomgerjesztő színben tűnik fel, mint azt a külvilág feltételezte. Miközben Rose minden erejével próbálja megtalálni Adát, borzalmas események nyomaira bukkan. Nemcsak az válik lassan egyértelművé, hogy a Helios tudósai Ada vezetése alatt valahogy magával az idővel kezdtek kísérletezni, ami borzalmas erők és anomáliák elszabadulásához vezetett, de az is, hogy a Helioson már a katasztrófa előtt borzalmas állapotok kezdtek eluralkodni az összegyűjtött legénység vegyessége és Tesla egyre elhatalmasodó paranoiája miatt.
Felperzselt csodaország
A Close to the Sun, bár játékmenetét tekintve több rokonságot mutat a SOMA-hoz és Layers of Fear-hez hasonló sétaszimulátoros horror-kalandjátékokkal, mint az első pillantásra egyértelműbbnek tűnő BioShockkal, mondanivalójában, történetében, pályadizájnjában és karakterábrázolásában mégis meglehetősen sok hasonlóságot mutat Ken Levine és csapata több mint tízéves mesterművével. A pusztuló, omladozó egykori álomvilág, melynek történetét és a bukásához vezető, iszonyatos eseményeket feljegyzések, néha hangüzenet, néha az időanomáliák formájában szó szerint megelevenedő múlt révén ismerhetjük meg, Rapture-höz hasonló, sőt még annál is nyomasztóbb, sötétebb környezetet biztosít, melyben az egyetlen hiba és a bukás oka maga az emberi természet, annak kapzsisága és rosszindulat volt.
A játék ráadásul kifejezetten jutalmazza, ha elmerülünk világában, benyitunk minden szobába, elolvasunk és összegyűjtünk minden dokumentumot. Sikerünket ezen a téren a főmenüből is ellenőrizhetjük, ahol a már végigjátszott fejezetek mellett megtekinthetjük, azt is, hogy az összeszedhető újságcikkek, naplóbejegyzések, levelek mekkora részét gyűjtöttük be. Ezen az opcionális nyomozáson keresztül nyerhetünk betekintést a Helios létrejöttének és működésének nem túl kellemes pillanataiba, valamint Tesla egyre inkább elhatalmasodó paranoiájába is az Edison által felbérelt, Helioson működő kémek és szabotőrök rémképe miatt. Már a játék korai fejezeteiben ráakadhatunk egy „vallatószobára”, ahol Tesla titkosszolgálata többek között hentesbárdokkal vallatta Edison feltételezett kémeit.
Ezek az opcionális szálak azonban a játék későbbi szakaszaiban még grandiózusabb formákat öltenek, gyakorlatilag felfedezésre váró mellékküldetések formájában, melyekhez ugyan a játék nem ad komoly támpontokat, saját kedvünk szerint elmerülhetünk felgöngyölítésükben. A Helios egyik utasáról például a szobájában elszórt dokumentumok alapján kideríthetjük, hogy álruhás nyomozó volt, és Hasfelmetsző Jack után kutatott, aki gyanúja szerint múltját maga mögött hagyva a Heliosra költözött – a nyomozását pedig folytathatjuk, és megpróbálhatunk bejutni gyanúsítottja szobájába. Hasonló „minijáték”, amikor később a Tesla emberei által Edison-féle kémírásnak vélt dokumentumokra akadunk, melyeknek egy eldugott szobában megtalálhatjuk és kedvünk szerint alkalmazhatjuk a kulcsát...
Elízium helyett Hádész bugyrai
Utazásunk a Helios gyomrába és titkainak mélyére minden egyes fejezettel egyre nyomasztóbbá, fenyegetőbbé válik, egyre nagyobb rombolással, több holttesttel, az őrületre pedig később az életünkre törő, megtébolyodott lakók és az elszabadult időanomáliák teszik fel a pontot. Megjelenésük egy éles váltással szakítja meg az addigi lassú vizsgálódást és rejtvénymegoldást, egyetlen fegyverünk ellenük ugyanis a menekülés, melyben néha a Helios egyre instabilabb szerkezete is komoly akadályokat gördít elénk. Ezek kellően idegőrlő és intenzív jelenetek ahhoz, hogy néha kicsit felpörgessék, megújítsák a játékmenetet, a készítőkből pedig ezeken a szakaszokon éreztem némi szadizmust is. Az ilyen szegmensek kifejezetten úgy lettek alakítva, hogy a másodperc töredéke alatt reagáljunk, mérlegeljük az esélyeinket, miközben néha még a puszta pályadizájn is megpróbál félrevezetni. Ha pedig üldözőnk utolér, az rendszerint azonnali brutális halállal jár – és talán ez az egyetlen pontja a játéknak, ahonnan kimondott negatívumot tudok felhozni, ugyanis az üldözés hevében gyakran nem saját bénázásom miatt kellett újrakezdenem az adott részt, hanem azért, mert az akadályok átugrásánál a játék néha nem nagyon érzékelte heves kattintgatásaimat, és így előfordult, hogy egy helyben ácsorogva vártam be üldözőmet egy felborult óra előtt.
A játéknak azonban ezt az elemét (és a néha kissé egyenlőtlenül elosztott checkpoint-rendszert) leszámítva nem nagyon tudok kimondott negatívumot felhozni. Egy kellően érdekes, egyedi és hangulatos történettel operál, játékmenet terén nagyon jó elődökből inspirálódott, látványvilága pedig egyszerűen fenomenális. A hatalmas, részletesen kidolgozott termek, szárnyak és laboratóriumok, melyeket hol még ép, hol lerombolt, holttestekkel teleszórt változatukban járhatunk végig, egytől egyig árasztják magukból a torz, szívfacsaró, tragikus és nyomasztó hangulatot. A hatást pedig csak tetőzi, hogy a készítők kimagaslóan jól dolgoztak az Unreal motorral, és remekül optimalizálták a játékot. Még magasabb beállítások mellett, nagyobb, effektekkel alaposan teletűzdelt termek esetén is bőven 30 és 60 fps között mozgott a teljesítmény kissé már korosabb tesztgépemen, míg mérsékeltebb beállítások és azonos hardver mellett szinte folyamatosan tartani tudta a 60-as képfrissítést.
A Close to the Sun műfajából adódóan nem egy túlontúl hosszadalmas vagy végtelen újrajátszási lehetőségekkel kecsegtető darab, ám túlzások nélkül egyike a legegyedibb és leghangulatosabb horrorkalandoknak, amelyekhez az utóbbi év során szerencsém volt. Szinte minden téren emlékezetes, szórakoztató elegyet alkot, egyúttal az első BioShockok óta talán leghatásosabban alkalmazott art deco stílusával, csavarokban és elmebajban gazdag történetével üde, egyedi színfolt a műfaj palettáján.
