Ich bin ein Berliner
A második világháború már unalmas, a jövőt meghagyjuk a potensebb csapatnak, szóval nekünk valahol a kettő között kell lavíroznunk – micsoda őrült szerencse, hogy az emberiség nem az a békeszerető fajta, így a közbenső hatvan évben is karistolt pár olyan fura sztorit a nagy történelemkönyvbe, hogy a játékkészítők vakon szurkálva sem nyúlhatnak nagyon mellé. A hidegháború időszaka, azon belül a hatvanas évek pedig a tökéletes alapanyag, hiszen van egy halom konkrét történelmi esemény, ami önmagában kész a feldolgozásra, a közbeeső lukakat és foltokat pedig kitölthetjük az összeesküvés-elméletekre és a féligazságokra, illetve csak majdnem pontosan átvett tényekre épülő történésekkel. Kicsit nehéz lesz anélkül értékelnem a Black Ops történetét, hogy közben ne lőjem le Kenn... akarom mondani az összes poént (bár ez így, majdnem egy hónappal a megjelenés után már talán nem elvárás), így igyekszem nagy vonalakban összefoglalni azt, ami a végigjátszás után kavarog bennem. Furcsa, de igaz: a Treyarch túlnőtte az Infinity Wardot, a Black Ops sztoriszála ugyanis akkor is életképes, ha kivesszük az átvezető fegyveres incidenseket. Már eleve a kezdő helyszín sem mindennapi, és bár ez a visszaemlékezős történetmesélés kicsit már viseltes eszköze a játékfejlesztésnek, azért még gond nélkül el tudunk merülni az eseményekben, ráadásul ez az érzés ezúttal ismét a játék végéig tart – sajnos pont ott azért elhasal a nagy akarás, hiszen megannyi jól kivitelezett csavar, pálfordulás és közepesen meghökkentő fejlemény után a végeredmény láttán nem a meglepett, hitetlenkedő nyögés szakad ki az emberből, hanem csak egy „na, gondoltam”. Szerencsére azonban ez az egy százalék mínusz nem tud elvenni a valóban változatos sztoriból, és ha kétszer nem is állunk majd neki, egyszer azért érdemes eljutni az utolsó küldetésig.
Amire senki nem számít
A fenti sorokat olvasva talán túlságosan pozitív a kedves olvasóban kialakult hangulat, azonban az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Treyarch csúnyán átesett az állatorvosi ló jó szándékkal kikövezett túloldalára, hiszen bár a keretsztori valóban erős és dramaturgiai egész, sajnos nem véletlenül használtam az imént az „átvezető fegyveres incidensek” szóhármast. A Black Ops legjobb esetben is csak felmondja a leckét: mindent megkapunk, amit 2010 végén elvárunk egy FPS-től, de ezt sajnos úgy is mondhatnám, hogy semmit sem kapunk, amit 2011-ben elvárunk majd egy FPS-től. Korábban már látott (sőt, tökéletesen elcsépelt) szekvenciák, értelmetlen intermezzók és szájtátva bámult hülyeségek tarkítják az ennek ellenére nagyobbrészt élvezhető tűzharcokat, és ezzel jókora százalékban megy gajra a Treyarch azon erőfeszítése, hogy élvezhető, kerek egész sztorit tegyen a játék alá. Lássunk három olyan részletet, ami láttán talán nem csak az örökké szőröző játéktesztelőben pattan el valami létfontosságú. Az első a változatosság: a kétezres évek elején, a Project I.G.I. második része környékén alakult ki az a nézet, mely szerint minden olyan FPS, amiben eljutunk Szibériába, tűzre való szemét. Szerencsére ez mára nagyjából a fejlesztők fejében is realizálódott, így itt az ideje egy új szabálynak: bár tényleg hatalmas móka járműveken rögzített géppuskából és/vagy tábori ágyúból osztani a halált a mellettünk/alattunk elsuhanókra, egy játékban maximum egyszer forduljon ez elő. Esetleg kétszer, de akkor se úgy, mint a Black Opsban, hogy jóformán minden második pályán beleakadunk valami ilyesmibe.
A második a rossz mesterséges intelligencia. A CoD-sorozat általam leginkább gyűlölt tulajdonsága, hogy a játék csak akkor megy előre, ha mi vagyunk az elsők a tűzvonalban, de mivel ez már az első rész óta így van, igazságtalan lenne emiatt pálcát törnöm a dizájnerek feje felett. Azonban az már mégiscsak vérlázító, hogy az ellenfelek olyan elkeserítően sötétek, hogy nem a két méterrel mögöttük álló társaimra (most elegánsan hagyjuk figyelmen kívül azt a kérdést, hogy a fenébe kerültek oda...), hanem rám lőnek, legyek akár húsz-harminc méterrel messzebb is akár. Kicsit nekem már kevés, hogy a társak olyan okosak, hogy nem állnak elém folyamatosan – ha már ott vannak, tessék őket is célba venni néha, ne körülöttem kopogjon az összes ellenfél (pláne akkor ne, amikor az egész bagázs ráadásul újra is termelődik bizonyos helyeken). És ha már az újratermelődő egységek szóba kerültek, jöjjön a harmadik, nem kevésbé blaszfemikus hiba: filmekből ötletet lopni nem bűn, azonban legyen már bennünk némi józanság a források tekintetében. A börtönlázadásos pályán azon még túllendültem, hogy A piszkos tizenkettő számolásos tervezését kapom meg, a Nagy szökésből átvett ikonikus motoros-ugratós részen is képes voltam még mosolyogni, azonban amikor a főhős olyan mozdulattal töltötte újra a sörétes puskát, hogy az még a legkifinomultabban programozott kaliforniai kormányzónak is a becsületére vált volna, már kiszakadt belőlem egy kevéssé visszafogott indulatszó. Egy-egy ilyen hiba felett még átlép az ember, főleg akkor, ha közben a Black Ops nélkülözi az olyan baromságokat, mint a Modern Warfare 2 hószános ugratásai (hiszen hova máshova is tenné a katonaság az akció utáni gyülekezőhelyet, mint két szakadékkal odébb, ugye), de egy idő után az az érzés kezd kialakulni még a legelvakultabban védekező rajongókban is, hogy a Treyarch a sztori erősségeivel próbálta elfedni a játékos részek hiányosságait. Tudom, korábban én magam írtam olyanokat, hogy fontos, hogy egy játék filmszerű élményt okozzon, azonban valójában az az elsődleges, hogy a készítők egyensúlyban tudják tartani az alkotóelemek minőségét. Nem lehet úgy FPS-t készíteni, hogy felpolcolunk pár látványos átvezető videót egy jó alapötletre, aztán meg sehova sem vezető, unalmas akciókkal teszünk eleget a lövöldözős zsáner előírásainak. Nem lehet nyugodtan hátradőlni akkor sem, ha a játék amúgy olyan helyszínekre viszi el a főhőst, mint Bajkonur, ha a végeredmény aztán a Mesterlövész legrosszabb pillanatait idézi. Egy Call of Dutyban az az alap, hogy jó a körítés, azonban a játékélményt, a kielégülést a jól megtervezett harcok adják – mit sem ér az épp elstartolt Szojuz űrrakéta lelövése, ha mindezt egy, a semmiből varázslatosan a kezünk ügyébe kerülő vállról indítható rakéta segítségével tehetjük meg.
Csapatban az erő
Vannak játékok, ahol senki sem érti, milyen tudatmódosító szer hatására döntenek úgy a fejlesztők, hogy érdemes nekiülni a többjátékos mód leprogramozásának, azonban a Black Ops nem ilyen. Személyes véleményem szerint igencsak szerencsés, hogy az önmagában erős hetven százalékot érő egyjátékos kampány mellé rögtön kétféle multit is csomagolt az Activision-Treyarch duó, hiszen ez nemcsak a játék végső értékelését, de annak élettartamát is alaposan megdobja. Elsőként emlékezzünk meg a csiszolt fagolyó összetettségével csábító zombimódról – nem, ezt nem húzom le, hiszen a World at Warban debütált nettó ökörség jó példája annak, hogy lehet egy elsőre elmeháborodottnak tűnő ötlettel világméretű lázat kiváltani. A Black Ops sok újat nem hoz a végtelen hullahordák kordában tartására építő játékmenetbe, viszont a Kennedy-Nixon-McNamara-Castro kvartett szerepeltetése újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a Treyarch dizájnmegbeszélésein ül legalább egy zseniális, de kicsit kattant figura.
Persze az igazi aduász nem ez, hanem a jól megszokott CoD-multi, ami bár összetettségében nem mérhető a Bad Companyben látott, csapatmunkát igénylő változathoz, de mókafaktorban simán hozza a nagy rivális szintjét. A Black Opsban nagyrészt minden megmaradt, ami a Modern Warfare-ekben és a World at Warban tetszett az embereknek (a hibátlan gyilkolássorok által kiváltott bónuszok, illetve a különböző mérföldkövek teljesítése okán folyamatosan zuhogó pozitív visszajelzések), illetve jött néhány olyan apró újdonság, ami még színesebbé és összetettebbé teszi a multit. Az egyik fontos részlet, hogy ezentúl az új fegyverek, kiegészítők és tulajdonságok megszerzése két részből áll: egyrészt el kell érnünk egy bizonyos szintet, hogy elérhetővé váljanak, másrészt a meccsek alatt szerzett CoD-pénzünkből meg is kell vásárolnunk őket. Ezt a játék pénzt több forrásból is gyarapíthatjuk: leginkább jó játékkal, de ehhez kapcsolódik a másik újdonság, a vásárolható küldetések rendszere is. A Contracts (Szerződések) menüpontban különböző vállalásokat fogadhatunk, mondjuk hogy kiosztunk 15 fejest – a szerződés pénzbe kerül, azonban ha sikerrel járunk, akkor busásan megtérül a befektetés: egyszerűbb feladatoknál csak pénzt, nehezebbeknél pedig tapasztalati pontot is nyerhet az, aki igazán ügyes. Persze azért itt is akadnak korlátok, az előbbi fejlövéses küldetésnél maradva például csak a karabélyokkal elért találatok számítanak, ráadásul mindössze negyven, élve eltöltött percünk van a teljesítésre.
Minek nevezzelek
Ahogy a cikkből is kiderül, a Black Ops nem aratott osztatlan sikert sem nálam, sem a szerkesztőség többi tagjánál. Fenntartva azt, hogy a játék összességében kifejezetten nem rossz, azért mindenképpen szeretnénk hangot adni a fenntartásainknak (még akkor is, ha azóta tudjuk, hogy az első napi eladások a sorozat minden eddigi rekordját megdöntötték). A Modern Warfare megjelenése előtt volt egy olyan jogos, komoly változásokat elváró igény a Call of Dutykkal szemben, amit az Infinity Ward zseniálisan oldott meg. Az akkor bevezetett erős történeti kidolgozottság, dramaturgiai munka, illetve a formabontó játékmegoldások adtak új lökést a sorozatnak, azonban az akkor nyert lendület nagyjából eddig tartott, mostantól megint egy önmagát másoló végtelen ciklusra kezd hasonlítani az amúgy többre érdemes matéria. Függetlenül attól, hogy mekkora eladásokat produkál majd, illetve hogy a szaksajtó amúgy mennyire magasztalja az egekig az aktuális, egyelőre azért jónak mondható epizódot, nem kell látnoknak lenni ahhoz, hogy észrevegyük a hanyatlás első jeleit. Például hogy sosem volt még ekkora különbség a hivatásos tesztek és a felhasználói vélemények között, vagy hogy sosem volt még ennyire brutális képi világgal hozott eresztés a 2003 óta kiadott számtalan CoD között. Valamiért azt gondolom azonban, hogy a következő lökést megint nem a Treyarch adja majd meg – és nem is feltétlenül egy olyan csapat, aki az elmúlt években a leginkább csak hanyatló minőségű folytatásokat ontó Activision színeiben versenyez.
