Amikor egy játékot konzolról írnak át számítógépre, az egyszeri PC-tulajdonos rögtön gyanakodni kezd, hiszen néhány üdítő kivételt (Fable, Halo, GTA) leszámítva az ilyen jellegű próbálkozások legfeljebb közepesre sikerültek. Hát még ha ugyanez a játék már konzolon is rondának számított, és kis híján négy éves csúszást és több kiadóváltást követően jelenhetett csak meg… A gyanakvás jogos, viszont a Headfirst játékát, a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth-t még így is érdemes kipróbálni.
Mint azt a cím is mutatja, a hányatott előélettel megáldott program a jobb sorsra érdemes Cthulhu-univerzumból merít. A kultikus horrorszerző, H.P. Lovecraft által megteremtett mitológia és a hozzá kapcsolódó tekintélyes irodalmi korpusz képlete aránylag egyszerű: a Földön valaha - még bőven az ember előtt - ősi istenek uralkodtak, akik aztán ügyes-bajos dolgaik miatt elrejtőztek piciny sárgolyónkon vagy disszidáltak egy másik galaxisba. Ezek az entitások - lovecrafti szóhasználattal Nagy Öregek - és csatlósaik néha összeakasztják a bajszukat a homo sapiensszel, és ez az írónak remek, gótikus hangulatú novellákra, az erre fogékony olvasóknak pedig hamisítatlan, paplan alá bújós borzongásra ad apropót. Ez rendben is volna, de hogyan lesz ebből játék? A szinte még a viktoriánus korban alkotott szerző (Lovecraft 1937-ben halt meg, 47 évesen) műveiben általában nem a sztorira helyezte a hangsúlyt, hanem a cirkalmas és hangulatos leírásokra - amire egyes magyar fordítók rátettek még egy lapáttal. A játékokra viszont nem a ráérős félelemkeltés a jellemző, hanem a pörgés és az adrenalin - még a leglassabb műfajokban is történnie kell előbb-utóbb valaminek. Nem csoda, hogy a játéktörténelem Lovecraft-hez köthető címei (Alone in the Dark, Prisoners of Ice, sőt az első Quake is a Cthulhu-mítoszból merít) nem tudták igazán átadni a lovecrafti érzést. Mondhatni, a Headfirst a lehető legkeményebb fába vágta a fejszéjét.
Ehhez képest a designerek remekül megoldották a rájuk nehezedő feladatot. Nyilvánvaló volt, hogy az eredeti Lovecraft-novelláktól el kell szakadni, de a készítők jó érzékkel csak a játék második felében tették meg ezt. A Dark Corners of the Earth az első néhány órában szinte kottára követi az Árnyék Innsmouth fölött című kisregényt (ami a mester egyik legjobb és legismertebb írása), és nagyszerűen megteremti a Cthulhu-novellák atmoszféráját (1920-as évek, titokzatos kultusz és Nagy Öregek garantálva). Ezután a sztori ugyan eltávolodik a gyökereitől (J. Edgar Hoovert, az FBI későbbi legendás igazgatóját is belekeveri a történetbe), de ez szükséges lépés, amit a játékműfaj szabályai diktálnak, és mivel a cselekmény ezután is rengetegszer tesz utalást Lovecraft-írásokra (az említetten kívül az Árnyék az időn túlról-t és Az őrület hegyeit kell mindenképpen megemlíteni), a jól felépített hangulat kitart a játék végéig. A gond csak az, hogy ez a vég nincs messze: akár egy nap alatt végig lehet nyomni a Dark Corners of the Earth-öt, de a programba beépített rangok szerint (a játékos aszerint kap minősítést, hogy mennyi idő alatt és milyen alaposan jár a rejtélyek végére) akár három és fél óra (!) tiszta játékidő alatt is elrugdoshatjuk a Nagy Öregeket a Nagy Öregotthonba. Ráadásul a cselekmény igencsak lineáris, ami ugyan magyarázható azzal, hogy Lovecraft hősei is csak sodródnak az árral, és ritkán adatik meg nekik a választás lehetősége, de az újrajátszhatóságnak nem tett jót (mint ahogy az sem, hogy a tervezett kooperatív mód kimaradt a játékból). Így a játékidő akkor sem lesz sok, ha mind a négy nehézségi fokozaton eljutunk az utolsó képsorokig (amelyek kissé összecsapottnak tűntek; kétlem, hogy egy Lovecraft-mitológiában nem jártas játékos értené a csattanót), és ez több mint öt év kiadói huzavona után igen szomorú.
Nem esett szó még a műfajról: a képek FPS-t ígérnek, de és inkább FPA-nak, first person adventure-nek nevezném a Headfirst üdvöskéjét. A kalandelemek ugyanis sokkal hangsúlyosabbak, mint az akció, ami a teljes esélytelenség - szintén Lovecraft egyik védjegye - folyton visszatérő motívumának is köszönhető. A játékban többször is elveszik a komplett fegyvertárunkat (kés, pisztoly, revolver, shotgun, puska, gépfegyver), fogságba esünk, hajtóvadászatot indítanak ellenünk, egy szál pisztollyal küldenek be a húsdarálóba, és hasonló vicces dolgok történnek, szóval a lopakodás, a tárgyhasználat és a nyomozgatás mellett csak néha jut idő egy kis lövöldözésre. A nyomozás szó szerint értendő, hiszen főhősünk Jack Walters magándetektív, aki ugyan rögtön a játék elején felakasztja magát, visszaemlékezésében (amely tömeges szektás öngyilkossággal, emberkínzással és elmegyógyintézettel indít) nemcsak egy titokzatos megbízást kell teljesítenie, de saját életének fontos kérdéseire - mindenekelőtt ötévnyi amnéziára - is meg kell találnia a válaszokat. A készítők a valósághűség szem előtt tartásával, a népszerű Cthulhu-szerepjáték egyes elemeit (mindenek előtt a józanságpontok rendszerét) felhasználva tálalják Jack kálváriáját. A játékmenetet és a kezelőfelületet is e törekvésnek rendelték alá: olyannyira, hogy kezelőfelület egyszerűen nincs. Elfelejthetjük az egészség-, páncél-, és töltényszámlálókat - semmi nem vonja el a figyelmünket a szörnyűségekről. Ha tudni akarjuk, mennyi golyó van még a tárban, számolnunk kell a lövéseket, egészségi állapotunkról pedig a tárgylista képernyőjén látható szívhang-vonal, illetve főhősünk kívülről mutatott - többnyire véres - képe ad tájékoztatást. Célkereszt sincs, csak egy „célra tartás” opció, ami értékes tizedmásodperceket vesz igénybe (akárcsak a tárcsere és a gyógyítás - ez utóbbi különösen fájó pont, harc közben gyakorlatilag lehetetlen gyógyulni). Sérüléseinket élethű effektek kísérik: elhomályosult látás, bicegő kameramozgás, szemünkbe fröccsenő vér, és egyéb nyalánkságok. Ráadásul, ahogy egyre ijesztőbb borzalmakkal szembesülünk, úgy tébolyodunk meg, és józanságunk elvesztése meg is mutatkozik mindenféle vicces pánikrohamokban - a tériszony és a magas helyeken jelentkező szédülés csak az enyhébbek közül való. Ha még ez sem lenne elég: a fentiek ellensúlyozására a játékmenetbe épített morfium használatától Jack egy idő után függő lesz, ami szintén tréfás effektekkel jár…
Adott tehát a rövidsége ellenére jó történet, remek hangulat és ezt támogató játékmenet - mi ronthatja el innentől a játékot? Naná, hogy a kivitelezés, ami a Dark Corners of the Earth leggyengébb pontja. A játék már Xboxon is csúnyácska volt szekercével faragott karaktereivel, elnagyolt textúráival és ma már alapnak számító grafikai elemek (arcmimika, dinamikus fény-árnyék hatások) teljes hiányával, de PC-n annyira ronda, hogy először attól ijed meg az ember, nem a szörnyektől. A nagyobb felbontásban is szegényes külcsínt az alacsony gépigényen túl valamelyest ellensúlyozza az a tény, hogy a kopárság és a fakó, sötét színek ehhez a játékhoz kifejezetten illenek, de az összhatás ezzel együtt is siralmas. A bajt csak tetézi, hogy néhány pofás effektet - például a szemünkbe csöpögő esőt - nem sikerült megfelelően átemelni PC-re. (Ha már az átirattal kapcsolatos hibáknál tartunk: bár ez is illik egy Cthulhu játékhoz, sokakat zavarhat a konzolos örökség állandó problémája, az állásmentés - csak kijelölt helyszíneken és legfeljebb hat slotra menthetünk.) A nyomozás során felcsendülő zenék és hangok viszont elsőrangúak, egyik-másik szinkronról pedig mai napig nem tudom elhinni, hogy emberekkel vették fel. Egyedül Jack Lovecraft-játékhoz képest túlságosan tökös beszédével nem vagyok kibékülve, különösen a „befelé” tett megjegyzései voltak zavaróak néhol. Például, amikor hősünk tébolyultan, több sebből vérezve menekül egy városka teljes lakossága elől, ugyanolyan nyugodtan jegyzi meg egy csukott ajtónál, hogy „nem nyílik”, mint békeidőben - ha már mindent a hangulatnak rendeltek alá, elvártam volna a készítőktől, hogy Jack mondókája is függjön a pillanatnyi állapotától.
Hiányosságai ellenére is élvezettel játszottam végig a Dark Corners of the Earth-t: remek hangulatával, feszültségkeltésével, sokszor csak sejtetett, helyenként mégis tabudöntögető brutalitásával jól hozza a Lovecraft-művek világát (természetesen ennek a legszigorúbb korhatár-kategória az ára). A War on Terror tesztje végén írtam, hogy akadnak játékok, amelyek megkapják a 80 százalékukat, mégis a sarokba vágjuk őket fél óra után, és vannak olyanok is, amelyeket számban mért alacsonyabb értékelésük ellenére is érdemes kipróbálni. A Headfirst kalandja az utóbbiak közé sorolható, és bár kétséges, hogy megérte-e ennyit várni rá, mindenképpen ellőhetjük rá a „ronda és finom” közhelyet. Kalandőrülteknek melegen ajánlott, Lovecraft-rajongóknak pedig egyenesen kötelező.
Mint azt a cím is mutatja, a hányatott előélettel megáldott program a jobb sorsra érdemes Cthulhu-univerzumból merít. A kultikus horrorszerző, H.P. Lovecraft által megteremtett mitológia és a hozzá kapcsolódó tekintélyes irodalmi korpusz képlete aránylag egyszerű: a Földön valaha - még bőven az ember előtt - ősi istenek uralkodtak, akik aztán ügyes-bajos dolgaik miatt elrejtőztek piciny sárgolyónkon vagy disszidáltak egy másik galaxisba. Ezek az entitások - lovecrafti szóhasználattal Nagy Öregek - és csatlósaik néha összeakasztják a bajszukat a homo sapiensszel, és ez az írónak remek, gótikus hangulatú novellákra, az erre fogékony olvasóknak pedig hamisítatlan, paplan alá bújós borzongásra ad apropót. Ez rendben is volna, de hogyan lesz ebből játék? A szinte még a viktoriánus korban alkotott szerző (Lovecraft 1937-ben halt meg, 47 évesen) műveiben általában nem a sztorira helyezte a hangsúlyt, hanem a cirkalmas és hangulatos leírásokra - amire egyes magyar fordítók rátettek még egy lapáttal. A játékokra viszont nem a ráérős félelemkeltés a jellemző, hanem a pörgés és az adrenalin - még a leglassabb műfajokban is történnie kell előbb-utóbb valaminek. Nem csoda, hogy a játéktörténelem Lovecraft-hez köthető címei (Alone in the Dark, Prisoners of Ice, sőt az első Quake is a Cthulhu-mítoszból merít) nem tudták igazán átadni a lovecrafti érzést. Mondhatni, a Headfirst a lehető legkeményebb fába vágta a fejszéjét.
Van benne craft
Ehhez képest a designerek remekül megoldották a rájuk nehezedő feladatot. Nyilvánvaló volt, hogy az eredeti Lovecraft-novelláktól el kell szakadni, de a készítők jó érzékkel csak a játék második felében tették meg ezt. A Dark Corners of the Earth az első néhány órában szinte kottára követi az Árnyék Innsmouth fölött című kisregényt (ami a mester egyik legjobb és legismertebb írása), és nagyszerűen megteremti a Cthulhu-novellák atmoszféráját (1920-as évek, titokzatos kultusz és Nagy Öregek garantálva). Ezután a sztori ugyan eltávolodik a gyökereitől (J. Edgar Hoovert, az FBI későbbi legendás igazgatóját is belekeveri a történetbe), de ez szükséges lépés, amit a játékműfaj szabályai diktálnak, és mivel a cselekmény ezután is rengetegszer tesz utalást Lovecraft-írásokra (az említetten kívül az Árnyék az időn túlról-t és Az őrület hegyeit kell mindenképpen megemlíteni), a jól felépített hangulat kitart a játék végéig. A gond csak az, hogy ez a vég nincs messze: akár egy nap alatt végig lehet nyomni a Dark Corners of the Earth-öt, de a programba beépített rangok szerint (a játékos aszerint kap minősítést, hogy mennyi idő alatt és milyen alaposan jár a rejtélyek végére) akár három és fél óra (!) tiszta játékidő alatt is elrugdoshatjuk a Nagy Öregeket a Nagy Öregotthonba. Ráadásul a cselekmény igencsak lineáris, ami ugyan magyarázható azzal, hogy Lovecraft hősei is csak sodródnak az árral, és ritkán adatik meg nekik a választás lehetősége, de az újrajátszhatóságnak nem tett jót (mint ahogy az sem, hogy a tervezett kooperatív mód kimaradt a játékból). Így a játékidő akkor sem lesz sok, ha mind a négy nehézségi fokozaton eljutunk az utolsó képsorokig (amelyek kissé összecsapottnak tűntek; kétlem, hogy egy Lovecraft-mitológiában nem jártas játékos értené a csattanót), és ez több mint öt év kiadói huzavona után igen szomorú.
Horrorra akadva
Nem esett szó még a műfajról: a képek FPS-t ígérnek, de és inkább FPA-nak, first person adventure-nek nevezném a Headfirst üdvöskéjét. A kalandelemek ugyanis sokkal hangsúlyosabbak, mint az akció, ami a teljes esélytelenség - szintén Lovecraft egyik védjegye - folyton visszatérő motívumának is köszönhető. A játékban többször is elveszik a komplett fegyvertárunkat (kés, pisztoly, revolver, shotgun, puska, gépfegyver), fogságba esünk, hajtóvadászatot indítanak ellenünk, egy szál pisztollyal küldenek be a húsdarálóba, és hasonló vicces dolgok történnek, szóval a lopakodás, a tárgyhasználat és a nyomozgatás mellett csak néha jut idő egy kis lövöldözésre. A nyomozás szó szerint értendő, hiszen főhősünk Jack Walters magándetektív, aki ugyan rögtön a játék elején felakasztja magát, visszaemlékezésében (amely tömeges szektás öngyilkossággal, emberkínzással és elmegyógyintézettel indít) nemcsak egy titokzatos megbízást kell teljesítenie, de saját életének fontos kérdéseire - mindenekelőtt ötévnyi amnéziára - is meg kell találnia a válaszokat. A készítők a valósághűség szem előtt tartásával, a népszerű Cthulhu-szerepjáték egyes elemeit (mindenek előtt a józanságpontok rendszerét) felhasználva tálalják Jack kálváriáját. A játékmenetet és a kezelőfelületet is e törekvésnek rendelték alá: olyannyira, hogy kezelőfelület egyszerűen nincs. Elfelejthetjük az egészség-, páncél-, és töltényszámlálókat - semmi nem vonja el a figyelmünket a szörnyűségekről. Ha tudni akarjuk, mennyi golyó van még a tárban, számolnunk kell a lövéseket, egészségi állapotunkról pedig a tárgylista képernyőjén látható szívhang-vonal, illetve főhősünk kívülről mutatott - többnyire véres - képe ad tájékoztatást. Célkereszt sincs, csak egy „célra tartás” opció, ami értékes tizedmásodperceket vesz igénybe (akárcsak a tárcsere és a gyógyítás - ez utóbbi különösen fájó pont, harc közben gyakorlatilag lehetetlen gyógyulni). Sérüléseinket élethű effektek kísérik: elhomályosult látás, bicegő kameramozgás, szemünkbe fröccsenő vér, és egyéb nyalánkságok. Ráadásul, ahogy egyre ijesztőbb borzalmakkal szembesülünk, úgy tébolyodunk meg, és józanságunk elvesztése meg is mutatkozik mindenféle vicces pánikrohamokban - a tériszony és a magas helyeken jelentkező szédülés csak az enyhébbek közül való. Ha még ez sem lenne elég: a fentiek ellensúlyozására a játékmenetbe épített morfium használatától Jack egy idő után függő lesz, ami szintén tréfás effektekkel jár…
Szép, mint maga Cthulhu
Adott tehát a rövidsége ellenére jó történet, remek hangulat és ezt támogató játékmenet - mi ronthatja el innentől a játékot? Naná, hogy a kivitelezés, ami a Dark Corners of the Earth leggyengébb pontja. A játék már Xboxon is csúnyácska volt szekercével faragott karaktereivel, elnagyolt textúráival és ma már alapnak számító grafikai elemek (arcmimika, dinamikus fény-árnyék hatások) teljes hiányával, de PC-n annyira ronda, hogy először attól ijed meg az ember, nem a szörnyektől. A nagyobb felbontásban is szegényes külcsínt az alacsony gépigényen túl valamelyest ellensúlyozza az a tény, hogy a kopárság és a fakó, sötét színek ehhez a játékhoz kifejezetten illenek, de az összhatás ezzel együtt is siralmas. A bajt csak tetézi, hogy néhány pofás effektet - például a szemünkbe csöpögő esőt - nem sikerült megfelelően átemelni PC-re. (Ha már az átirattal kapcsolatos hibáknál tartunk: bár ez is illik egy Cthulhu játékhoz, sokakat zavarhat a konzolos örökség állandó problémája, az állásmentés - csak kijelölt helyszíneken és legfeljebb hat slotra menthetünk.) A nyomozás során felcsendülő zenék és hangok viszont elsőrangúak, egyik-másik szinkronról pedig mai napig nem tudom elhinni, hogy emberekkel vették fel. Egyedül Jack Lovecraft-játékhoz képest túlságosan tökös beszédével nem vagyok kibékülve, különösen a „befelé” tett megjegyzései voltak zavaróak néhol. Például, amikor hősünk tébolyultan, több sebből vérezve menekül egy városka teljes lakossága elől, ugyanolyan nyugodtan jegyzi meg egy csukott ajtónál, hogy „nem nyílik”, mint békeidőben - ha már mindent a hangulatnak rendeltek alá, elvártam volna a készítőktől, hogy Jack mondókája is függjön a pillanatnyi állapotától.
Hit the road, Jack
Hiányosságai ellenére is élvezettel játszottam végig a Dark Corners of the Earth-t: remek hangulatával, feszültségkeltésével, sokszor csak sejtetett, helyenként mégis tabudöntögető brutalitásával jól hozza a Lovecraft-művek világát (természetesen ennek a legszigorúbb korhatár-kategória az ára). A War on Terror tesztje végén írtam, hogy akadnak játékok, amelyek megkapják a 80 százalékukat, mégis a sarokba vágjuk őket fél óra után, és vannak olyanok is, amelyeket számban mért alacsonyabb értékelésük ellenére is érdemes kipróbálni. A Headfirst kalandja az utóbbiak közé sorolható, és bár kétséges, hogy megérte-e ennyit várni rá, mindenképpen ellőhetjük rá a „ronda és finom” közhelyet. Kalandőrülteknek melegen ajánlott, Lovecraft-rajongóknak pedig egyenesen kötelező.
