Több mint három éve. A konzolos Brütal Legend hatalmas kritikai siker volt, az eladások terén azonban már korántsem teljesített olyan jól. Éppen ezért ért mindenkit meglepetésként a hír, hogy hosszas hallgatás után a Double Fine játéka kedvenc platformunkra is ellátogat egy gyilkos gitárriffektől hangos, és tengernyi művértől iszamós turné erejéig.
Nincs előzenekar
A Brütal Legend nevéhez híven nem szórakozik, és rögtön belecsap a lecsóba. Főhősünk, Eddie Riggs egy roadie (nehézkes magyar kifejezéssel színpadi háttérmunkás), aki egy csúnya munkahelyi baleset miatt az örök metálmezőkre költözik. Ebben az egyszerre pokoli és mennyei világban már fél perc után ronda, csuklyás zombik törnek az életére, de ő hirtelen szerzett emberfeletti erejével röhögve vág rendet a rejtélyes támadók soraiban. Hamarosan kiderül azonban, hogy Eddie nem valami morbid játszótérre, hanem egy történelem előtti idősíkra érkezett, ahol a zsarnoki igába kényszerített emberiség egy legendás hősre vár, aki majd visszaszerzi az ősi titánok örökségét, vagyis az ütős rockzenét. Bár Eddie egyáltalán nem tartja magát messiásnak, a klasszikus metál iránt érzett romantikus nosztalgiája (és néhány szemrevaló lányka) miatt mégis beáll lázadónak, hogy együtt megtörjék a démoni Doviculus császár uralmát.
Talán ennyiből is látszik, hogy a Brütal Legend története nem vehető teljesen komolyan. Jelen esetben ez egyáltalán nem probléma, sőt a sztori akkor a legélvezetesebb, amikor kifejezetten szarkasztikus utalásokból, a rockszakma felé való kikacsintásokból és fergeteges dialógusokból építkezik. A sűrűn adagolt átvezetők és a párbeszédek humora elsősorban az írók munkáját dicséri, de a jelenetek közel sem lennének ennyire viccesek az illusztris szinkrongárda nélkül. A szereplők jelentős része hivatásos színész, az igazi csemege azonban a félisteni státuszú rocksztárok alakítása. A főhőst játszó Jack Black mellett feltűnik majd Lemmy Kilmister, a Judas Priestből ismert Rob Halford, és a heavy metál „védőszentje”, Ozzy Osbourne is.
A sztorinak ugyanakkor megvannak a maga mélypontjai. Ezek jellemzően azok a jelenetek, melyekből érződik, hogy a készítők kivételesen komolyabb vagy érzelmesebb hangot próbáltak megütni – sajnos gyakran felületes, és kevésbé hiteles módon. Annak ellenére pedig, hogy a történet bővelkedik a kisebb-nagyobb fordulatokban, valószínűleg a forgatókönyvet sem jelölik majd semmiféle szakmai díjra.
Színpadra!
Ezeket a hibákat azonban jótékonyan elfedi a játékmenet és a szabadon bejárható világ. Unalomig ismételt hasonlat, de a méretes pálya helyszínei tényleg egy megelevenedett Iron Maiden borítóra emlékeztetnek, a karakterek pedig tökéletesen illeszkednek ebbe a könyörtelenül gyönyörű közegbe. A Brütal Legend világában minden valamirevaló szereplő talpig bőrcuccban jár, derékig érő haját pedig csak azért nem fésüli rendesen, mert félő, hogy a csuklóvédőjére szerelt karónyi tüskék kiszúrnák közben a szemét. Grafikai téren ugyanakkor nem kell csodára számítani, hiszen a játék évekkel ezelőtt jelent meg. A PC-s verzióban persze magasabb felbontást és nagyobb élsimítást kapunk, a különbség mégsem túl szembetűnő, ráadásul néhány zavaró bug és a kezdeti optimalizálatlanság is rontja az összképet.
A lehengerlő stílus miatt mégis öröm a brütális tájakon kalandozni. Bár méreteivel a térkép nem érhet a Skyrim, vagy a Far Cry 3 nyomába, a változatosságban nem lesz hiány: utunk erdős fennsíkokon, szikkadt sivatagokon és párás dzsungeleken át vezet majd, a hegyek ormáról pedig a ködös mocsarak útvesztőit is kibogozhatjuk. A világot vad és félelmetes lények keltik életre, akik előszeretettel vadásznak a különböző frakciók sürgölődő őrjárataira.
Az elénk táruló szigetet természetesen nem gyalogszerrel kell bejárnunk, hűséges hot rodunkat ugyanis a pálya bármely pontján megidézhetjük. Ez a benzinfaló fenevad a közlekedés mellett a küldetések során is kiemelt szerepet kap: gyakran kell vele társaink megsegítésére sietnünk vagy menekülnünk, de a felszerelhető fegyverek miatt egyik leghalálosabb gyilkoló alkalmatosságunkként is szolgál. A különféle golyószórók és extrém rakétavetők mellett páncéllal, motortuninggal és krómozott külsőségekkel is kényeztethetjük a járgányt, hogy útközben ne csak a magnóból bömbölő zenére figyeljenek fel az irigykedő gyalogosok.
Az öncélú száguldozás közben gyakran botlunk majd gyűjthető tárgyakba és mellékküldetésekbe. Utóbbiak a játék első óráiban még felettébb szórakozatóak (az alapvető harc mellett vadászhatunk, versenyezhetünk és kisebb ostromokban is részt vehetünk) idővel azonban a keményebb kihívás ellenére is túlságosan ismétlődővé, sőt unalmassá válnak, így teljesítésük inkább nyűg lesz, mint szórakozás.
Lángoló gitárok
Az igazi élményt és kihívást természetesen a főküldetések jelentik, melyek fokozatosan vezetnek be a játékmenet mélységeibe. Kezdetben csak egyszerű hack and slash és örömautózás jellegű missziókat kapunk, a történet kibontakozásával azonban megjelennek az RTS-elemek, melyek a játék második felében válnak igazán fontossá. A döntő ütközetek ekkor két színpad között zajlanak, ezek jelölik a felek bázisát. Az egységek lehívásához szükséges erőforrást a csatatéren elszórt rajongó-gejzírek jelentik, a cél pedig általában az ellenséges színpad megsemmisítése. Csapatainkat ilyenkor is a megszokott TPS-nézetből irányítjuk, azzal a – stratégiai szempontból óriási – könnyítéssel, hogy láncdohányos hősünk démoni formát öltve a pálya fölött szárnyalva is oszthat parancsokat. Összesen négy alapvető utasítás áll rendelkezésünkre az egységek mozgatásához, de a kiélezett csata hevében landolva is segédkezhetünk a mészárlásban. A begyakorolt kombók mellett gitárszólókkal növelhetjük seregünk morálját, a pusztító dallamokkal pedig az ellenség sorait is könnyedén megbonthatjuk, szó szerint leolvasztva a vigyort az arcukról.
További taktikai lehetőségként bármelyik harcosunkkal végrehajthatunk összehangolt, speciális támadásokat. A kiválasztott földönfutók ilyenkor jelentős bónuszokat kapnak, közvetlen irányításuk pedig megkönnyíti a pontos manőverezést. Mivel minden egységhez dukál egy ilyen különleges akció, az alkalmazható taktikák száma üdítően magas, az ebből fakadó változatosság miatt pedig a csaták végig izgalmasak maradnak.
A felhőtlen szórakozást azonban az első végigjátszás során könnyen elronthatja az esetlen PC-s irányítás. Egy átlagos csatában legalább tizennégy gombot kell serényen nyomogatnunk a billentyűzeten, ami a harc hevében nem könnyű feladat. Mindezt csak tetézi, hogy az egységek és a szólók kiválasztásához előhívott körmenü használata lassú kínszenvedés az egérrel, a késlekedés pedig néha az életünkbe is kerülhet. Ritka tanács ez egy (fél)stratégiai játék esetén, de aki teheti, inkább kontrollerrel vágjon bele a mészárlásba.
Hangolás alatt
A bonyolult irányítás mellett a néha idegesítően ugráló kamera és a fel-felbukkanó bugok is okot adnak némi bosszúságra, a multiplayer szervereken pedig nem mindig akad vállalkozó kedvű ellenfél. A Double Fine azonban folyamatos javításokkal igyekszik orvosolni a problémákat, így reményeink szerint a többjátékos mód színpadi ütközetei is megtelnek majd élettel.
Már csak azért is, mert ahogy három évvel korábban, úgy a Brütal Legend most is megérdemelné a figyelmet és a sikert. Bár az egyedülálló játékmenet kezdetben furcsának tűnik, amint kinyílik előttünk a metál világa, a zseniális hangulat már nehezen ereszt. Parázs ütközetek, túltengő tesztoszteron, pokoli riffek és rengeteg tartalom: kell ennél több húsz euróért?
