Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy amióta léteznek videójátékok, azóta kísért minket az olimpia digitális szelleme. A világ legnagyobb sporteseményét - amelyet négyévente rendeznek meg - már akkor is megpróbálták virtuális formába önteni, amikor még csak pár tucat vásárlóra számíthattak, napjainkban pedig, amikor a videójátékipar lassan, de biztosan Hollywood fölé nő, egyszerűen elképzelhetetlen lenne egy ilyen alkalom sportprogram nélkül. Miután az elmúlt években a stílus (meg a sportprogramok zöme) egybenőtt a "nyomkodd a gombokat ész nélkül" megvalósítással, igen merész húzásra kellett volna elszánnia magát a SEGA-nak, hogy valami újat alkosson (illetve, alkottasson a program fejlesztőbrigádjával, az Eurocommal) - "sajnos" azonban ezt nem merték meglépni, így a játék pont olyan, mint a több tíz esztendős elődök.
Azt hiszem nem lepek meg senkit azzal, ha a játékot megpróbálom először a technikai oldaláról megközelíteni, elvégre nem árultam zsákbamacskát, ez az egyetlen, amivel tulajdonképpen merészen előrébb léphettek a fejlesztők, ha már ugye a stílus maradt a régi. Pár esztendeje a motion capture mozgás pont akkora álom volt, mint a HD televíziók - napjainkban azonban már a legutolsó stratégiai játékra is ferde szemmel nézünk, ha nem hoz magával tökéletesen lemodellezett mozgásokat - egy olimpiai programban pedig egyenesen eretnekség lenne. Hála az égnek szó sincs ilyen téren igénytelenségről - a 32 nemzetközi csapat (köztük Franciaország, Amerika, és Oroszország is helyet kapott) minden egyes tagja bámulatosan fest a monitorainkon. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az Eurocom aktuális terméke áll legközelebb a valósághoz, már ami az emberi megjelenítést illeti, hiszen elképesztő, már-már fotorealisztikus, felismerhető modellek köszönnek vissza ránk a képernyőről. Természetesen ez csak a jéghegy csúcsa - a már említett mozgásdigitalizálásnak hála a virtuális sportolók nem csak dögösen néznek ki (ezt néhány hölgy esetében tessék a szó szoros értelmében érteni!) de minden mozdulatuk annyira reálisnak hat, hogy olykor-olykor az ember el is felejti, hogy nem egy televízióközvetítéssel, hanem egy videójátékkal van dolga. Bár szeretek fanyalogni az apróságok miatt, az Eurocom grafikus csapata modell-téren annyira elhúzott a tőlem elvárt közepes szinttől, hogy egy rossz szavam nem lehet velük kapcsolatban. Ám, mivel a játék nem csak a szereplőkből áll, érdemes pár szót ejteni a környezetről, amely szintén követi a sportolók által felállított mércét: precízen lemodellezett stadionok, remekül ábrázolt szurkolói tömegek, és elképesztően hiteles, valódi olimpiai hangulat vár ránk, ha a Beijing 2008-at választjuk.
Hangok terén már nem ennyire hibátlan a helyzet - a tömeg őrjöngése, a kommentátor benyögései igen korrektek, éppen csak nagyon kevés van belőlük, a menüben szóló tuc-tuc muzsikától pedig már akkor is égnek állt volna a hajam, amikor még nem úgy gondolta a világ, hogy minden programba kilószámra kell ömleszteni az ilyeneket. Amit a brigád javára lehet írni, hogy ezek sem rontják le az összképet, pusztán a hozzám hasonló szőrösszívű tesztereknek adnak egy fogást, amit amúgy egy kicsivel több munkával el lehetett volna kerülni.
Többször említettem már a cikkben, hogy a fejlesztőbrigád előtt két, egymástól tökéletesen elkülöníthető út állt: az egyik, hogy fogják a nyolcvanas évek óta divatos ész nélküli gombnyomogatásból álló irányítást, és gyönyörű grafikával látják el, a másik, hogy megpróbálnak némi innovációt a programba nyomni. Miután azonban az olimpiai játékok soha nem annak a rétegnek készültek, akik egy Grand Theft Auto 4-et adott esetben hetekig játszanak, ha az utóbbit választják, fennt állt volna a veszélye annak, hogy a kőkemény szoftverfüggők rámozdulnak a termékükre, a többiek azonban sikoltva menekülnek - az Olimpia pedig így, virtuális formájában is üzlet, így nem csoda, ha a cég végül is úgy döntött, marad a jól kitaposott ösvényen.
A 2008-as olimpiai játékok hivatalos programjában tehát a Commodore 64-es régi szép idők köszönnek ránk vissza. Futhatunk 100 métertől másfél kilométeren át, akár akadályokkal megtűzdelve, ugorhatunk magasra, hosszasan, vagy éppenséggel rúddal, vethetünk diszkoszt, kalapácsot és gerelyt, úszhatunk háton, pillangóban vagy mellen, gimnasztikázhatunk, lőhetünk és asztaliteniszezhetünk - több, mint 30 különböző számban próbálhatjuk ki magunkat. Azonban teljesen mindegy, hogy mit választunk, akár csak a régi szép időkben, most sem a gyakorlás, hanem elsősorban a reflexek, másodsorban a ritmusérzék, harmadsorban pedig a célzóképességünk lehet az, amely győzelemre segíthet bennünket magányosan, vagy a barátaink ellenében. A különböző versenyszámok bonyolultsága egy döglött heringével vetekszik - a jól eltervezett tutorialoknak hála pedig tényleg bárki másodpercek alatt átláthatja a "nyomj két gombot ész nélkül", az "érintsd a felvillanó gombokat", illetve a "találd el a célpontot" mechanizmusokban rejlő ókori igazságokat. Ha kicsit komolyabban szeretnénk venni a programot, megtehetjük - még ilyenkor sem kell aggódnunk azon, hogy elveszünk a részletekben, pusztán a választott csapatunkat a különböző versenyszámok során kapott pontokból tuningolhatjuk - nyolcféleképpen. A győztes versenyek, az ügyes manőverek, valamint a fedett pályás kalaplengetésben elért eredményeinknek hála nyolc statisztikánkat módosíthatjuk majd menet közben - többek között a sebességet, a kitartást és a pontosságot is - amelyek fejlődése bár látványosan nem befolyásolhatja a játékmenetet, segíthet, hogy az internetes flashjátékokkal ellentétben a Beijing 2008-at ne unjuk meg tíz perc alatt - és legalább 15 percen keresztül képes legyen magányos szórakozást nyújtani.
A kulcs azonban most a magányoson van - ahogyan az már csak lenni szokott, az ilyen játékok a történelem kezdete óta akkor voltak szórakoztatóak, ha valaki mással karöltve próbáltuk ki őket. Míg a legtöbb, multiplayer összecsapásra kihegyezett programban a játékos gyakorlottsága hoz eredményt, és a megjelenítésben zömmel nagy szerepet játszik a vér és az erőszak, továbbá igazából csak barátokkal együtt lehetett kipróbálni, addig a Beijing egyszerű mechanizmusa és játékmenete akár az egész családot elvarázsolhatja – nem fog szörnyülködni apu és anyu, ha ezzel töltjük a szabadidőnket. Személyes tapasztalat, hogy akár csak C64-en annak idején, most is azon kaphatjuk magunkat, hogy kikapcsolódás közben édesapánk, testvéreink, sőt, még a szomszéd is megjelenik a monitor előtt, és mire észbe kapunk, már egymást hangosan bíztatva zajlik a nagy ereszd el a hajam. Adott esetben én vagyok az első, aki egy egyszerű minijáték gyűjteményt képes elküldeni a fenébe, de akkora élmény volt édesapám és nővéreim ellen távfutni, hogy esetünkben képtelen vagyok a negatív véleménynyilvánításra - ez a játék meg sem közelíti korunk HC csodáit, ezáltal (az összetettség hiánya, valamint a pofonegyszerű mechanizmus miatt) tényleg bárki számára szórakoztató lehet, feltéve, ha rendelkezik legalább egy kontrollerrel. Nem köntörfalazok: akármennyire is igyekeztek a fiúk élvezhetőre varázsolni a billentyűzetes irányítást, egyszerűen élvezhetetlen a program ebben a megoldásban, pláne egy jobb minőségű (Xbox 360-as kontroller példának okáért tökéletesen megteszi) gamepadhoz viszonyítva. A vad billentyűcsapkodás időnként sokak kedvencét, a sípoló Windows-effektet is bármikor előhozhatja - ilyenkor pedig, miután néhány játék pokoli nehéz, nem csak az eredményünk, de bizony - vérmérséklettől függően - akár a perifériáink testi épsége is komoly veszélybe kerülhet.
Itt a vége, fuss el véle, ahogyan azt jó párszor leírták már előttem. A Beijing 2008 tökéletes mintapéldája annak, hogyan kell nagy tömegeket is megérintő, kikapcsolódást nyújtó szoftvert alkotni - az egyszerű de nagyszerű minijátékok zöme, a látványos grafika, és a remek olimpiai hangulat a család minden tagja számára szórakozást jelenthet. Egyetlen hibájának talán pont ezt róhatjuk fel (mármint azon kívül, hogy a magyarok kimaradtak a választható csapatok közül): azok, akik hozzászoktak az összetett, és bonyolult programokhoz, valószínűleg hamar elfordulnak tőle, ami igen komoly hiba volna. Ennek az iparnak ugyan is még mindig a szórakoztatás a célja, az Eurocom terméke pedig, ha másra nem, erre bizony tökéletesen alkalmasnak bizonyul.
Olimpia, te csodás!
Azt hiszem nem lepek meg senkit azzal, ha a játékot megpróbálom először a technikai oldaláról megközelíteni, elvégre nem árultam zsákbamacskát, ez az egyetlen, amivel tulajdonképpen merészen előrébb léphettek a fejlesztők, ha már ugye a stílus maradt a régi. Pár esztendeje a motion capture mozgás pont akkora álom volt, mint a HD televíziók - napjainkban azonban már a legutolsó stratégiai játékra is ferde szemmel nézünk, ha nem hoz magával tökéletesen lemodellezett mozgásokat - egy olimpiai programban pedig egyenesen eretnekség lenne. Hála az égnek szó sincs ilyen téren igénytelenségről - a 32 nemzetközi csapat (köztük Franciaország, Amerika, és Oroszország is helyet kapott) minden egyes tagja bámulatosan fest a monitorainkon. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az Eurocom aktuális terméke áll legközelebb a valósághoz, már ami az emberi megjelenítést illeti, hiszen elképesztő, már-már fotorealisztikus, felismerhető modellek köszönnek vissza ránk a képernyőről. Természetesen ez csak a jéghegy csúcsa - a már említett mozgásdigitalizálásnak hála a virtuális sportolók nem csak dögösen néznek ki (ezt néhány hölgy esetében tessék a szó szoros értelmében érteni!) de minden mozdulatuk annyira reálisnak hat, hogy olykor-olykor az ember el is felejti, hogy nem egy televízióközvetítéssel, hanem egy videójátékkal van dolga. Bár szeretek fanyalogni az apróságok miatt, az Eurocom grafikus csapata modell-téren annyira elhúzott a tőlem elvárt közepes szinttől, hogy egy rossz szavam nem lehet velük kapcsolatban. Ám, mivel a játék nem csak a szereplőkből áll, érdemes pár szót ejteni a környezetről, amely szintén követi a sportolók által felállított mércét: precízen lemodellezett stadionok, remekül ábrázolt szurkolói tömegek, és elképesztően hiteles, valódi olimpiai hangulat vár ránk, ha a Beijing 2008-at választjuk.
Hangok terén már nem ennyire hibátlan a helyzet - a tömeg őrjöngése, a kommentátor benyögései igen korrektek, éppen csak nagyon kevés van belőlük, a menüben szóló tuc-tuc muzsikától pedig már akkor is égnek állt volna a hajam, amikor még nem úgy gondolta a világ, hogy minden programba kilószámra kell ömleszteni az ilyeneket. Amit a brigád javára lehet írni, hogy ezek sem rontják le az összképet, pusztán a hozzám hasonló szőrösszívű tesztereknek adnak egy fogást, amit amúgy egy kicsivel több munkával el lehetett volna kerülni.
Nyomd a gombot!
Többször említettem már a cikkben, hogy a fejlesztőbrigád előtt két, egymástól tökéletesen elkülöníthető út állt: az egyik, hogy fogják a nyolcvanas évek óta divatos ész nélküli gombnyomogatásból álló irányítást, és gyönyörű grafikával látják el, a másik, hogy megpróbálnak némi innovációt a programba nyomni. Miután azonban az olimpiai játékok soha nem annak a rétegnek készültek, akik egy Grand Theft Auto 4-et adott esetben hetekig játszanak, ha az utóbbit választják, fennt állt volna a veszélye annak, hogy a kőkemény szoftverfüggők rámozdulnak a termékükre, a többiek azonban sikoltva menekülnek - az Olimpia pedig így, virtuális formájában is üzlet, így nem csoda, ha a cég végül is úgy döntött, marad a jól kitaposott ösvényen.
A 2008-as olimpiai játékok hivatalos programjában tehát a Commodore 64-es régi szép idők köszönnek ránk vissza. Futhatunk 100 métertől másfél kilométeren át, akár akadályokkal megtűzdelve, ugorhatunk magasra, hosszasan, vagy éppenséggel rúddal, vethetünk diszkoszt, kalapácsot és gerelyt, úszhatunk háton, pillangóban vagy mellen, gimnasztikázhatunk, lőhetünk és asztaliteniszezhetünk - több, mint 30 különböző számban próbálhatjuk ki magunkat. Azonban teljesen mindegy, hogy mit választunk, akár csak a régi szép időkben, most sem a gyakorlás, hanem elsősorban a reflexek, másodsorban a ritmusérzék, harmadsorban pedig a célzóképességünk lehet az, amely győzelemre segíthet bennünket magányosan, vagy a barátaink ellenében. A különböző versenyszámok bonyolultsága egy döglött heringével vetekszik - a jól eltervezett tutorialoknak hála pedig tényleg bárki másodpercek alatt átláthatja a "nyomj két gombot ész nélkül", az "érintsd a felvillanó gombokat", illetve a "találd el a célpontot" mechanizmusokban rejlő ókori igazságokat. Ha kicsit komolyabban szeretnénk venni a programot, megtehetjük - még ilyenkor sem kell aggódnunk azon, hogy elveszünk a részletekben, pusztán a választott csapatunkat a különböző versenyszámok során kapott pontokból tuningolhatjuk - nyolcféleképpen. A győztes versenyek, az ügyes manőverek, valamint a fedett pályás kalaplengetésben elért eredményeinknek hála nyolc statisztikánkat módosíthatjuk majd menet közben - többek között a sebességet, a kitartást és a pontosságot is - amelyek fejlődése bár látványosan nem befolyásolhatja a játékmenetet, segíthet, hogy az internetes flashjátékokkal ellentétben a Beijing 2008-at ne unjuk meg tíz perc alatt - és legalább 15 percen keresztül képes legyen magányos szórakozást nyújtani.
A kulcs azonban most a magányoson van - ahogyan az már csak lenni szokott, az ilyen játékok a történelem kezdete óta akkor voltak szórakoztatóak, ha valaki mással karöltve próbáltuk ki őket. Míg a legtöbb, multiplayer összecsapásra kihegyezett programban a játékos gyakorlottsága hoz eredményt, és a megjelenítésben zömmel nagy szerepet játszik a vér és az erőszak, továbbá igazából csak barátokkal együtt lehetett kipróbálni, addig a Beijing egyszerű mechanizmusa és játékmenete akár az egész családot elvarázsolhatja – nem fog szörnyülködni apu és anyu, ha ezzel töltjük a szabadidőnket. Személyes tapasztalat, hogy akár csak C64-en annak idején, most is azon kaphatjuk magunkat, hogy kikapcsolódás közben édesapánk, testvéreink, sőt, még a szomszéd is megjelenik a monitor előtt, és mire észbe kapunk, már egymást hangosan bíztatva zajlik a nagy ereszd el a hajam. Adott esetben én vagyok az első, aki egy egyszerű minijáték gyűjteményt képes elküldeni a fenébe, de akkora élmény volt édesapám és nővéreim ellen távfutni, hogy esetünkben képtelen vagyok a negatív véleménynyilvánításra - ez a játék meg sem közelíti korunk HC csodáit, ezáltal (az összetettség hiánya, valamint a pofonegyszerű mechanizmus miatt) tényleg bárki számára szórakoztató lehet, feltéve, ha rendelkezik legalább egy kontrollerrel. Nem köntörfalazok: akármennyire is igyekeztek a fiúk élvezhetőre varázsolni a billentyűzetes irányítást, egyszerűen élvezhetetlen a program ebben a megoldásban, pláne egy jobb minőségű (Xbox 360-as kontroller példának okáért tökéletesen megteszi) gamepadhoz viszonyítva. A vad billentyűcsapkodás időnként sokak kedvencét, a sípoló Windows-effektet is bármikor előhozhatja - ilyenkor pedig, miután néhány játék pokoli nehéz, nem csak az eredményünk, de bizony - vérmérséklettől függően - akár a perifériáink testi épsége is komoly veszélybe kerülhet.
Itt a vége, fuss el véle, ahogyan azt jó párszor leírták már előttem. A Beijing 2008 tökéletes mintapéldája annak, hogyan kell nagy tömegeket is megérintő, kikapcsolódást nyújtó szoftvert alkotni - az egyszerű de nagyszerű minijátékok zöme, a látványos grafika, és a remek olimpiai hangulat a család minden tagja számára szórakozást jelenthet. Egyetlen hibájának talán pont ezt róhatjuk fel (mármint azon kívül, hogy a magyarok kimaradtak a választható csapatok közül): azok, akik hozzászoktak az összetett, és bonyolult programokhoz, valószínűleg hamar elfordulnak tőle, ami igen komoly hiba volna. Ennek az iparnak ugyan is még mindig a szórakoztatás a célja, az Eurocom terméke pedig, ha másra nem, erre bizony tökéletesen alkalmasnak bizonyul.
