A tökéletest definiálni csak szubjektíven lehet. Lehet tökéletes egy pillanat, egy hangulat, egy történet, egy ruha vagy egy test is – ha pedig mindezt egy testben és lélekben kombinálja valaki, akkor az általában maradandó emlék szokott lenni. A Bayonetta első és második része ilyen: az idén 11. születésnapját ünneplő, veteránok által alapított, továbbra is teljesen független stúdió, a PlatinumGames három debütáló játékainak egyike tökéletesen összefoglalja, hogy a japán brigád mihez ért igazán: tökéletes harcrendszerű hack’n slash játékok gyártásához.
BOSZI-BOSZI TARKA
A Bayonetta, nos, ezt hozza: brutálisan magabiztos, hús-vér női főszereplője, játékosan, még az ízléshatáron belül szexualizált ábrázolása, a bibliai menny, pokol és purgatórium koncepcióját fenekestül felforgató világa és története, parádés ellenfelei okán méltán vált klasszikussá, amely kétszer akkorát szólt volna a folytatásával, ha nem zárják egy olyan börtönbe, amit előre senki sem láthatott, és ahonnét végre kiszabadulhat. Hiszen a HD-átiratok korában egyáltalán nem meglepő, hogy a Nintendo is rákapott a nem túl nagy befektetést megkövetelő, de a konyhára sokat hozó portokra, különösen, ha olyan játékokról van szó, melyek eredetileg arra a Wii U-ra jelentek meg, ahol nemcsak eladást nem nagyon tudott generálni a gyár, de egyáltalán minimális érdeklődést sem. Az arra eltékozolt játékok így új otthonra, és ezzel egy második esélyre találhatnak Switchen – ennek a kritériumnak a Bayonetta második része pedig tökéletesen megfelel.
BOSZORKÁNYOS NÁSZTÁNC
Ráadásul a Nintendo nem csupán a szűk közönséget elért második részt, de az elsőt is bevonta a buliba: ez kizárólag digitálisan érhető el, de nem túl nehéz beszerezni, hiszen a Bayonetta 2 standard és limitált kiadása is tartalmazza a dobozban, méghozzá egy kód formájában. Ez tényleg csak egy szimpla átirat, abszolúte semmi többlettartalmat nem kínál a 2009-es, eredetileg PlayStation 3-ra és Xbox 360-ra megálmodott alap változathoz képest. Bár ha a színfalak mögé nézünk, ez nem teljesen igaz, ez is megkapta ugyanis azt a technológiai frissítést, ami inkább nagytestvére, a Bayonetta 2 esetén hangsúlyos.
A Wii U exkluzív ugyanis meglehetősen sokat küzdött azzal, hogy egy sztenderd szinten tartsa a képfrissítést, és ez az izzasztóan mozgalmas jelenetek során sosem ment neki igazán. Ezzel szemben a switches változat álomszépen fut, a 60 fps-re belőtt képfrissítés egyáltalán nem ugrál sem fel, sem le, és nem csupán dokkolt állapotban, de handheld módban sem. Ennek azonban megvan az ára, mind a két játék megtartotta a maga szub-HD felbontását, azaz maradt a 720p-nél, ami mondjuk egyáltalán nem szembetűnő, különösen nem hordozható módban, ahol a Bayonetta 2 még mindig káprázatosan néz ki, de otthon, a tévé előtt ülve is meg tudja mozgatni a szemeket.
SZOBROKAT ELŐ!
A ráncba szedett technikai oldal önmagában persze nem feltétlenül érne meg egy újabb dobozos kiadást, még ha tudjuk is, hogy a Nintendo feltehetően nagyon sokat bukott a Wii U-s változaton, de szerencsére erről itt szó sincs. Egyrészt, mert pont ezen gyenge eladások okán a második Bayonetta teljesen új élmény lesz a vásárlóközönsége nagy részének, másrészt pedig mert a folytatáshoz azért sikerült érdemleges extra tartalmat is gyártani, más Nintendo játékokból származó kosztümök formájában. Ezek egy részét fel lehet ugyan oldani a játékon belül kivívott teljesítménnyel, de amiibókat használva azonnal elérhetők, és akár a játék egésze végigvihető a különleges gúnyákban. A támogatott szobrok listája olyan franchise-okat ölel fel, mint a Star Fox, a Mario vagy épp a Metroid. Utóbbi esetében Bayonetta nem csupán egy új ruhát kap, de egy új képességet is: bármikor aktiválhatja a morph ballt, így a szokásosnál gyorsabban gurulhat célja felé – vagy akár az ellenfelek karjába.
Nem ez az egyetlen változtatás persze: visszatér ugyanis az a Tag Climax mód is, amely egyfajta multiplayert rak a Bayonetta 2-höz. Ezt elsősorban online lehet használni, de elérhető egy rendkívül fura lokális mód is - a játék ilyenkor nem egy képernyőn zajlik, két Switchre és két megvásárolt példányra is szükség lesz, így nem annyira kényelmes, mint a platform bármely más multiplayer módja.
MÉG MINDIG SZUPER
De probléma ez? Egyáltalán nem, hiszen egyik Bayonetta sem a multiplayerről szól, hanem a sok tízórányi egyszemélyes kaszabolásról, az ember saját maga által komponált harcmozdulat-koreográfiáiról, az intenzív csatákról, a brutális bossokról, Bayonetta karakteréről és a köré épített világ fura figuráiról. Ebben pedig, és tulajdonképpen minden másban is, közel tökéletes!
