A bevezető okán leginkább két dolgot érdemes előre tudni a The Way-ről. Az első a rossz hír: a játék nem a Redemption folytatása, tehát aki arra várt, bizony csalódni fog. Azon (vagy épp egy előzményen) már gőzerővel dolgozik a csapat, de a kellő mennyiségű tőke érdekében előbb PC-re és Swithre ültették a korábban megjelent, ingyenesen játszható mobilos címüket, a kártyákat a középpontba állító Tactics-t. Ez a játékmenet szempontjából értelemszerűen erős kompromisszumokat jelent, hiszen a Redemption komolyabb taktikai harcrendszere és RPG-ket idéző történetvezetése kiesett – de cserébe legalább a mobilos mikrotranzakcióknak is búcsút inthetünk.
Lényegesen jobb hír, hogy a programhoz van demó, pontosabban egy régimódi shareware változat. Az Ash of Gods: The Way Prologue-ban a játék egy elég komoly bevezető szeletét vihetjük végig, megtanulva az alapokat, akár 3-5 órát is eltöltve az első bajnokságon. A torta tetejére pedig még egy ízletes cseresznyét is raktak az alkotók, mivel az itteni mentésünkkel folytathatjuk a teljes játékot – bárcsak ez lenne a norma az iparágban.
Vérre menő varázslósakk
A kerettörténet szerint valamivel az első rész eseményei után járunk, amire csak néha utalnak vissza a szereplők, így nem gond, ha az valakinek kimaradt az életéből. Sőt, a legutóbbi háború Berkana és Frisia között épp elég rég ért véget ahhoz, hogy többen már egy esetleges felújításra készüljenek. Ráadásul Frisiának új titkos fegyvere is van: egy táblajáték, amivel saját hadvezérei legyőzhetetlenné gyakorolhatják magukat. Ezért aztán egy hős berkanai bőrébe bújva kell benevezünk az éves bajnokságra (természetesen álruhában), hogy felmérjük az ellenfél erejét, és persze tegyünk némi erőfeszítést annak gyengítésére. A történet nem épp a legerősebb része a The Way-nek (a fő fordulat szinte azonnal kitalálható), de akadnak azért olyan döntések, amik befolyásolhatják a végeredményt. A karakterek többsége is elég sablonos, de legalább a szinkronhangjaik mindent megtesznek azért, hogy adjanak nekik egy kis extra mélységet.
Another round of Gwent!
A lényeg persze úgyis a játékmechanika, melynek alapjai már-már túlzottan egyszerűek, lényegében toronyvédelem/kötélhúzás alapokon nyugszanak. A paklinkban lehet 10 egység, valamint 10 eszköz/varázslat kártyánk – ezekből kapunk kezdetben hármat-hármat, körönként egy-egy újat, a fordulók során pedig mindkét típusból kijátszhatunk egyet-egyet. Ezt követően az embereink rögvest el is indulnak az ellenséges tábornok felé, hogy megcsapdossák egy kicsit. A sima életerő és sebzés ugyan fontos, de katonáink különleges képességei még többet számítanak. A receptet az egyes csaták szabályai bolondítják meg, azok ugyanis folyamatosan változnak: hol csak egy sávon közlekedhetünk, hol minden egységünk a pályán kezd, de az is előfordulhat, hogy az ellenfél sorait már a kezdéskor 2-3 brutális harcos színesíti. Vannak emellett kisebb bónuszokat biztosító korlátozások, ilyen például, hogy tilos (vagy épp kötelező) használni egy adott nemzet pakliját, vagy hogy nem vethetünk be varázslatokat/íjászokat. A bajnokság befejezése előtt lehetőségünk van újrajátszani az egyes meccseket, méghozzá extra nehezítésként szolgáló, különösen aljas kiegészítő szabályokkal, így az alapjáraton pofonegyszerű taktikai rész pillanatok alatt roppant bonyolulttá válhat. A jéghegy csúcsa viszont, hogy a vezéreket három fázisban kell elverni, miközben vígan cserélgetik a szabályokat, feltöltik az életerejüket, meg hasonlóan undorító, kis túlzással csalásnak minősülő dolgokat művelnek.
Ez még nem az igaz út.
Lényegében ez az egyszerű alapokra épülő kaotikus bonyolultság az, ami igazán élvezetessé teszi a The Way-t. A kissé kiegyensúlyozatlan nehézség meg bosszantóvá, némelyik feladat ugyanis pofonegyszerű, míg szép számmal akadnak olyanok, amelyek már normál szinten is túl nagy kihívást nyújtanak, a fél-opcionális, nehezített küldetések pedig egyenesen az „aljas” kategóriába esnek. A négy nemzet játékstílusa – változatosságot fokozandó – gyökeresen eltér, és bár maga a lapválaszték nem túl nagy, a korlátozott pakliméret miatt talán jobb is így. A kiegyensúlyozatlanságon vélhetően javítanak a fejlesztők, az apróbb elírások és zavarosabb magyarázatok meg jó eséllyel már megjelenésre is rendben lesznek, de ezek mellett nem ártana némi finomhangolás a kezelőfelületet illetően sem.
Az MI viszont nem hiszem, hogy sokat változna, pedig néha elég feltűnően csinált butaságokat, így a játék gyakran tűnt taktikai harc helyett inkább logikai feladványnak, ahol ki kell találni az egyes pályák megoldását. Furcsa módon még PvP sincs, bár ez éppenséggel bekerülhet a későbbiekben. A várhatóan 25 eurós (~ 9500 forint) ár így még eléggé borsosnak tűnik, de egy kisebb nyitó akció mellett, vagy a szükséges javítások (és a PvP implementálása) után már megéri rálépni Az Útra. Addig meg a prológra, ami könnyen magával ragadhatja a műfaj kedvelőit.
