Nyilván efféle késztetést érzett Sean Hogan és Jonathan Kittaka is, amikor elhatározták, hogy játékot fognak készíteni. Bár a fejlesztőpáros még elég messze áll a nyugdíjas kortól (mindketten az egyetemi padokat koptatják), első közös alkotásuk egy olyan múltidézésre invitál, mely minden volt Game Boy tulajdonosnak garantált elérzékenyülést okoz.
Linkeskedés
Akinek annak idején volt ilyen kis kütyüje, minden bizonnyal nyüstölte valamelyik Zelda-játékot is. Nos, a két chicagói srác valószínűleg ezen a legendás szérián nőtt fel, mivel az Anodyne néhány grafikai elemétől eltekintve szinte egy az egyben a nagy klasszikust, konkrétan annak első marokkonzolos epizódját másolja -- már-már olyan szinten, hogy a Nintendo helyében pert fontolgatnék. A 16-bites grafika ellenére a koppintásokat nem lehet nem észrevenni: a pályaelemek és akadályok, a ládák és kulcsok, az ellenfelek, a térkép és még számtalan aspektus emlékeztet újra meg újra Link húsz évvel ezelőtti ébredésére, nem beszélve a rengeteg szöveges utalásról és kísértetiesen hasonló dialógusról. Ebből adódóan természetesen a játékmenet is a bevált sémát követi, így egy felülnézetes akció-kaland eposszal van dolgunk, melyben a felfedezés a meglehetősen egyszerű harci- és platformer-elemekkel találkozik, néhány logikai feladvánnyal és persze könyörtelen bossal fűszerezve.
Ha pedig az eddigiek nem adtak volna okot arra, hogy a két lelkes egyetemistát szellemi tulajdon bitorlásával vádoljuk, pillantsunk csak rá a történetre, melynek főhőse hogy, hogy nem saját álomvilágának foglyává válik, és -- ha nem is tudatosan -- arra törekszik, hogy kijusson elméje börtönéből. Milyen véletlen egybeesés…
Rémálom a Pixel utcában
Az első felháborodás után azonban hamar rá kell jönnünk, hogy az Anodyne nem holmi lebutított kalózmásolat. Ez a felismerés akkor tudatosult bennem először, amikor a virágokkal és kedves kis lényekkel teli tarka meseerdőből kilépve azt vettem észre, hogy szorongok. No, nem azért, mert attól tartottam, hogy a szoftverrendőrség hamarosan rám töri az ajtót, hanem mert a játék atmoszférája -- akárcsak egy alattomos rémálomban -- olyan váratlanul változott meg, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni magamban a látottakat.
A képi világ gyakran szélsőséges kificamodása már önmagában is elég frusztráló, sőt félelmetes tud lenni, ezt az érzést pedig csak fokozzák a megütköztető, furcsa, vagy egyszerűen rejtélyes karakterek és ellenfelek. A kiszámíthatatlan hangulatváltásokkal a kezdetben pofonegyszerű történet is rengeteg fordulatot vesz, bár a homályos nyomokból és félmondatokból csak nehezen nyer értelmet a meglehetősen pszichotikus cselekmény. A hangulati kettősség ugyanakkor szinte mindvégig tapintható: az egyik pillanatban még egy aranyos kiscicával a nyomunkban járjuk a napfényes erdőt, a másikban pedig már egy vérgőzös mocsárban menekülünk iszonytató szörnyek elől.
Az igazat megvallva azonban ez az atmoszféra sem teljesen eredeti, hiszen a tavalyi év egyik legjobb indie horror alkotásában, a Lone Survivorben, de már a matuzsálemnek számító Yume Nikkiben is láttunk hasonlót. Ahogy az elődöknél, úgy az Anodyne esetében is remekül megfelel a célnak a pixel artba hajló kőkori grafika -- a játék képaránya ráadásul a klasszikus Game Boyokét idézi, ez a megoldás pedig tényleg egyedi hangulati töltetet ad a kalandnak.
A fejlesztők ugyanakkor magát a játékmenetet is ennek a hatáskeltésnek rendelték alá, így az Anodyne harcrendszere jóval egyszerűbb a Zeldákban tapasztaltnál: a futkározáson kívül csak ugrani és támadni lehet, utóbbit pedig egyetlen „fegyverünkkel”, egy seprűvel kell megoldanunk. Fejlődésre sincs ám sok lehetőség, hiszen néhány alapvető harci kiegészítő mellett csak extra életet szerezhetünk -- bár arra nagy szükség lesz. A puritán mechanizmus ellenére ugyanis az Anodyne bőven nyújt kihívást, ami az ügyességi és „söprögetős” szekciókon túl eldugott tárgyak és kártyák gyűjtögetésében nyilvánul meg.
Kár felébredni
Bár utóbbiakra a továbbjutáshoz is szükségünk lesz, igazán csak az első végigjátszás után szenvedünk majd meg a hosszadalmas keresgéléssel. A befejezésig számított nyolc órán túl azonban nemcsak egy teljes kártyakollekcióval, hanem a további felfedezés örömével is kecsegtet a játék, hiszen sok helyszín csak ekkor nyílik meg előttünk. Az Anodyne-t pedig innen-onnan lopott mivolta ellenére sem lehet csak úgy félbehagyni: a darabosan gyönyörű táj, a fanyar humor és az őrülten ingadozó, kiszámíthatatlan hangulat az utolsó bitig visszavár -- mi pedig könnyezünk a nosztalgiától.
