Csak semmi spoiler, uraim

Ahogy megjönnek a többiek, máris csoportokra bontanak minket: mindannyian egy, a játékkészítésben mélyen érintett munkatárs mellé kerültünk – nekem Lukasz Szczepankowski jutott, és jobban nem is járhattam volna, a srác ugyanis Implementation Designer, vagyis az a dolga, hogy amit a többi részleg megalkot, abból valahogy játék legyen a végén. Egy mellékküldetést nézhetek meg (itt hangzik el először a nap jelmondata, a „nagyon vigyázunk, nehogy bármi fontosat kikotyogjunk”): Geraltot egy városi őr azzal bízza meg, hogy nyomozza ki, miféle szörny bánt el csúnyán pár városlakóval. Néhány kattintással ráállunk a dologra, és neki is veselkedünk a nyomozásnak. Mielőtt azonban egy lépést is tennénk, Lukasz készségesen mutatja az első nagy újítást: a naplót megnyitva nem az első részben megszokott bejegyzéseket látom, hanem egy külön történet kerekedik a szemem előtt -- a hangulat kedvéért ugyanis ezúttal nem Geralt sztoikus első szám egyes személyű bejegyzéseit leszünk kénytelenek végigrágni, hanem mintha a főhős barátai (jelen esetben Zoltan, a törpe) mesélnék el, mi is történt az adott helyzetben, és az adott részleteket ráadásul a Facebookra is kitehetjük. Ahogy sétálunk kifelé a törpék öreg városából, több dolog is feltűnik. Egyrészt a térkép immár nem az útvonalat, csak az irányt mutatja az aktuális küldetés következő fontos pontjáig (Lukasz elmondása alapján ez tervezett lépés, hogy a játékos ne egy vonalat kövessen, hanem fedezze fel a világot), másrészt nyoma sincs az első rész rákfenéjének, a töltőképernyőnek. „Hát igen, mindenképpen olyan játékot akartunk, ahol csak a legritkább esetben látod a Loading feliratot -- egy-egy fejezet vagy nagyobb régió betöltésekor persze elkerülhetetlen, de ezt leszámítva nem kell amiatt izgulni, hogy minden egyes alkalommal betölti egy adott ház belső terét”, vigyorog alkalmi vezetőm. Ahogy az utcákat járjuk, örömmel látom, hogy a tökugyanolyan karakterekkel megtöltött városok korának is vége, mint kiderül, az új karaktermodellező alkalmazás segítségével szinte végtelen számú szereplőt tudnak összedobálni percek alatt, és nemcsak a városlakókra igaz ez, hanem a szörnyekre is.


Nagyjából öt perccel és három, az erdőben megejtett csatával később oda is érünk a kriptához, ahol az előbb említett hullákat megvizsgálva több dolog is kiderül, egy olyan „nyomozási rendszeren” keresztül, amit már az első részben is használhattunk. Lukasz meg is jegyzi, nem feltétlenül a lehetőség maga új, hanem hogy jóval többször kell majd használnunk mint azelőtt. „Ez itt most egy meglehetősen lényegtelen mellékküldetés, és mégis olyasmit tehetsz benne, ami az első részben hatalmas dolognak számított.” Némi kutakodás után öreg barátunk, Dandelion mester szerelmes verseit tartalmazó kötetre bukkanunk, így (ahogy már mondtam, egy pillanatnyi töltés nélkül) szépen visszasétálunk a városba, és a helyi krimóban -- mit ad isten -- meg is leljük a költőt. Némi cívódás után kiderül, hogy elvesztette a szóban forgó kötetet, és nagyon szívesen részt vesz abban, hogy a városlakók vegzálásáért felelős succubust (ami amúgy egy jól fejlett bombanő, kecskelábakon, szarvakkal) kicsit csapdába csaljuk. A két barát megbeszéli, hogy éjfélkor találkoznak a szörny rejtekhelye előtt (hogy pontosan honnan is tudják meg, hogy kell oda eljutni, az sajnos titok), és némi meditálás után hatalmas meglepetésben van részem: a küldetés egy rövid szakaszában ugyanis nem Geraltot, hanem Dandeliont irányíthatjuk -- mint kiderül, nem is lesz túl ritka, hogy ilyesmi történik. Pár perc van már csak hátra a bemutatóból: miután a költő egy szép dallal (amit mi költünk, ott helyben) kicsalogatta a szörnyet, lemászunk a succubus menedékébe, és csak rajtunk áll, mi történik -- mi Lukasszal úgy döntünk, Dandelion adja meg magát a csábító dögnek, hogy aztán immár ismét Geralt szerepébe bújva in flagranti érhessük a szerelmeseket, akik mindketten nagy veszélyben vannak. Sajnos a végét nem látom a küldetésnek, de megtudom, hogy mint minden jó szerepjátékban, itt is több jó döntés lehetséges.

Szép új Geralt

A következő program, hogy a többi újságíróval és a hozzájuk csapott fejlesztővel együtt beülünk egy nagy tárgyalóba, és kitárgyaljuk, pontosan mi egyébre is vagyunk kíváncsiak -- következzék most a másfél órás beszélgetés tömörített változata.

A játék mind területét, mint lehetőségeit tekintve sokkal nagyobb lesz, a fejlesztők szavaival élve „már-már szabad játékmenet” vár ránk. Három nagy fejezetre bomlik majd a cselekmény (amiről sajnos továbbra sem tudunk annál többet, mint ami az alcímből -- Királyok gyilkosa -- kiderül, csak az biztos, hogy már az ötödik percben elképedten bámuljuk a monitort, akkora csavart kap a történet) három nagy fejezetre oszlik majd, ezeken belül akkor és oda megyünk, amikor és ahová csak kedvünk tartja, és azt a küldetést teljesítjük, amelyik csak tetszik. Bár még nem mérték le pontosan, nagyjából ötven óra lesz a fő szál játékideje, és ha kihasználjuk a tényt, hogy immár érdemes felfedező üzemmódban is járkálni a világban, ez akár a duplája is lehet (Lukasz a bemutató alatt elnézett egy ösvényt az erdőben, így picit el is tévedtünk, szóval tényleg lesz mit megnézni, nem úgy, mint az első rész kerítéssel szegélyezett világában). A folytatás anélkül is élvezhető lesz, hogy valaki végigjátszotta volna az első részt, viszont ha megtetted, és ráadásul a könyveket is olvastad, jó néhány olyan momentum lesz, amikor elégedetten mosolyogsz majd magadban.

Az első eresztéshez képest hatalmasat változik a harc és a grafika. Sajnos az előbbi valóságtartalmáról nem számolhatok be érdemben, mert csak láttam, mi történik a képernyőn (állítólag az első rész rendszerét a kukába vágták, és az alapoktól tervezték újra a küzdelem irányítását, hogy az egyszerűbb, mégis összetettebb és változatosabb legyen, méghozzá úgy, hogy közben a használata se okozzon problémát a játékosoknak), viszont saját kezűleg nem próbálhattam ki, de az utóbbihoz ez is elég volt: a Witcher 2 világa valóban sokkal élőbb, színesebb, nagyobb és gazdagabb, mint az első részben tapasztaltak, a dinamikus napszakoknak megfelelően változó fény- és árnyékviszonyok pedig még rádobnak egy lapáttal a a látványra. Sajnos már most érdemes felkészülni arra, hogy a tökéletes eredményhez ha erőgép nem is, de a mai elvárásoknak megfelelő masina mindenképpen kell majd a játék alá.

Ideje felnőni

Amikor szóba került a szex és az a mód, ahogy az első részben a készítők megközelítették ezt a témát, érdekes volt látni a fejlesztők arcát -- szinte egymás szavába vágva próbálták elmondani, mekkorá­t változik majd a korábbi, meglehetőse­n egyszerű, gyermeteg és (valljuk be) szexista kártyagyűjtögetős rendszer. Tomasz Gop, a fejlesztők vezetője vitte a prímet, és bár részleteket nem mondott, azt azért elárulta, hogy a kártyás rendszer a múlté, az új megoldás sokkal érettebb, ráadásul jóval összetettebb szerepjátékot követel meg, és míg természetesen továbbra is feküdhetünk majd le nőkkel, ez a vonal nemcsak érdekes extra lesz, hanem fontos, egyenrangú része az egésznek. Az első kalandban megismert, egymásra épülő, és nem várt események egész láncolatát beindító döntésekkel is hasonló a helyzet -- a játékot valóban felnőtteknek szánják, de nem a durva, véres küzdelmek vagy az alkalmanként előbukkanó fedetlen női keblek miatt, hanem azért, mert a komoly morális döntések súlyát igazából csak azok értik majd meg igazán, akik a valóságban is meghoztak már hasonlókat, illetve akik a való élet szociális problémáit is értik.

Az eddig be nem mutatott változtatásokról is esett szó, ezek közül a legfontosabb talán (már persze azon túl, hogy a világ él és lélegzik, a benne élőknek céljaik, problémáik és szokásaik vannak -- ha teszünk valamit, arra kapunk választ is: ha felborítunk egy zöldségesstandot, biztosan akad majd pár kíváncsi városőr, hogy a sipákoló árust már ne is említsem), hogy megjelenik a tárgyak készítésének lehetősége, ennek minden lehetséges mellékszálával együtt. Az első részhez hasonlóan most is bíbelődhetünk majd az alkímiával, és az ahhoz szükséges hozzávalók gyűjtögetéséhez hasonlóan alakul majd az új varázstárgyak kreálása is: ha a birtokunkba kerül a megfelelő útmutató, és ráadásul megtaláljuk az összes szükséges hozzávalót is, akkor elmehetünk egy kovácshoz (vagy akár mi magunk is megpróbálkozhatunk a dologgal -- erre vonatkozó konkrét kérdésemre nem kaptam definitív választ), aki jó pénzért összedobja nekünk a receptet. Ennek megfelelően az első résztől eltérően immár nem az lesz, hogy ugyan gyűjtögethetjük a különböző fegyvereket, de hasznunk nem lesz a dologból, lévén a witcherek különleges harci technikái két, előre jól meghatározott kardot igényelnek: a megfelelő fegyverek elkészítésével igen nagyot javulhatunk hirtelen a harcban. Geralt külsejét is jóval nagyobb spektrumon változtathatjuk majd, hiszen nemcsak a boltokban vásárolt ruhákat ölthetjük magunkra, de akár a legyőzött ellenfelekről lehúzott göncökben is parádézhatunk -- Lukasz a kérésemre például egy pórul járt varázshasználó kámzsás felsőruházatát vetette fel Geralttal, és mit ne mondjak, kifejezetten üdítő látvány volt kapucniban az öreg fehérhajú.

A jó irány politikája

A májusban megjelenő Witcher 2-n nemcsak a fejlesztők törődő szeretete látszik majd meg, hanem az is, hogy a CD Projekt Red csapata képes volt felismerni az első rész hibáit és tanulni azokból. Elmondták: tudják, mihez és hol kell hozzányúlni, és biztosak benne, hogy akkor is elérhető a siker, ha nem egyszerűsítenek, ha nem nyitnak a kevésbé megszállott rajongók felé, és tisztában vannak azzal is, hogy a szex, az erőszak és a társadalmi problémák témakörét alaposabban körbejárva, az ezeket érintő elemeket felnőttesebb szemüvegen keresztül fejlesztve még az első kaland sikerét is túl tudják szárnyalni. Van persze pár olyan lehetőség, ami egyelőre inkább fura, mint érdekes, ilyen a már korábban említett közösségi élmény, amikor az aktuális történéseket a Facebookra posztolva értesíthetjük a barátainkat arról, hol is járunk éppen -- nem feltétlenül biztos, hogy ez a legfontosabb irány, de mivel szerencsére a dolog kikapcsolható, nagy baj akkor sem lesz, ha a végleges játékban is benne marad. A lényeg, hogy továbbra is marad a sötét hangulatú világ az egymást utáló törpékkel és elfekkel, alkoholista utcalányokkal, veszélyes szörnyekkel -- meg minden egyébbel, amit csak egy tipikusan kelet-európai fantasy-világban találhatunk meg.