Sokan és sokféleképpen ítélik meg az új Star Wars-filmeket – vagyis nincs új a nap alatt, ugyanez ment már a ’80-as években is, amikor az Egy új remény folytatásai készültek el, és ugyanez folyt az előzménytrilógia idején. Viszont nagyon sokan egyetértenek egyvalamiben: a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet jó film lett. Vannak, akik szerint a Disney-éra legjobb (vagy egyetlen jó) alkotása, mások szerint a valaha készült legjobb Star Wars-mozifilm. És most, a holnap elinduló Andor című élőszereplős sorozattal ez a film kap előzménytörténetet, amiben a címszereplő, a Zsivány Egyesben is főszerepet játszó Cassian Andor életét ismerhetjük meg.
"Ha az tetszett, ezért odalesznek"
– jutottak eszembe az első négy epizód júliusi megtekintésekor A bolygó neve: Halálban szereplő Hudson közlegény fenti szavai. Mert úgy éreztem, hogy akinek tetszett a Zsivány Egyes, az Andort még jobban fogja szeretni. Mivelhogy ez a sorozat ugyanolyan, vagy inkább még jobb. A készítőket ugyanis már nem kötik béklyóba a mozi szabta határok, nem kell a játékidőt közel két órára korlátozniuk. Így bőven marad tér és idő mindenkire.
Éppen ezért ez a sorozat másabb, mint A mandalóri, a Boba Fett könyve vagy az Obi-Wan Kenobi. Míg azokban a készítők leginkább a címszereplőkre fókuszáltak, minden körülöttük zajlott, addig a címével ellentétben az Andor több főszereplőt is mozgat. Mon Mothma (Genevieve O'Reilly), Luthen Rael (Stellan Skarsgård), Bix Caleen (Adria Arjona), Dedra Meero (Denise Gough) és Syril (Kyle Soller) is megkapja a maga idejét, méghozzá úgy, hogy többségük, legalábbis az első négy részben, nem találkozik a Diego Luna által megformált Cassian Andorral.
Akinek a története paradox módon a széria elején még nem annyira érdekes. Flashbackekben bepillanthatunk a gyerekkorába, és persze megismerhetjük személyes indítékait, de engem sokkal jobban érdekelt a későbbi Lázadó vezér Mothma, a birodalmi hírszerzésnél dolgozó Dedra Meero, és az egyik oldalon sem álló Syril. Na és persze Luthen Rael, aki négy rész alatt abszolút favorittá lépett elő nálam, sőt talán az egyik legjobban megírt Star Wars-karakter lehet belőle. Stellan Skarsgårdnak még akkor is erős jelenléte van, ha olyan idétlen szerepet kell eljátszania, mint a Thor: Sötét világban, de ez annak közelében sincs. Sokkal inkább hozza a Csernobilban nyújtott teljesítményét, de talán még azon is túltesz – mondjuk ezt már lehet, hogy csak az elfogultság mondatja velem.
A hosszabb játékidő pedig rengeteg teret ad a történetmesélésre és a világépítésre. Mindkét esetben lentről felfelé haladnak a készítők. Ezúttal ugyanis nem Jedi lovagok, Sith nagyurak, királynők, szenátorok, Lázadó tábornokok vagy birodalmi admirálisok szemszögéből láthatjuk a Galaxist, hanem – az eddigi Star Wars-produkciókkal ellentétben – hétköznapi emberek szemszögéből. Szerelők, hivatalnokok, névtelen katonák. Ezek alkotják az Andor szereplőlistáját, olyan emberek, akikkel nagyon könnyű azonosulni, mert nincs velük az Erő, és a foglalkozásuk sem misztikus. Olyan figurák ezek, akik a filmekben statiszták, az előző sorozatokban pedig legfeljebb a sokadik mellékszereplők lehettek.
Persze azért valamilyen szinten ők is kiemelkednek, hiszen nem véletlen lettek egy Star Wars-sorozat főszereplői, de például Cassiant először egy bárban, Mon Mothmát pedig egy régiségkereskedésben láthatjuk meg. És az ilyen momentumok azok, amik még ezeket a korábbi művekben „misztikus” alakokat is hétköznapi emberré teszik.
És már az első négy epizód azt érezteti, hogy ezekből nem lesznek fehérpáncélos hősök vagy sötétruhás gonosz nagyurak. Nem válnak a mandalore-i nép vezérévé vagy Tatooine urává, és nem arra hivatottak, hogy majd kiképezzék az utolsó Jedit. Cassianról nyilván tudjuk, hogy mi történik vele, de a többiek esetében itt tényleg benne van a levegőben, hogy bármelyik bármikor fűbe haraphat. Míg biztosak lehettünk abban, hogy Din Djarin valószínűleg még sokáig nem fog meghalni, az Andor esetében lehet, hogy Bix Caleent már a következő részben hátba lövi egy vállalat túlbuzgó biztonsági őre. Igen, jól olvastad, biztonsági őr, ugyanis ebben a szériában még a tucatkatonák is szintezve jelennek meg, és bizony a jó öreg rohamosztagosok itt egy magasabb szintet képviselnek. Hőseinknek ki kell érdemelni, hogy a fehérpáncélos „mesterlövészek” vadásszanak rájuk.
A kiszámíthatatlanság és a karakterek hétköznapiassága belengi az egész Andort, vagy legalábbis az első négy részt. Bár botorság azt feltételezni, hogy ez később kiveszik, hiszen Tony Gilroy a Zsivány Egyes esetében is végig meg tudta tartani ezeket a motívumokat a forgatókönyvben. Ugyanez visszaköszön a Galaxis mindennapjaiban is, amit a filmhez hasonlóan sötétebben és valamivel realisztikusabban ábrázoltak. Példának okáért eddig nem nagyon láthattunk a Star Warsban sztriptízbár jellegű mulatóhelyet. Nos, ebben van egy ahhoz nagyon közeli, ahogy a szexre is minden eddiginél félreérthetetlenebbül utalnak.
Persze semmi explicit nincs, még szoftos szexjelenettől sem kell tartani, de George Lucas matiné jellegű felfogása itt elég egyértelműen parkoló pályára került. Az összecsapások sokkal nyersebbek, erőszakosabbak, a szereplők durvábbak. Hétköznapi emberek, akik mindenféle morális latolgatás nélkül megteszik azt, amit meg kell tenni ahhoz, hogy elérjék céljukat, legyen az a mindennapi túlélés, a Birodalom elleni harc vagy éppen a Birodalom érdekeinek érvényesítése. De ettől az Andor még nem kevésbé Star Wars.
Az epikus pillanatok, a varázslatos világok, egyszóval a mese megvan a háttérben, csak felnőttesebb kivitelben. Ezt szintén le lehet mérni úgy a karaktereken, mint a látványon. Bár ez utóbbi sajnos néha kicsit megbicsaklik. Az Andorban például újra teljes pompájában láthatjuk a Coruscantot, és bátran állítom, jobban néz ki, mint A Sith-ek bosszújában, amiben utoljára láthattuk ilyen léptékben. Ellenben van egy világ, ami már Zs kategóriásan gyenge. Itt ugyanis a Star Wars-ban először egy az egyben földi fegyvereket látni, amiken egy csavart sem módosítottak, emellett olyan kecskéket mutatnak, amikre csupán felragasztottak két plusz szarvat. És, ha ez nem lenne eléggé égő, semmi extra nincs a tájképben sem, akár a Bakonyban is játszódhatnának az itteni jelenetek. A trailerek tanulsága szerint ezt a bizonyos bolygót később feldobják, de azért na, a „beöltöztetett” kecskék látványától én padlót fogtam. Ilyen gáz megvalósítást utoljára a Holiday Specialban láttam.
Ám nem akarom azt sugallni, hogy az Andor látványvilága rossz lenne. Éppen ellenkezőleg, a fentieket leszámítva valószínűleg ez a leglátványosabb élőszereplős Star Wars-sorozat. Coruscantban rengeteget gyönyörködhetünk, de a többi bolygó is nagyszerűen fest. Külön kiemelném még a Cassian otthonául szolgáló világot, amelyhez a készítők egy hatalmas díszletet húztak fel, és ez bizony nagyon jót tett a szériának. Itt ugyanis nem használják a másik három sorozatban mindennapossá vált Volume-ot, mindent díszletben vagy külső téren vettek fel, ez pedig csak növeli az Andor minden ízéből sugárzó hétköznapias, valóságos hangulatot.
Mindezeken túl érdemes még tudni, hogy ez a sorozat sokkal lassabb, mint a korábbi Star Wars-művek. Sokkal-sokkal lassabb. Tempóban nagyjából olyan a különbség, mint az Egy új remény és a Skywalker kora között, ha a 9. részt vesszük az összes többi Star Wars-produkciónak, a 4. epizódot pedig az Andornak. A szereplők szép sorban érkeznek, és mindenkire szánnak időt. Inkább a párbeszédek dominálnak, nem az akció, bár ha egyszer beindul, akkor az bizony odaba… szóval nagyot szól.
Egy nem is olyan messzi galaxisban
Mindezek után azt hiszem, már leszűrhető, hogy az első négy rész nagyon lelkessé tett az Andorral kapcsolatban. Mindezt úgy, hogy bár a címszereplő volt a kedvencem a Zsivány Egyesben, az első trailerig kicsit sem foglalkoztatott a széria. Mert egészen addig úgy tűnt, ez már megint a jól ismert sztori: a Lázadók harcolnak a Birodalom ellen. Hány ilyen volt már? Érdekel még ez valakit? És ez igaz is, az Andor tényleg ezt a sztorit mutatja be újra, de a vonzereje pont abban rejlik, hogy ezt újfajta szemszögből teszi. Nem úgy, mint George Lucas, aki hősi eposzt kreált egy polgárháborúból, amiben az egyik fél nevetségesen béna, a másikat meg látványosan védi a plot armor. És ezzel nem bántani akarom a klasszikus epizódokat, ugyanúgy szeretem azokat, mint az előzmény- vagy a folytatástrilógiát, amikben ugyanúgy tetten érhetőek a fenti, lucasi elgondolások. Éppen ezért tény, hogy a Zsivány Egyest leszámítva a filmekben matinéháborúkat láthatunk. Persze nem úgy emlékszünk rájuk, de ez akkor is így van.
Ezt maga a Zsivány Egyes rendezője, Gareth Edwards is felismerte, amikor azt mondta, hogy ő a filmben úgy akarta ábrázolni a galaktikus polgárháborút, ahogy emlékszik rá gyerekkorából: nyersen, hófehér szuperhősök nélkül. És a mozi írója, Tony Gilroy ezt a szellemiséget továbbvitte az Andorra, ami ugyanolyan, mint amilyen a Star Wars az emlékeinkben: nyers és hétköznapi. Úgy lehet nosztalgikus, hogy közben egy újfajta szemléletmóddal mutatja be a Csillagok háborúja világát. Így végszóként csak azt mondhatom, hogy ha tetszett a Zsivány Egyes, de azon kívül egyik Disney-érás művet sem szereted, az Andorral akkor is érdemes tenned egy próbát. Ha pedig hozzám hasonlóan nincs különösebb bajod az eddig filmekkel és sorozatokkal, akkor ezt a szériát még véletlenül se hagyd ki. Mert ez bizony egy másfajta hangulatú és tempójú Star Wars lett.
Képek forrása: starwars.com
