A boksz egy igen agresszív sportnak tűnik külső szemlélőként, talán ezért is csap le rá annyiszor a mozi már a kezdetektől. Pedig valójából az ütések komoly technikai megalapozottsággal bírnak, és egy ringbe szálló sportolónak rengeteg szabályt kell észben tartania, legyen szó rögzített normákról vagy íratlan szokásjogról. S akkor arról még nem is volt szó, hogy mi áll mindennek a hátterében: menedzsment, üzleti taktikázás, olykor kétes megállapodások, s persze az esetleges család, melynek tagjai kénytelenek elviselni, hogy a családfő laposra vereti magát pénzért.

Így sok esetben a bokszfilmek vagy drámák, vagy – mondhatni, rosszabb esetben – melodrámák, avagy nem kifejezetten az összecsapásokra koncentrálnak, hanem a karrier és magánélet konfliktusaira, az ökölvívó felemelkedés- és bukástörténetére. John Hustontól a Bunyósok, Martin Scorsese Dühöngő bikája vagy a Rocky-széria jobban sikerült epizódjai (az 1976-os első rész, vagy a Rocky Balboa) inkább a boksz reálisabb, kiábrándítóbb árnyoldalát mutatják be, a drámai vonalat képviselik, nem annyira a testi agresszió, mint inkább a karrierjében és magánéletében helyét nem találó bokszoló vívódását mutatják be.

Ezzel szemben a „The Champ” címen futó franchise (1931-ben és 1976-ban is feldolgozták a sztorit), a Rocky-sorozat bárgyúbb darabjai (különösen a negyedik és ötödik rész), vagy az amúgy kiváló 2011-es Tom Hardy-s Warrior (ami jegyezzük meg: nem bokszfilm, de a küzdősport-filmek tágabb csoportjába tartozik) inkább az érzelmesebb oldalát ragadják meg ennek a sportágnak, és a melodrámákhoz híven a néző érzelmeire akarnak hatni könnyfakasztó alapkonfliktusaikkal – több-kevesebb sikerrel. A Warrior ilyen szempontból még működőképes és szerethető volt, a két ketrecharcos testvér drámája úgy tudott komplex maradni, hogy közben érzelmileg is megdolgozta a nézőt. A szegény „Champ” (vagy magyar címváltozatában: A bajnok) viszont mai szemmel nevettető, irreálisan sok konfliktust és csapást a hősre zúdító, klasszikus, rossz értelemben vett melodráma. Nagyon nagy kár, hogy Antoine Fuqua legújabb alkotása, a Mélyütés nemcsak feladta a komplexitást, és egy Rocky / Dühöngő bika epigonná vált, de ráadásul a Champekkel vállal közösséget.

A Mélyütés tipikus amerikai sztori, le sem tagadhatná, hogy a Rocky első, második és harmadik részéből és Scorsese munkájából ollózták össze a történetét (de visszatérnek konkrét „videoklipek” a „bűnös élvezet” Rocky 4-ből is). Adott egy pályája csúcsán levő bokszoló, Billy Hope (Jake Gyllenhall), aki igen tipikus izomagy: nem védekezik, csak üt, dühöngő őrült a ringen kívül is, és szereti a szellemi munkát mással elvégeztetni. Így sok meccsét nemcsak menedzsere, de felesége, Maureen (Rachel McAdams) szervezi, aki mellesleg a gyereknevelést is vállalta. Tehát Billy egy igen unszimpatikus, arrogáns balfék, aki igazából csak a jó helyezkedésnek köszönheti bajnoki címeit. Egyet éppen a film elején nyer el, melynek sajtótájékoztatója közben egy kolumbiai feltörekvő ökölvívó, Miguel Escobar (Miguel Gomez) tenyérbe mászó provokációval támad Billy-re, hogy megküzdhessenek (emlékeztek Mr. T-re a Rocky 3-ból?). A piszkálódást nem meglepő módon ütések követik, még pisztolyok is előkerülnek, s egy szerencsétlenül eltévedt golyó halálos sebet üt a bajnok feleségén. Aki ezután dühtől, fájdalomtól és bosszúvágytól fűtve úgy istenesen tönkrevágja karrierjét, s majdnem a hajléktalanságig jut, még kislányát is elveszik tőle. De sebaj, mert itt van egy kiváló, de lecsúszott edző (Rocky 1-2), Titus (Forest Whitaker), aki segíthet visszatérni a bajnoknak az őt megillető pozícióba.

melyutes.jpg

Ugye érzitek a klisészagot? Vagy inkább a plágium bűzét. Tényleg hihetetlen, de Antoine Fuqua filmjében egy cseppnyi eredetiség sincs. Csak nézitek a filmet, és egész végig azon töprengtek, hogy miért kellett a Mélyütést leforgatni. Sokan vártuk a filmet az előzetesek alapján, ahogy azt is szerettük volna, hogy történjen valami, ami felpörgeti Fuqua „unalmas meccsét”. Titkon reméltem, hogy ez csak szívatás, és egy ponton átvált a sztori, meghökkenünk. Mert Fuqua nem csinált mindig olyan rossz filmeket, mint az Orvlövész vagy A védelmező, a Training Day például egész jó zsarudráma lett, melynek végső csavarja a földbe döngöli a nézőt. Itt ilyen nem lesz. Aki látott akár csak egy Rocky-filmet, az már látta ezt a filmet is. Ismerősek lesznek a fordulatok. Nem spoilerezek, de nem azért, mert nem akarom lelőni a poént. Egyszerűen csak azért, mert nincs értelme, mivel Fuqua sematikus sztorija kiszámítható, mint Kovácséknál a vasárnapi ebéd menüje (csirkepörkölt, mi más). Maga a Mélyütés spoilerezik azzal, hogy a szinopszisát (tartalomleírását) olvasva tudod, mire számíthatsz.

De oké, végülis sok nyolcvanas évekbeli akciómoziban vagy néhány mai, jobban sikerült szuperhősös gagyiban sem az eredetiséget keresi a néző, hanem a többé-kevésbé színvonalas szórakoztatás miatt fizet drága pénzt 3D-ért, IMAX-ért. Végső soron a Mélyütésnek is van pár jelenete, melyet nézve felszökik bennünk az adrenalin. Kezdjük mindjárt a dögös felütéssel, melyben az általam amúgy nem túlzottan kedvelt rapzene dübörög, de itt mégis olyan ütősre sikerült a kép-hang egyveleg, hogy valóban felcsigázza a befogadót. A szubjektív kameranézeteknek köszönhetően nem kell ide még 3D sem ahhoz, hogy szinte az arcunkon érezzük az izzadtság- és vércseppeket, a piszkosul nagy ütéseket. S ugyanilyen jól sikerült a végső küzdelem is, melyet egy az egyben a Rocky 1-2-ből vettek át (pár menetet lebokszolnak, majd zenés klipben telnek a menetek, végül az utolsó, nagy küzdelmet „kitartják”), de azért felcukkolja a befogadót, s nemcsak a szereplőkben, de bennünk is lüktet az adrenalin.

Még akkor is, ha ennek a Billy Hope-nak nem drukkolunk szívesen. Mert azt meg kell hagyni, hogy Billy-vel nem ülnénk le egy asztalhoz. Mint már említettem, a főhős ezúttal egy tipikus izomagy, aki maga alatt vágja a fát. Egy másodpercig nem tudjuk sajnálni, mert csupa olyan lépést tesz, melyet megelőzhetett volna, ha kicsit higgadt tud maradni bizonyos szituációkban. Ráadásul még arrogáns is, azaz hárítja a felelősséget, drámázik, igazi elkényeztetett kisasszonynak tűnik. És végső soron a film végére sem tud változni, mert dühkitöréseit csak lánya érdekében kontrollálja, de a ringben azért csesz el egy-két menetet, mert ismét előjön belőle a vadbarom. Emellett pedig Billy rendkívüli módon jól hozza a nagyképű amerikai sztereotípiáját, aki rábólint mindenre, hogy elérje célját, de mikor már egyenesben van, tesz mindenre, és visszatér a régi énje. Avagy tényleg csak az ereje miatt lehet rá felnézni, amúgy szánalmas alak, nehéz vele azonosulni.

melyutes-2.jpg

És a szánalmat amúgy a film nagyon szeretné felkelteni bennünk. Mint már említettem, a Mélyütés melodráma, a legklasszikusabb fajtából – annak jó és rossz tulajdonságaival. A melodráma alapvetően egy olyan műfaj, ami „sok”. Azaz túlcsordulnak benne az érzelmek. Ez a túlcsordultsága pedig abból fakad, hogy a központi hőst (aki sok melodrámában nő, de jellemzők a férfi áldozatkarakterek is – lásd a Casablancát) irdatlan mennyiségű, irreálisan nagy csapás éri. Billy Hope is elveszti feleségét, karrierjét, lakását, még a lányát is. Ám míg néhány klasszikus (mint Douglas Sirk ötvenes évekbeli munkái) képesek ezt a melodrámai túlzást valamilyen frappáns társadalomkritikához felhasználni, addig a Mélyütésben mindez csak cukormáz, giccs.

Antoine Fuqua műve emiatt hiteltelenné is válik, mert egyszerűen képtelen vagy felfogni, hogy egy ilyen ünnepelt, veretlen bajnok hogy tűnhet el hetek alatt a nyilvánosságból. Persze vannak derékba tört bokszolói karrierek, Scorsese Dühöngő bikája is erről szól (Jake La Motta sztorija valós személy tragédiáját dolgozza fel), azonban általában az a jellemző, hogy legalább edzőként érvényesülnek a veteránok, de a médiában is sokszor megfordulnak, ha a ringben már nem megy a biznisz (lásd Kovács „Kokó” István tragikomédiáját). Billy viszont a legrosszabb melodrámák krisztusi hőseihez hasonlóan a legaljára süllyed, és onnan kell visszatornásznia magát a csúcsra.

S az egészben nem is az a meghökkentő, hogy mindezt realista sztoriként adják el. A probléma inkább az, hogy a Mélyütés lehetne maró társadalomkritika is, hiszen benne van a menedzserek kétszínűsége (Billy-é is rögtön elpártol, mikor „hőse” már lesüllyedt), a boksz üzletjellegének problémája, Billy önpusztító életmódjáról nem is beszélve. Ezért is reménykedtem benne, hogy majd jön egy váltás a történetben, amikor Rocky-koppintásból hirtelen valami különlegesebbé kerekedik a sztori. Azonban Fuqua tipikus amerikai karriertörténetté csúsztatja le a Mélyütést. Hiszen az „Amerikai álom”-ba vetett hit – omoljon bár össze ez az ideológia a huszadik század folyamán többször is – rendületlen, jöhet itt 9/11 vagy Guantanamo – vagy éppen Billy Hope hatalmas bukása. Nem. Billy-nek didaktikus módon már nevében is ott a „remény” szó, és a biztos recept szerint ő az utcán nevelkedett keménykötésű, cserzett lelkű amerikai „csináld magad ember” (self-made man). A kíméletlen, kérlelhetetlen individualista. Akinek el kell vesztenie feleségét ahhoz, hogy visszaszerezze önállóságát és férfierejét, férfiúi identitását. S persze ki más is lehetne az ellenfele, aki miatt kedvese is meghal, s akivel a végső, mindent eldöntő ütközetet is vívnia kell, mint egy külföldi, Kolumbia szülötte (mely országgal sokáig rosszban volt az Egyesült Államok).

Persze ebbe nyilván nem mindenki fog belegondolni, de, ha mégis, behány az amerikai propagandától, amit szerencsére azért annyira durván nem tolnak az arcunkba, hogy élvezhetetlenné váljon a film. Élvezni pedig csak azért lehet, mert vannak benne igen kemény, adrenalinban dús összecsapások. De amúgy meg Antoine Fuqua műve semmit nem tesz hozzá a műfajhoz, sőt hatásvadász fogásaival még el is vesz belőle. Mondhatnánk, hogy Jake Gyllenhall és Forest Whitaker játéka elviszi a hátán vagy legalább megmenti a filmet, de nem mondjuk. Jó, hozzák mindketten a tőlük megszokott színvonalat, és nyilván Jake is sokat készült a szerepre (főleg gyúrással), de benne ennél sokkal több rejlik (a zseniális és brutális Éjjeli féreg után egy ilyen popcornmozi kifejezetten ciki), ahogy Whitaker is amúgy egy tehetséges színész, sokkal többre lenne hivatott (az önparódiába hajló Elrabolva 3-hoz képest mondjuk a Mélyütés egy örökzöld mestermű). Persze alázni nem alázza magát egyik sem ezzel a filmmel, mert a Mélyütés amúgy egyszer simán nézhető film. Csak éppen, ha valami jó bokszfilmet akarunk nézni, akkor biztos nem ezt fogjuk elővenni, sőt, a moziból kilépve már azt is elfelejtjük, hogy létezett valaha.

5/10