Már csak pár nap választ el minket az új Blair Witch-játéktól, amely a Layers of Fear készítőinek tolmácsolásában a klasszikus Ideglelés című horrorfilm (és felemás folytatásai) alapján kecsegtet egy vérbeli, idegborzoló kalanddal egy elátkozott, kísértetjárta erdő mélyén. Hogy ez mennyire fogja megállni a helyét, mennyire lesz hű a filmekhez, egy darabig még a jövő zenéje. Az új megjelenés kapcsán azonban úgy döntöttünk, ideje leporolni a franchise legutóbbi játékadaptációját, a 2000 ősze során megjelent trilógiát.
A Blair Witch-őrület ma már szinte felfoghatatlan részeként ugyanis az eredeti filmet követően jelent meg akciófigura, képregény, folytatás és rögtön nem is egy, hanem három videojáték, veterán fejlesztők kezei alól, melyek a film háttértörténetét, az abban elejtett, Burkittsville városkája körül zajló természetfeletti eseményeket dolgozták fel: Rustin Parr gyilkosságsorozatát, a Coffin Rock körüli mészárlást a polgárháború idején, illetve a helyi legendakör kiindulópontját, Elly Kedward kivégzését a 18. században. A játékok a klasszikus, Alone in the Darkból és Resident Evilből ismerős fix kameraállásos, tank-irányításos játékmenetet használták (bár alapértelmezett egértámogatással, és manuális, célkereszttel ellátott fegyverhasználattal, mely más hasonszőrú játékokhoz képest elég nagy segítség volt) a Nocturne motorral, mely az első részt fejlesztő Terminal Reality előző túlélőhorrorját, a méltatlanul elfeledett Nocturne-t is hajtotta.
Vámpírvadászat rángatózó kamera helyett
A Terminal Reality (BloodRayne) nemcsak a technológiát szolgáltatta a trilógia első részéhez, hanem konkrétan a Nocturne-t próbálta meg folytatni benne. Főhősünk, Elizabeth ‘Doc’ Holiday az elődben megismert, természetfeletti jelenségekkel harcoló Spookhouse ügynökség tagja, aki kollégájával, a fegyverforgató Strangerrel, inkább kísértetek és átkok után nyomoz zombik és lovecrafti csápos rémségek irtása helyett. Doc története a negyvenes évek során játszódik, feladata pedig kideríteni, közrejátszott-e valamilyen természetfeletti elem Rustin Parr brutális gyerekgyilkosságaiban és van-e valamennyi igazság a Burkittsville-t övező legendákban.
A nappalokra és éjszakákra bontott játék előrehaladtával természetesen Doc nemcsak megbizonyosodik a legendák igazsága felől, de hamarosan az életéért kell küzdenie a Burkittsville-t és a környező erdőt uraló sötét erők ellen, amelyek mögött szép lassan egy még ősibb és borzalmasabb dolog körvonalazódik, mint amit pusztán Parr gyerekgyilkosságai vagy a blairi boszorkány legendája sejttettek. A trilógia első része azonban összességében mégis inkább felemás eredmény – bár hangulata kiváló (egy-egy ijesztést, jelenetet még mai szemmel nézve is remekül eltaláltak a készítők), játékmenete néha irritálóan elmerül a továbbjutáshoz vezető út vagy megoldás keresésében, még úgy is, hogy a készítők a Silent Hill-szériától átvették a külön a harc és külön a logikai fejtörők számára állítható nehézségi szinteket. Az összecsapásoknál a kameraállások ráadásul gyakran komolyabb ellenfélnek bizonyulnak, mint a Burkittsville-ben ólálkodó démoni lények.
A Terminal Reality a Rustin Parr után még egy dobással próbálkozott volna a Nocturne univerzumában – ami azonban végül csak ellenfeleket, helyszíneket és témákat emelt át az elődökből, jóval akciódúsabb formában. Ez végül BloodRayne címen jelent meg, és lényegesen ismertebb lett, mint a Nocturne vagy a Blair Witch-játékok bármelyike.
Polgárháborús visszapillantás
Talán az útkereséssel és logikai fejtörőkkel járó nehézség volt az oka annak, hogy a trilógia második részének fejlesztői, a Human Head Studios (többek közt a szépemlékű Rune és a tavalyi, kevésbé szépemlékű The Quiet Man fejlesztői) úgy döntöttek, hogy a The Legend of Coffin Rock egy maximálisan lineáris és akcióorientált kaland lesz. A történetben testközelből ismerhetjük meg az első részben emlegetett elveszett kislány, Robin Weaver, és az őt megmentő rejtélyes katona, Lazarus történetét. Utóbbit irányíthatjuk is, miután a játék kezdetén amnéziával tér magához a burkittsville-i erdő mélyén. Az erdőhöz közel élő Weaver nagymama fogadja be, a vendégszeretetnek azonban hatalmas ára van, mivel unokája, Robin másnap reggelre nyomtalanul eltűnik az erdőben. Lazarus feladata elmerülni a rengetegben és megmenteni a kislányt – miközben időről-időre visszaemlékezések formájában élheti újra első látogatását Burkittsville-ben a polgárháború során, mely végül a később Coffin Rock-i mészárlásként emlegetett eseményhez és saját balesetéhez is vezetett.
Ez a két idősík között váltakozó játékmenet kellően egyedi hangulatot kölcsönöz a játéknak, amire szüksége is van, mivel az első rész zseniális ijesztgetéseit a Human Head csapata sajnos nem tudta megközelíteni. A Coffin Rock mindemellett a trilógia legrövidebb darabja is, mely ráadásul hiába helyezett nagyobb hangsúlyt az akcióra, az előző részből visszatérő, gyakran botrányos kameraállásokkal sajnos nem tudott leszámolni, a visszatekintések során így néha a lövöldöző déli katonákat a kamera szöge jobban elrejti, mint bármilyen fedezék vagy álruha.
Senki sem számít a spanyol inkvizícióra!
A trilógiát végül a Ritual Entertainment (SiN-sorozat, Heavy Metal F.A.K.K. 2) zárta az Elly Kedward Tale című darabbal, mely időben nem sokkal az állítólagos blairi boszorkány kivégzése után játszódik. Főhősünk ezúttal egy hitehagyott boszorkányvadász, Jonathan Prye, aki azért érkezik a sorozat színhelyére, hogy kiderítse, valóban helyesen járt-e el a település lakossága, miután végeztek Kedwarddal. Az állítólagos boszorkánytól megszabadult vallásos közösség helyett azonban rémült, otthonukból menekülő lakókkal és túlvilági borzalmakkal találja szemben magát, köztük a blairi iszonyat valódi eredetével. Prye-nak ráadásul Lazarushoz hasonlóan több területen is helyt kell állnia, így a hóborította kisváros és erdő mellett egy túlvilági, démoni erők által uralt létsíkon is.
Az Elly Kedward Tale lényegében két elődje előnyeit próbálta meg kombinálni – sokkal hatásosabban eltalálta a hátborzongató, horrorisztikus hangulatot (bár ilyen téren az első rész még mindig egyértelműen jobb), kevésbé lineáris, mint a második epizód, viszont még mindig lényegesen könnyebb és gyorsabban végigjátszható, mint a trilógia nyitódarabja. Legnagyobb hátránya talán mégis az, hogy a blairi sötét erők forrásaként szolgáló túlvilági dimenziókból és a katartikus fináléból sokkal nyomasztóbb és kísértetiesebb hatást is ki lehetett volna hozni, lényegesen méltóbb lezárással a trilógia végén.
Boszorkánypróba
A Blair Witch-trilógia megítélése részemről közel tizenkilenc év távlatából meglehetősen hasonló a korabelihez. Az Ideglelés népszerűsége ellenére az első rész kivételével leginkább büdzsékategóriás túlélőhorrornak, amolyan „szegény ember Resident Evil”-jének tartották őket, és bár az újrajátszások alapján úgy vélem, ennél kicsit többet tettek le az asztalra, összekapcsolódó történetvonaluk pedig meglepően jól eltalált és szórakoztató, nem véletlen, hogy nem lettek nagyobb, ismertebb klasszikusok. A franchise rajongóinak, feltéve, ha el tudnak tekinteni a még rajongói foltozások után is igen kopott grafikától, a Nocturne motor hibáiból néha-néha tereptárgyakon átmászó, folyamatosan lebegő ruhájú karakterek látványától, ha nem hiányolják a filmek remegő kameráját, és szeretnének jobban elmélyedni a blairi mondakörben, erősen ajánlott. (Nekik is inkább úgy, hogy a második résszel kezdik, utána mindkét epizód csak tartalmasabb és ijesztőbb lehet.) A többiek inkább nézzék újra a filmeket és várják a Bloober Team közelgő értelmezését.
[EXTRA] Modern vason régi játékszer
Régi, digitálisan nem elérhető játék révén joggal merülhet fel a beszerezhetőség és a kompatibilitás kérdése a Blair Witch-trilógia kapcsán. Előbbi terén kis hazánkban viszonylag jól állunk, mivel a néhai Ezt Vedd Meg-sorozatban elég tisztes példányszámban kiadták mindhárom részt, Vaterán és egyéb, használt játékokkal is foglalkozó online oldalakon elég gyakran felbukkannak a lemezek, egészen baráti áron. Kompatibilitás terén sincs nagyobb probléma, hála a Nocturne motornak, mely egy 64 bites Windows 10 rendszeren is elfut bármiféle speciális beállítás nélkül (mindössze egy tévesen 0 MB VRAM-ot jelző üzenetet kell bezárni a játékok indításakor, mely azonban nem okoz semmiféle problémát). A játékok hiánytalan élvezetéhez mindössze két lényeges instrukcióra kell figyelnetek: ne állítsatok be semmiféle kompatibilitási üzemmódot Windows alatt (különben gyakran beakadnak az átvezető jelenetek), az opciók közül pedig különösen a harmadik rész esetén ajánlott, hogy kapcsoljátok ki a 3D hardvert (különben egyes kameraváltásoknál nem túl kellemes, epilepszia-gerjesztő glitch-ekbe futhattok). A kompatibilitás persze csak egy dolog, hiszen attól, hogy a játékok elindulnak, még 320x240-es, illetve 640x320-as felbontásokban gyönyörködhettek csak Burkittsville látványában – ennek megoldásához az első részhez rendelkezésre áll egy a moddb-n elérhető textúra csomag, viszont még ennél is jobb opció a dgVoodoo2 nevű ingyenes eszköz, mely mindhárom (és még számos, régebbi Windowsos) játékban képes lényegesen növelni a felbontást és feljavítani a mára kissé megkopott látványt.
