Kósza őszi fénysugár
süvít a tájon át.
Nem vetül semmi másra
csak az emberek alkonyára.
Nagy dicső városok rogytak porba.
S keselyük szálltak a tengernyi holtra....
A hegyek lábainál
egykoron egy város állt.
Itt e széles folyó két partján.
Béke honolt itt és vidámság és vidámság.
A hegyekben fák virágoztak,
s a réteken kalászok hajladoztak.
De elért ide is a harc,
s jött vele a korai fagy.
A tavasz már nem köszönt be soha.
Csak az égő pernye száll a sok halottra.
A hajdanán büszke város romokban.
Nem szál semerre túlélők sikolya,
halál borult a tájra,
s a csend szinte beleég a homályba.
Kevesek kik itt megmaradtak
elhurcolták őket rabnak.
Senki nem maradt itt
ki elmesélhetné az élet szépségeit...
Mily nép az kinél egy lakosra
jut legalább nyolc szolga.
S minden átkozott katona
legalább száz életet tiport a porba.
Mily nemzet az ahol az a felnőtt
aki egy rabot megöl.
Mily becsület van ott
ahol ennyi ártatlan halott.
"Hódíts, s jutalmad megkapod!"
Mondják a hatalmasok.
Szabadság a porba hull.
Seregeik előtt meg nem állnak a kapuk.
A szabadság és a többi nemes eszme,
mind el lesznek törölve.
Sötétség borul a földre.
Eltűnik minden mi egykoron volt.
Egy napon mégis új hajnal virrad.
Fény tőr elő a homályból,
és újra elkezdődik a háborús forgatag,
mely mindent megváltoztat.