Bár a 2013-ban indult Zombie Army-sorozat (leánykori nevén Sniper Elite: Nazi Zombie Army) soha nem tartozott az élvonalhoz (a szériáról bővebben is olvashattok visszatekintőnkben), a DLC-nek indult agyzabálós mellékágat általában örömmel fogadták a játékosok, ami részben az anyasorozattól megörökölt lesipuskázásnak és a fájdalmas közeli X-Ray találatoknak, részben pedig az elkoptathatatlan témának köszönhető. Merthogy zombikkal ugye bármit el lehet adni, így a Call of Duty is jól járt a Treyarch „minijátékával”, de sok más egyéb cím mellett például a Red Dead Redemption, a Saints Row vagy éppen a Sleeping Dogs sem úszhatta meg a dolgot az öntudatlanul kóricáló halottak nélkül.
És hát valljuk be, hogy a CoD esetében sem volt véletlen a siker, elvégre a random zombiknál csak a náci zombik népszerűbbek, legyen szó filmekről vagy videojátékokról, emiatt meg aztán a Rebellion csapata igazán jókor és jó érzékkel választotta meg a témát, hogy mivel érdemes újabb rókabőrt lehúzni a mesterlövész-sagáról. Annyira, hogy bár az első három epizód nem volt kiemelkedő a saját műfaján belül sem, a mechanika és a világ miatt mégis annyian elvoltak a hullák lelövésével, hogy 5 esztendő után végre új fejezetéhez érkezett az okkult Birodalom elleni harc.
Még mindig kóricának
Merthogy még mindig halottak és vérre szomjaznak, agyra éheznek. És bár elvileg Hitler pokolra jutott, mi magunk végeztünk vele, de rémisztő serege továbbra is Európát és népét vegzálja, ráadásul olyan, mintha egy felsőbb tudat irányítaná a megállásra képtelen hadat. Ahogyan azt már megszokhattuk, a négyfős zombiirtó brigád állhatja egyedül útjukat, mert a hadsereg ugyan próbálja feltartóztatni a hömpölygő húsmasszát, veszteségei egyre nagyobbak. Avagy lehet is kézbe kapni a távcsövest, a sörétest és a pisztolyt, meg a mindenféle kelléket, aztán Olaszország összes lényeges helyszínét bejárva kiebrudaljuk szépen a hörgő, sikoltozó és morgó brigádot.
Jó, nem minden a régi, került némi újdonság is a receptbe. Ezúttal is több fejezetre vannak felszabdalva a klasszikus horrorfilmeket idéző plakátokkal jelölt missziók, az üresjáratoknál mentőhelyeken lehet felszerelkezni és változtatni a karakteren, egyébként meg földön és vízen menetelhetünk előre, hogy minden kaput megnyissunk, minden hordát elpusztítsunk, majd a nevesített vagy éppen különleges képességekkel rendelkező ellenfeleknek is ellássuk a baját.
Első a hangulat, második a fejlövés
Nem mondom, a Rebellion csapta alaposan kitett magáért, legalábbis az élvezeti faktort tekintve, hiszen Zombie Army még soha nem volt ennyire szórakoztató és kiforrott, mint a Dead War. Persze, a recept teljesen megegyezik, avagy maradt minden, kezdve a külső nézetes harctól a belső nézetes lesipuskázásig, csak éppen felhasználóbarát és könnyedebb lett a végeredmény. Egyedül és csapatban éppen olyan izgalmas, de ahogyan máskor, úgy most is úgy az igazi, ha nem egyedül megyünk neki a teljes seregnek. Erre bármikor lehetőségünk adódik, csak hostolni kell a játékot (akár egy mentőhelyről kezdve, merthogy nem muszáj mindig mindent a legelejétől újrakezdenünk), ha pedig kész a lobbi, behívhatjuk az ismerősöket, valamint nyitva hagyhatjuk a karakterslotokat az internet legjobb mesterlövészeinek.
Egyébként pedig bár a nehézség eleinte teljesen kiegyenlített, a Dead War közepétől azonban eldurvulnak annyira a dolgok, hogy látszódjon, itt a kooperációra van kiélezve az akció. Főleg, amikor pl. mesterlövész zombik fenik rád a fogukat, emellett a sima zombikon túl két megtermett körfűrészes tróger akar miszlikbe aprítani. És természetesen, igen, jönnek ám az urak öngyilkos, magukat felrobbantó merénylőként, lángszóróval és golyószóróval, netán csak vezényelve a pórnépet, de minden egyes pillanatban arra fektetve a hangsúlyt, hogy ne érezd megad biztonságban. A creeperek a legrosszabbak, azoktól tényleg a frász kitört.
Harcolni azért van mivel, így fel lehet venni a kesztyűt, merthogy a már említett fegyverek fejleszthetők, leválthatók, mindenféle extrákkal lehet őket bővíteni (nagyobb sebzés, extra robbanás vagy áramozás, több lőszer és a többi), plusz maga a karakter is tápolható. Az automata feléledéstől a nagyobb ellenálláson át a hatékonyabb gyógyításig vagy lövöldözésig minden van, ezt a játékos határozza meg, sőt még egy extra támadást is variálhatunk, plusz bevethetjük az ultit, netán a gyógycsomagok mellett az önregenerálást is.
A látvány egészen rendben van, a korábbi kezdetleges külsőt el lehet felejteni, ezen a téren bőven javítottak a srácok, pláne, hogy az artdizájn kimondottan kellemes és néhol érdekes, ráadásul minden missziónál az adott témához kapcsolódik. Velencében például a kis utcák és átvezető házak között hajózgatunk egyet, máshol állatkertet vagy kísérleti labort látogatunk, esetleg még a másik oldalra is átnézhetünk… így a miliő mindig más, mindig fennmarad az újdonság érzete. Vagyis nagyjából mindig, mert azért, ahogy a korábbi epizódok, úgy a 10-12 órát alaphangon nyújtó Zombie Army 4: Dead War sem tökéletes, és bár végre került újdonság is a produkcióba, azért a monotonitás ismét felüti a fejét.
Az ugyanis egy dolog, hogy a kampány felétől ellenfelek terén nem sok meglepetés ér, de azt kifejezetten sajnálom, hogy ha már állatkert, akkor például mi a fenéért nem lehetett egy-egy különleges opponenst, de legalább valami durva zombifikált állati bosst berakni. Sok kreativitás nem kell hozzá, ellenben alaposan feldobta volna a hangulatot. Illetve fura az is, hogy a misszióválasztó menüben nem lehet automatikusan behívni egy ismerőst, mert ahhoz muszáj hostolni – 2020-ban meg ugye nehéz leprogramozni, hogy invitálás esetén a rendszer magától hozzon létre egy lobbit a két játékossal. Kisebb-nagyobb bugok is akadnak, egyszer pont a főellenfél megjelenésekor fagyott ki úgy a játék, hogy mindenkit kivágott, a boss meg sebezhetetlen árnyékalakként meg sem mozdult, szóval lehetett mindent elölről kezdeni.
Egyébiránt viszont aki hullalövöldözésre vágyott, az most megkapta a magáét, a téma még mindig adja magát, a hangulat frenetikus, a lesipuskázás pedig abszolút szórakoztató. Aki horrorrajongó, az kiemelten értékeli a rengeteg kis kikacsintást (akár csak egy karakter mozgása terén – lásd a körfűrészes fazont), de ezen apróságok ismerete nélkül is nagyon szórakoztató a végeredmény. A Rebellion tehát ismét egy jópofa kis hentelést tett le az asztalra, ami ugyan továbbra sem lesz klasszikus vagy hivatkozási alap, de önmagában, plusz heti kihívásaival és későbbi extra tartalmaival pontosan azt nyújtja, amit nyomott ára mellett a műfaj és a sorozat kedvelői elvárnának. Sem többet, sem kevesebbet, és az egyetlen komoly probléma az, hogy a többre láthatóan igénye sincs a fejlesztőnek. De amíg a minőséget tartják, ez legyen a legnagyobb bajunk.
