Történetünk 1954-ben veszi kezdetét, a Varney-tó (Varney Lake) közelében. Tikkasztó, forró nyár uralkodik éppen, mikor a három jóbarát, Jimmy, Doug és Christine azon tanakodnak, hogy mivel üssék el az unalmas napokat – sajnos a Fortnite-ot még nem találták fel. Doug és Christine testvérek, Jimmy pedig fülig szerelmes utóbbiba (tehát lehetne akár Fülig Szerelmes Jimmy is, Rejtő Jenő után szabadon), viszont a környéken nem történik semmi. De olyannyira nem, hogy akár maga Stephen King is nagyszerű novella-alapanyagként tekinthetne a Varney-tóra. Azonban minden megváltozik egy bizonyos napon. 27 évvel később, 1981-ben Lou Hill paranormális oknyomozó egy felettébb különös ügyet tár fel. Egy kávézóban együtt üldögél Jimmy-vel és Christine-nel, ugyanis az ügy középpontjában éppen ez az 1954-es, titokzatos nyár áll – és egy vámpír.
A három gyerek azon a borzalmas napon rátalál egy romos házra, amelyben egy furcsa alak húzta meg magát. A napfény nagyon bántja, teljesen le van gyengülve és a fiatalok segítségét kéri, hogy sötétítsenek be a kócerájban. Idővel kiderül, hogy ez az alak Liszt névre hallgat (csak nem Liszt Ferenc leszármazottja?) és egy vérszívó fenevad. Mindezt prezentálja is a helyi vadállomány egyik balszerencsés példányán, majd a gyerekek tudtára adja, hogy az adósuk, hiszen végső soron megmentették az elporladástól. Maga a sztori innentől bonyolódik egy csöppet, és párhuzamosan fut tovább. Egyrészt 1954-ben, ahol Jimmy, Doug és Christine megpróbálnak megbirkózni a ténnyel, hogy rátaláltak egy vámpírra, illetve 1981-ben, mikor Lou kifaggatja Jimmy-t és Christine-t a történtekről. És hogy hová tűnt Doug?
Nos, ez maradjon titok. A mindössze két főt számláló LCB Game Studio előző játéka, a Mothmen 1966 nekem kifejezetten tetszett, így előre vártam a kis csapat legújabb alkotását. A Varney Lake hasonlóan színvonalas, pixelart grafikás, 8 bites hangzással és retró esztétikával megáldott kalandjáték lett, amelyben még egy régi ismerős is feltűnik a paranormális oknyomozó képében. Viszont ez már egy sokkal színesebb, kvázi vidámabb és könnyedebb játék lett, mint a Mothmen 1966 volt. A sztorit illetően eszedbe juthat az Az (Stephen Kingtől), vagy épp a Dermesztő nyár Dan Simmonstól. Az egyetlen – és legnagyobb – probléma a Varney Lake-kel talán az, hogy roppant rövid. Kétórásnak írják a teljes játékidőt, de nekem úgy sikerült egy óra alá mennem, hogy minden szöveget végigolvastam és a minijátékokkal is elszöszöltem. Bizony, a Mothmen 1966 után itt is akad néhány minijáték: a kártyán kívül lehet horgászni és gyufákat is rakosgatni. Több teljesítmény ezekhez köthető, illetve rejtett befejezéseket is elő lehet csalni általuk.
Az alkotók következő játéka a szintén idén érkező Bahnsen Knights lesz, ami ismét a sötétebb témák (vallási fanatikusok és ördögűzés) felé kacsintgat. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből mit sikerül majd kihozni, hiszen Nico Saraintaris és Fernando Martinez Ruppel továbbra is nagyszerűen idézi meg az 1900-as évek közepén népszerű ponyva-irodalom (pulp-fiction) műfajt, keverve a ’80-as évek szöveges kalandjátékait idéző megvalósítással. Akinek bejött a Mothmen 1966, az egész nyugodtan próbáljon rá a Varnely Lake-re is, hiszen ugyanazt a magas minőséget kapja, egy teljesen új sztoriba csomagolva, ami ezúttal sokkal könnyebben fogyasztható, mint a Molyember legendája.
