A valós idő és a videojátékok között nem feltétlenül a legjobb barátság, méghozzá érthető okokból: senki sem szeretne napokat, hónapokat vagy akár éveket várni arra, míg egy képzeletbeli világban égbe nyúlnak a platánok, új szintre emelkedik az állatpopuláció, a bányákból kikaparják az ércet, a gyártósorok pedig megkezdik az ipari termelést. Kivételek persze akadnak: a Warframe-ben például akár 72 óráig is eltarthat, míg egy komponens elkészül a munkapadon; a Metal Gear Solid 3-ban egy boss idővel akár el is tud halálozni; és akkor még egy szó sem esett azon mobiljátékokról, amik a pénztárca erőszakos kinyitásához használják fel a várakoztatást. Az sem elképzelhetetlen, hogy az idő a narratívát szolgálja, és erre a legjobb példa az a Blade Runner, amiről nem feltétlenül ugrik be sokaknak az, hogy nemcsak egy legendás film, de egy legendás videojáték is készült belőle 1997-ben, amelyben komplett eseményekről lehetett lemaradni, ha az ember nem volt a jó helyen, a jó időben. A hely és az idő pedig a The Occupationban is komoly szerephez jut – előbbi a méretével, utóbbi pedig a rövidségével szorít.
NYOMOZÁS NEONFÉNYBEN
1987-ben, az Egyesült Királyságban járunk, ám ahelyett, hogy a szintipop és a könnyen beszerezhető tudatmódosítók lázában égő világ vidámabb felét fedeznénk fel, egy politikai drámába csöppenünk, melynek középpontjában egy több mint aktuális téma áll: a bevándorlás. Egy terrorakció során több mint két tucat civil veszti életét, és kiderül, hogy az állítólagos elkövető, Alex Dubois egy a piacot dominálni készülő, feltörekvő IT-cég vendégmunkása. Ennek hatására a döntéshozók arra készülnek, hogy egy a bevándorlásra egyszer és mindenkorra pontot tevő intézkedést vezessenek be, tovább szítva az elharapódzott xenofóbia lángjait, ám sokak szerint sem a rendelettel, sem a vádlottal nincs minden rendben. Ezen kétkedők közé tartozik Harvey Miller újságíró is, aki a tettes munkahelyén keresi a választ az újabb és újabb kérdésekre.
A keresés jelen esetben tulajdonképpen szó szerint értendő, hiszen a The Occupation a műfaját tekintve egy kalandjáték, amely rendkívül sokat merít a lopakodós játékokból is, mindezt sétaszimulátor-elemekkel megtámogatva. A történet mindössze pár órát ölel fel, és ez nem szimpla hasonlat: amint Millert alakítva megérkezünk a helyszínre, egy óránk van, hogy átkutassunk minden egyes szobát, fiókot, polcot, mappát, szemetest és igazából bármit, ahol valamiféle nyom lapulhat. eközben újabb és újabb rejtélyekre, megoldásra váró kérdésekre bukkanva, melyek valamilyen úton-módon kötődnek a terrorakcióhoz és a tetteshez. Nyom pedig igazából bármi lehet: az alkalmazottak által hátrahagyott jegyzetek, a bekapcsolva hagyott számítógépek emailjei és az azokon található fájlok mellett egy kihajított papírfecni, egy elkapott párbeszéd, egy üzenetrögzítőn lapuló értesítés épp úgy katalizátor lehet a nyomozás egy újabb szálához, mint egy fénykép, vagy egy csipogón érkező utasítás. Értelemszerűen minél többet sikerül ezekből megtalálni, annál inkább elmélyül a történet, és annyiféleképpen változhat meg a végkifejlet.
MEGÁLL AZ IDŐ
Mi történik, ha letelik az egy óra? Alapvetően semmi, megy minden tovább, az emberek élik az életüket, teszik a dolgukat – csakhogy Harvey alibije az épületben való tartózkodásra az, hogy interjút készítsen befolyásos vezetőkkel és menedzserekkel, és ha nem jelenik meg időben, szó szerint bezárulnak előtte az ajtók, elérhetetlenné válnak bizonyos személyek, és anélkül zárulnak le szálak, hogy előtte felgöngyölítésre kerültek volna.
A megállíthatatlanul ketyegő óra miatt az Occupation folyamatosan a lehető legmagasabb szinten tartja a feszültséget, pusztán a komótosan elmúló másodpercekkel is arra sarkallva, hogy folyamatosan haladjunk előre, nézünk meg mindent, de igazából teljes szabadságot ad, hiszen rajtunk múlik, miként használjuk fel a rendelkezésre álló időt. Az épület hatalmas, minden emeleten vagy egy tucatnyi szoba és terem található, ráadásul a legtöbb esetben zárt ajtókba botlunk, így már azt sem éppen egy kétperces mutatvány kivitelezni, hogy egyáltalán bejussunk, mert annak is több előfeltétele is lehet. Például a biztonsági kódok megtalálása a riasztók kiiktatásához, a belépőkártyák összeszedése az ajtó kinyitásához, vagy az olyan alternatív útvonalak megtalálása, mint a szellőzőjáratok. A legtöbb helyszínre többféleképpen is be lehet jutni, valahogy úgy, mint egy Deus Exben, csakhogy itt nem lehet felvenni a harcot az épületet védelmező őrökkel és a kiszolgáló személyzettel szemben, akik folyamatosan róják a folyosókat. Vizsgálódnak, kutatnak, takarítanak, vagy szimplán csak mennek a dolgukra, és ha beléjük botlunk, akkor időbüntetéssel, vagy súlyosabb következményekkel is szembe kell nézni.
Sajnos maga a lopakodás se nem kidolgozott, se nem élvezetes, Harvey olyan kecsességgel és sebességgel mozog, mint egy elefánt, néha nem hajlandó leguggolni vagy bemászni egy asztal alá, esetleg a szellőzőbe. Máskor az NPC-k kapnak szuperképességeket, akár falakon át is észlelve a lopakodást; máskor pont az ellenkezője történik, a 30 perce bömbölő riasztó hangja sem érdekli őket, vagy az, hogy szó szerint az orruk előtt dugjuk a fejünket egy irattároló szekrény mélyére. Ezt csak tetézi az, hogy az Occupation a kiadásakor nemcsak hogy bugos, de vállalhatatlanul instabil is: eltűnik a talaj az ember lába alól, nem aktiválódik egy szkript, esetleg szimplán magába roskad, kidobva az asztalra – és mivel mentésből csak egy automatikus van, méghozzá a fejezetek elején, ha bekövetkezik a legrosszabb, akár egy komplett óra után mindent a nulláról kell újrakezdeni.
ORWELL IS SZERETNÉ
A technikai problémák persze akármennyire fájdalmasak, orvosolhatók, az Occupation további hiányosságai viszont nem. Az például egészen gyorsan ki tud repíteni a mikrouniverzumból, ha belegondolunk abba, hogy szabadon, kísérő nélkül garázdálkodhatunk egy olyan épületben, ahol nem csupán a legmodernebb technológia prototípusai találhatók meg, de olyan adatbázisok és terminálok is, ahol a brit lakosság és az azt vezető kormány legszemélyesebb, legfontosabb adataira is rálelhetünk; hogy az interjúk során olyan bizonyítékokkal tereljük a beszélgetést, melyet pontosan ezen helyről emeltünk el pár perccel korábban, és emiatt a világon senki sem húzza fel a szemöldökét; hogy az egész nemzetbiztonságot fenyegető szupertitkos információk egy a szemetesbe dobott papírfecnin szerepelhetnek.
Ez persze úgy tűnhet, olyan értelmetlen kritika, mint azon kiakadni, hogy egy fantasy univerzumban nem létezik technológiai fejlődés, vagy hogy miért nincs rendesen megmagyarázva a mágia eredete, csak épp az Occupation minden szempontból realisztikus szeretne lenni. És ez nagyon sokszor működik is neki: az időzáras széfek, az értékes bizonyítékokat tartalmazó flopilemezeket letörlő mágneskapuk, a faxolás és a nyomtatás komótossága mind hozzájárul ahhoz, hogy egy életszerű, a kor kiváló ábrázolása miatt pazarul hangulatos mikrouniverzumba kerüljünk, amelyben olyan témákkal kapcsolatban nyomozunk, melyek szerepeltetése nemcsak kuriózum, de dicsérendő is. De közben ebből a képzelt világból valósággal kirobbantanak az éktelen hibák, a logikátlanságok, és az, hogy ez miként kerülhette el azok figyelmét, akik ebben a formában zöld utat adtak a megjelenésének. De ennek kiderítéséhez már egy másik oknyomozásra lesz szükség...
