Ugyanis a Gyűrűk Ura játékadaptációk zömére (kivételek talán a Battle for Middle-Earth részek) igaz volt az a tény, miszerint ha nem Pörölykezű Helm kürtjének hangjára ébredünk és lengetjük meg szekercénket minden áldott reggel, akkor az EA szellemi termékeihez úgy érjünk hozzá, mint egy tünde kovács Isildur kardjának darabjaihoz.
Az EA fejeseit nemhiába küldték el annak idején a holtláptól kissé melegebb éghajlatú vidékekre, ugyanis ők voltak azon illetők, kik elrendelték az eddig évről évre menetrendszerűen megjelent Gyűrűk Ura programokat, ráerőszakolták a szűk, egy éves fejlesztési időintervallumot a megbízott gárdákra. A világ lázban ég, mintha szüntelen a rajongókon pihentetné szemét a sötét úr, Sauron; s mire a Király Visszatér premiernapján kapott sokkot kiheverik a fanatikusok, valahogy egy űrt éreznek magukban. A vérszomj oltása végett pedig elkezdik böngészni a piac portékáit, miként lehetne fokozni a fokozhatatlant. Talán részese is lehetnék valamiképpen a tegnapi epikus csatának…
Ez az üzleti stratégia az Electronic Arts egyik ütőkártyája, mely az esetleges gyenge eladásokat jó párszor kompenzálta az elmúlt esztendőkben. Éppen ezért még a legnagyobb jóindulattal sem jelenthetem ki, hogy a Királyt Visszatért befejezvén, gyűrű nélkül, megkönnyebbülve hagytam magam mögött a csatamezőt.
A játék abban a pillanatban kezdődik, amint Aragorn megpillantja Gandalfot a keleti dombtetőn, és 2000 lovasa egy moralizáló rohammal indul neki az ork légiónak. A Helm-szurdokért vívott csata ekkor dőlt el, az ezernyi sebből vérző monstrumoknak a fény mindenható erejétől és a rohani hadak által diktált, talpig páncélba bújtatott gyalogosok számára tarthatatlan tempótól kifulladva már csak kétségbeesett hadonászásra futotta. Mikorra a popcornos zacskó alját kaparjuk további elemózsiáért, a zseniális filmbetétekből összeválogatott bevezető végeztével egy stílusos kameraváltással pillantjuk meg a játék grafikus motorjának hátrányait, és az általa tálalt programot.
Már ha az Electronic Artsnál ismerik ezt a fogalmat, ugyanis a játék minden egyes bitjén érződik a kapkodás, a premier ékszíjának szorítása, még ha némi mentségként szolgál is a tény, hogy a Return of the King esetében egy beat ’em upról beszélünk, hiszen e stílus jegyei közt nem lelhető fel sem a művésziesség, sem az érzelmek élethű ábrázolása. Márpedig ezek sem elhanyagolható tényezők legfőképp, ha a fejlesztés alanya egy Gyűrűk Ura adaptáció. Ahogy azt már említettem, a bevezető jelenetek mind a filmből lettek átemelve, hozva az első plusz pontot, ugyanis hihetetlenül stílusosan lettek összevágva, a történések mikéntjeit pedig maga Ian McKellen (Gandalf) öreg, ám bölcsességet sugárzó hangja ecseteli.
Ha nagy mértékű poligonszámcsökkenést veszünk észre monitorunk kijelzőjén, ne bámuljunk, mint goblin a fényszóróba – ragadjuk meg az egeret, és nézzünk szembe az áradattal. Fegyvereink repertoárja függ a betöltés inicializálása előtt kiválasztott helyszíntől és szereplőtől. Itt is érződik, hogy a játékmenet kötött, csupán azt választhatjuk ki, hogy mely karakternek a kalandjait szándékozzuk nyomon követni. Ha valaki úgy dönt, hogy a Gyűrűhordozót akarja megóvni a nagy szemtől, az kap tündeköpenyt, fényforrásként szolgáló fiolát, illetve a hírhedt fullánkkardot is a magunk javára fordíthatjuk – gondolok itt az élére és kékes vibrálására. Ha a király útját járjuk, akkor Aragorn, Gimli, illetve Legolas társaságában kell felráznunk a holtak földalatti lakhelyét, agresszív véleménycserék lebonyolítására tündeíj, dobókés, szekerce, továbbá a számos generációt összekötő hosszúkard, Andúril üti a markunkat. A fehér mágus szent fényét követve pedig Vasudvardot, Minas Tirith-t, és végül, de nem utolsósorban a Fekete Kaput is megjárjuk. Gandalf a legtáposabb karakter, kit irányíthatunk; nem véletlenül dobta el süvegét, hiszen képességei nem holmi bűvészmutatványok. Varázsigéi hatalmas energiákat szabadítanak fel, tűz alapú hívásai elsütésekor lángok törnek elő és járnak olyan keringőt az orkokkal, melynek végeztével mindegyik elhasal.
A játékrendszer leginkább egy százas szögre hajaz: van egy út a célponthoz, melyet elleptek a sötétség katonái (találó kifejezés, ám a mesterséges intelligencia analízisét inkább hagyjuk későbbre), és csak az ember által irányított hős képes arra, hogy megmentse a napot. Egy ellenséges egység eliminálása – nehézségi fokozattól függően – két-három csapásból áll, egy látványosabb kombó bevitele esetén a pajzs törik, a vért szakad, a csont pedig reccsenést hallatva adja meg magát. Főleg a természetfeletti erőkkel köszönőviszonyban lévő illetőknél elég gyakran jelenik meg egy afféle kékes aura, mely azt jelzi, hogy hősünk mozdulatait a gép hibátlannak ítélte, ugyanis a jó helyen megejtett billentyűkombinációkat a gépezet tapasztalatpontokkal (XP) honorálja, továbbá osztályozza is négy fokozattal: átlagos, jó, kiváló, illetve tökéletes. A titulusok különböző XP-mennyiségeket takarnak, melyektől értelemszerűen szintet lépünk, megmaradt kuponjainkat pedig képességeink továbbfejlesztésére költhetjük – ezt azonban két módon is megtehetjük. Az egyik lehetőség, hogy a misszióról visszatérő hős már a diadalittas bevonuláson is egy új trükköt tanulgat, a másik alternatíva pedig, hogy újonnan szerzett tudását megosztja a Gyűrű Szövetsége hat (játszható) tagjával. Utóbbi csak hosszú távon térül(ne) meg, háromszor annyi XP-t kell kipengetnünk érte, mint egy egyszeri edzésért. Mondatom első fele nem elgépelés: a játékidő 7-8 óra felé tendál, így a megteremtett lehetőségeket nem lesz alkalmunk kiélvezni, csak és kizárólag többszöri újrajátszás esetén, melynek a valószínűsége egyjegyű, kerek értékhez közelít.
A közhely, miszerint a Gyűrűk Ura név egybeforrt azzal a ténnyel, hogy orkos-elfes köntös nélkül nem több egy tucatprogramnál, itt is érvényesül. A cikkem elején említett üresség hatalmas érvágás a játéknak. Ha a filmből átemelt jelentekről sikerül megfeledkeznünk, akkor döbbenünk rá, hogy egy kínosan primitív alkalmazás terpeszkedik merevlemezünkön, és habzsolja a byte-okat mentéseivel. Bár egy beat ’em up erőssége sosem az érzelmek élethű ábrázolásában rejlik, mégis valamilyen formában (talán egy átvezető keretein belül) belefért volna. Mindenesetre a márkanév jól mutat a dobozon, tehát kijelenthetjük: igen, az EA megcsinálta!
A százas szög hasonlat is amolyan gúnynak hathat – megjegyzem, nem véletlenül –, hiszen egyszer használatos darabról beszélünk, amely hozzá nem értő kezekben könnyedén kicsorbulhat. Az egyszeri érdeklődőt, ki csak most ízlelt orkvért, és először hallotta a gondori kürtök hangját, semmilyen motiváció nem hajtja. A harmadik rész eseményeit több szál köti az előző felvonásokéhoz, így mikor a Pelennor-síkságon kell megmentenünk Trufát és Éowynt egy nazgúltól, a laikus csupán bámulni tud a vészjóslóan ketyegő időmérőre, és azon töri a fejét, hogy egy férfi katonának miért adtak női nevet. Szintén a program kidolgozatlanságát jelzi a darabos mozgás. Ha nem a 2003-as évben billent volna félre Perzsia hercegének koporsófedele, akkor némi jóindulattal azt is mondhatnám, hogy a kombórendszer megfejelve egy ilyen szintű mozgáskultúrával korrekt, ám az aktuális helyzetben az előbbi állítás semmiképpen sem helytálló. A felkínált mozdulatok közül, csak és kizárólag négyet érdemes igénybe venni: ütés, hárítás, lövés, illetve egy orkokat leterítő, effektív mozdulatsor. Ha nem kard általi halálra ítéljük az életünkre törő monstrumokat, akkor nyúljunk be tarsolyunkba és repítsünk feléjük néhány dobókést, vagy nyelessük le velük tegezestül nyílvesszőinket; de ha úgy tartja kedvünk, kóstoltassuk meg velük az istari fény erejét, néhány energialöketet szabadjára engedve. A sort záró mutatvány pedig az „Orc Hewer”. Pajzsot zúz, a páncéling átveszi a rövid ujjú szerepét, és opponenseink máris alulról szagolják az ibolyát.
A játék alatt több ezer ellenséges egységet fogunk átsegíteni a túlvilágra, köztük néhány erősebbet, melyek annyiban térnek el társaiktól, hogy megnövelték életpontjukat, illetve ismerik a hárítás fogalmát. Kivételnek számít a Holtak Királya, ki csak akkor fogadja el szuprematív helyzetünket, ha Andúrilt párszor belemártjuk. Az egyetlen csata, melyet igazán élvezni tudtam, feledtetve a játék sutaságát, ez volt, így nem is szeretném megvonni Tőletek a megismerés élményét. Az egyszerű bárdot lóbáló egységek, melyek létszámfölényükkel próbálják kompenzálni idióta mivoltukat (és nem mellesleg a szörnyek 90%-át teszik ki), hihetetlenül primitív gondolkodásmóddal lettek megáldva. Ha éppen olyan kedvük tartja, az offenzív felfogást preferálják, ekkor csak annyi a dolgunk, hogy hárítunk majd ütünk, a röhejesebb azonban az, mikor nem mer kijönni védekező állásából, és a jobb egérgombot igénybe véve, egy erélyesebb mozdulattal repítjük arrébb.
Ugyanez elmondható lett volna a játékról, illetve arról a bizonyos minimum szintről, melyet egy alapos tesztelés előtt szokás meghúzni, s melyen megbizonyosodhattak volna a fejlesztők a program félkész állapota felől. Ez a fázis nagy valószínűséggel kimaradt; a karakterek szétesnek a harcokban, arcanimációnak nyoma sincs, sőt a rohamozó orkok úgy özönlenek ki a Fekete Kapun keresztül, hogy az még ki sem nyílt. Közel állok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy annyi programhiba lelhető fel a „Király visszatér”-ben, mint amennyi goblin tanyázik Mória bányáiban. Ha tesztem alanya egy „grafikaintenzív” alkalmazás lenne, talán még szemet is hunynék a bugok áradata felett, ám a Gandalf szakállának gúnyolt fehér gombóc láttán mindig elszállnak ez irányú gondolataim.
A beat ’em up-ok nagy részét a konzolátiratokkal szoktuk kapcsolatba hozni, és ez bizony jogos cikkem alanya esetében is. A régebbi generációs masinák átka pedig a kopottas grafikus motor, illetve a fix kameranézet. Utóbbiból kapunk a nyakunkba rendesen, minden előnyével és hátrányával együtt. Gyakori elhalálozásaim oka mindig egy nagy lánggal égő katapult vagy egy széles struktúra volt, mely rendszeresen eltakarta a kilátást. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: nem mozdul, s a hárítás funkciót lekönyökölve várakozik (ez egyenlő a misszió bukásával), vagy tesz pár lépést, ám ha kevés életponttal rendelkezünk, karakterünket bedarálja az ork áradat. Persze ezek csak a szélsőséges esetek, legtöbbször csíkom telítettségét egy-egy bájitallal maximalizáltam (ilyeneket néhanapján az elesett orkok holtestéből bányászhatunk elő).
A játék egyetlen kritikus pontja, melybe nem tudok egyszerűen belekötni – és úgyszintén nem az EA stúdiója keze jegyét viseli – a hanghatások terén található. Tökéletes az összhang a dialógusok és a zenék közt, ezt pedig Peter Jacksonnak és gárdájának köszönhetjük. Külön kiemelném Howard Shore-t, ki 2003-ban olyan dallamokat komponált, hogy az általa kiváltott katarzis az ember mélyére hatol, és hihetetlen hatást ér el. Nagy beleélést tanúsítottak a szinkronszínészek is, bár Ian McKellenen kívül sokan nem szólalnak meg. Viggo Mortensen (Aragorn) a nyugat népeit gyámolítja beszédével, továbbá a hármasfogat (Samu, Frodó, Sméagol) szokott még hozzátenni valamit a történésekhez.
Elszomorító, és ugyanakkor roppantul kínos, hogy egy mamutvállalat, melynek anyagi forrásai szinte végtelenek, csupán egy közepes produktummal s egy-két kellemes pillanattal volt képes megajándékozni vásárlóit – azon belül is csak Tolkien művének fanatikusait fogja meggyőzni az eposz harmadik felvonásának átirata. Mindenesetre tovább él bennem a remény, miszerint a visszatérés nem csak a jedinek jár.
Üssük a vasat, míg meleg
Az EA fejeseit nemhiába küldték el annak idején a holtláptól kissé melegebb éghajlatú vidékekre, ugyanis ők voltak azon illetők, kik elrendelték az eddig évről évre menetrendszerűen megjelent Gyűrűk Ura programokat, ráerőszakolták a szűk, egy éves fejlesztési időintervallumot a megbízott gárdákra. A világ lázban ég, mintha szüntelen a rajongókon pihentetné szemét a sötét úr, Sauron; s mire a Király Visszatér premiernapján kapott sokkot kiheverik a fanatikusok, valahogy egy űrt éreznek magukban. A vérszomj oltása végett pedig elkezdik böngészni a piac portékáit, miként lehetne fokozni a fokozhatatlant. Talán részese is lehetnék valamiképpen a tegnapi epikus csatának…
Ez az üzleti stratégia az Electronic Arts egyik ütőkártyája, mely az esetleges gyenge eladásokat jó párszor kompenzálta az elmúlt esztendőkben. Éppen ezért még a legnagyobb jóindulattal sem jelenthetem ki, hogy a Királyt Visszatért befejezvén, gyűrű nélkül, megkönnyebbülve hagytam magam mögött a csatamezőt.
A játék abban a pillanatban kezdődik, amint Aragorn megpillantja Gandalfot a keleti dombtetőn, és 2000 lovasa egy moralizáló rohammal indul neki az ork légiónak. A Helm-szurdokért vívott csata ekkor dőlt el, az ezernyi sebből vérző monstrumoknak a fény mindenható erejétől és a rohani hadak által diktált, talpig páncélba bújtatott gyalogosok számára tarthatatlan tempótól kifulladva már csak kétségbeesett hadonászásra futotta. Mikorra a popcornos zacskó alját kaparjuk további elemózsiáért, a zseniális filmbetétekből összeválogatott bevezető végeztével egy stílusos kameraváltással pillantjuk meg a játék grafikus motorjának hátrányait, és az általa tálalt programot.
Mihez kezdj az idővel, mely megadatik?
Már ha az Electronic Artsnál ismerik ezt a fogalmat, ugyanis a játék minden egyes bitjén érződik a kapkodás, a premier ékszíjának szorítása, még ha némi mentségként szolgál is a tény, hogy a Return of the King esetében egy beat ’em upról beszélünk, hiszen e stílus jegyei közt nem lelhető fel sem a művésziesség, sem az érzelmek élethű ábrázolása. Márpedig ezek sem elhanyagolható tényezők legfőképp, ha a fejlesztés alanya egy Gyűrűk Ura adaptáció. Ahogy azt már említettem, a bevezető jelenetek mind a filmből lettek átemelve, hozva az első plusz pontot, ugyanis hihetetlenül stílusosan lettek összevágva, a történések mikéntjeit pedig maga Ian McKellen (Gandalf) öreg, ám bölcsességet sugárzó hangja ecseteli.
Ha nagy mértékű poligonszámcsökkenést veszünk észre monitorunk kijelzőjén, ne bámuljunk, mint goblin a fényszóróba – ragadjuk meg az egeret, és nézzünk szembe az áradattal. Fegyvereink repertoárja függ a betöltés inicializálása előtt kiválasztott helyszíntől és szereplőtől. Itt is érződik, hogy a játékmenet kötött, csupán azt választhatjuk ki, hogy mely karakternek a kalandjait szándékozzuk nyomon követni. Ha valaki úgy dönt, hogy a Gyűrűhordozót akarja megóvni a nagy szemtől, az kap tündeköpenyt, fényforrásként szolgáló fiolát, illetve a hírhedt fullánkkardot is a magunk javára fordíthatjuk – gondolok itt az élére és kékes vibrálására. Ha a király útját járjuk, akkor Aragorn, Gimli, illetve Legolas társaságában kell felráznunk a holtak földalatti lakhelyét, agresszív véleménycserék lebonyolítására tündeíj, dobókés, szekerce, továbbá a számos generációt összekötő hosszúkard, Andúril üti a markunkat. A fehér mágus szent fényét követve pedig Vasudvardot, Minas Tirith-t, és végül, de nem utolsósorban a Fekete Kaput is megjárjuk. Gandalf a legtáposabb karakter, kit irányíthatunk; nem véletlenül dobta el süvegét, hiszen képességei nem holmi bűvészmutatványok. Varázsigéi hatalmas energiákat szabadítanak fel, tűz alapú hívásai elsütésekor lángok törnek elő és járnak olyan keringőt az orkokkal, melynek végeztével mindegyik elhasal.
A játékrendszer leginkább egy százas szögre hajaz: van egy út a célponthoz, melyet elleptek a sötétség katonái (találó kifejezés, ám a mesterséges intelligencia analízisét inkább hagyjuk későbbre), és csak az ember által irányított hős képes arra, hogy megmentse a napot. Egy ellenséges egység eliminálása – nehézségi fokozattól függően – két-három csapásból áll, egy látványosabb kombó bevitele esetén a pajzs törik, a vért szakad, a csont pedig reccsenést hallatva adja meg magát. Főleg a természetfeletti erőkkel köszönőviszonyban lévő illetőknél elég gyakran jelenik meg egy afféle kékes aura, mely azt jelzi, hogy hősünk mozdulatait a gép hibátlannak ítélte, ugyanis a jó helyen megejtett billentyűkombinációkat a gépezet tapasztalatpontokkal (XP) honorálja, továbbá osztályozza is négy fokozattal: átlagos, jó, kiváló, illetve tökéletes. A titulusok különböző XP-mennyiségeket takarnak, melyektől értelemszerűen szintet lépünk, megmaradt kuponjainkat pedig képességeink továbbfejlesztésére költhetjük – ezt azonban két módon is megtehetjük. Az egyik lehetőség, hogy a misszióról visszatérő hős már a diadalittas bevonuláson is egy új trükköt tanulgat, a másik alternatíva pedig, hogy újonnan szerzett tudását megosztja a Gyűrű Szövetsége hat (játszható) tagjával. Utóbbi csak hosszú távon térül(ne) meg, háromszor annyi XP-t kell kipengetnünk érte, mint egy egyszeri edzésért. Mondatom első fele nem elgépelés: a játékidő 7-8 óra felé tendál, így a megteremtett lehetőségeket nem lesz alkalmunk kiélvezni, csak és kizárólag többszöri újrajátszás esetén, melynek a valószínűsége egyjegyű, kerek értékhez közelít.
Khazad Dum mélysége, s a játék gyengéje
A közhely, miszerint a Gyűrűk Ura név egybeforrt azzal a ténnyel, hogy orkos-elfes köntös nélkül nem több egy tucatprogramnál, itt is érvényesül. A cikkem elején említett üresség hatalmas érvágás a játéknak. Ha a filmből átemelt jelentekről sikerül megfeledkeznünk, akkor döbbenünk rá, hogy egy kínosan primitív alkalmazás terpeszkedik merevlemezünkön, és habzsolja a byte-okat mentéseivel. Bár egy beat ’em up erőssége sosem az érzelmek élethű ábrázolásában rejlik, mégis valamilyen formában (talán egy átvezető keretein belül) belefért volna. Mindenesetre a márkanév jól mutat a dobozon, tehát kijelenthetjük: igen, az EA megcsinálta!
A százas szög hasonlat is amolyan gúnynak hathat – megjegyzem, nem véletlenül –, hiszen egyszer használatos darabról beszélünk, amely hozzá nem értő kezekben könnyedén kicsorbulhat. Az egyszeri érdeklődőt, ki csak most ízlelt orkvért, és először hallotta a gondori kürtök hangját, semmilyen motiváció nem hajtja. A harmadik rész eseményeit több szál köti az előző felvonásokéhoz, így mikor a Pelennor-síkságon kell megmentenünk Trufát és Éowynt egy nazgúltól, a laikus csupán bámulni tud a vészjóslóan ketyegő időmérőre, és azon töri a fejét, hogy egy férfi katonának miért adtak női nevet. Szintén a program kidolgozatlanságát jelzi a darabos mozgás. Ha nem a 2003-as évben billent volna félre Perzsia hercegének koporsófedele, akkor némi jóindulattal azt is mondhatnám, hogy a kombórendszer megfejelve egy ilyen szintű mozgáskultúrával korrekt, ám az aktuális helyzetben az előbbi állítás semmiképpen sem helytálló. A felkínált mozdulatok közül, csak és kizárólag négyet érdemes igénybe venni: ütés, hárítás, lövés, illetve egy orkokat leterítő, effektív mozdulatsor. Ha nem kard általi halálra ítéljük az életünkre törő monstrumokat, akkor nyúljunk be tarsolyunkba és repítsünk feléjük néhány dobókést, vagy nyelessük le velük tegezestül nyílvesszőinket; de ha úgy tartja kedvünk, kóstoltassuk meg velük az istari fény erejét, néhány energialöketet szabadjára engedve. A sort záró mutatvány pedig az „Orc Hewer”. Pajzsot zúz, a páncéling átveszi a rövid ujjú szerepét, és opponenseink máris alulról szagolják az ibolyát.
A játék alatt több ezer ellenséges egységet fogunk átsegíteni a túlvilágra, köztük néhány erősebbet, melyek annyiban térnek el társaiktól, hogy megnövelték életpontjukat, illetve ismerik a hárítás fogalmát. Kivételnek számít a Holtak Királya, ki csak akkor fogadja el szuprematív helyzetünket, ha Andúrilt párszor belemártjuk. Az egyetlen csata, melyet igazán élvezni tudtam, feledtetve a játék sutaságát, ez volt, így nem is szeretném megvonni Tőletek a megismerés élményét. Az egyszerű bárdot lóbáló egységek, melyek létszámfölényükkel próbálják kompenzálni idióta mivoltukat (és nem mellesleg a szörnyek 90%-át teszik ki), hihetetlenül primitív gondolkodásmóddal lettek megáldva. Ha éppen olyan kedvük tartja, az offenzív felfogást preferálják, ekkor csak annyi a dolgunk, hogy hárítunk majd ütünk, a röhejesebb azonban az, mikor nem mer kijönni védekező állásából, és a jobb egérgombot igénybe véve, egy erélyesebb mozdulattal repítjük arrébb.
Itt nem kelsz át!
Ugyanez elmondható lett volna a játékról, illetve arról a bizonyos minimum szintről, melyet egy alapos tesztelés előtt szokás meghúzni, s melyen megbizonyosodhattak volna a fejlesztők a program félkész állapota felől. Ez a fázis nagy valószínűséggel kimaradt; a karakterek szétesnek a harcokban, arcanimációnak nyoma sincs, sőt a rohamozó orkok úgy özönlenek ki a Fekete Kapun keresztül, hogy az még ki sem nyílt. Közel állok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy annyi programhiba lelhető fel a „Király visszatér”-ben, mint amennyi goblin tanyázik Mória bányáiban. Ha tesztem alanya egy „grafikaintenzív” alkalmazás lenne, talán még szemet is hunynék a bugok áradata felett, ám a Gandalf szakállának gúnyolt fehér gombóc láttán mindig elszállnak ez irányú gondolataim.
A beat ’em up-ok nagy részét a konzolátiratokkal szoktuk kapcsolatba hozni, és ez bizony jogos cikkem alanya esetében is. A régebbi generációs masinák átka pedig a kopottas grafikus motor, illetve a fix kameranézet. Utóbbiból kapunk a nyakunkba rendesen, minden előnyével és hátrányával együtt. Gyakori elhalálozásaim oka mindig egy nagy lánggal égő katapult vagy egy széles struktúra volt, mely rendszeresen eltakarta a kilátást. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: nem mozdul, s a hárítás funkciót lekönyökölve várakozik (ez egyenlő a misszió bukásával), vagy tesz pár lépést, ám ha kevés életponttal rendelkezünk, karakterünket bedarálja az ork áradat. Persze ezek csak a szélsőséges esetek, legtöbbször csíkom telítettségét egy-egy bájitallal maximalizáltam (ilyeneket néhanapján az elesett orkok holtestéből bányászhatunk elő).
A játék egyetlen kritikus pontja, melybe nem tudok egyszerűen belekötni – és úgyszintén nem az EA stúdiója keze jegyét viseli – a hanghatások terén található. Tökéletes az összhang a dialógusok és a zenék közt, ezt pedig Peter Jacksonnak és gárdájának köszönhetjük. Külön kiemelném Howard Shore-t, ki 2003-ban olyan dallamokat komponált, hogy az általa kiváltott katarzis az ember mélyére hatol, és hihetetlen hatást ér el. Nagy beleélést tanúsítottak a szinkronszínészek is, bár Ian McKellenen kívül sokan nem szólalnak meg. Viggo Mortensen (Aragorn) a nyugat népeit gyámolítja beszédével, továbbá a hármasfogat (Samu, Frodó, Sméagol) szokott még hozzátenni valamit a történésekhez.
Elszomorító, és ugyanakkor roppantul kínos, hogy egy mamutvállalat, melynek anyagi forrásai szinte végtelenek, csupán egy közepes produktummal s egy-két kellemes pillanattal volt képes megajándékozni vásárlóit – azon belül is csak Tolkien művének fanatikusait fogja meggyőzni az eposz harmadik felvonásának átirata. Mindenesetre tovább él bennem a remény, miszerint a visszatérés nem csak a jedinek jár.
