Egy Gyűrű mind alatt

A közepes sikereket elért Battle for Middle-Earth két része után az Electronic Arts úgy gondolta, hogy még egy utolsót rúg Tolkien történetébe (mármint reméljük, hogy utolsót), és elkészítette Conquest névre hallgató akciójátékát. Az alapkoncepció minden bizonnyal az volt, hogy valamiféle Star Wars: Battlefront utánzatot hozzanak létre, csak épp ezúttal tündékkel, emberekkel, különféle képességekkel felvértezett karakterekkel, meg ami ilyenkor szokás – amit végül megfűszereznek a film nagyszerű zenéjével és mozibetéteivel. Egyetlen tényezővel nem számoltak csak, hogy időközben a naptár fordult párat, s 2009-ben már nem biztos, hogy ugyanaz a stílus más köntösbe bújtatva megállja a helyét. A Conquest tehát egy üsd-akit-látsz típusú, harmadik nézetből irányítható akciójáték, melyben két kampány keretén belül csatlakozhatunk a jól ismert történethez. Az elsőben a Gyűrű Szövetségét támogatjuk; a Helm szurdokba szorulva védekezünk az orkok támadása ellen, vagy épp Frodót kísérjük, hogy biztonságban kijutassa a gyűrűt valahonnan. A nyolc küldetés végigtolása után jön az érdekesebb rész, megnyílik előttünk a gonosz oldal, s rögtön az első küldetésben lehetőség nyílik Frodó eliminálására és a gyűrűnek a tulajdonosához (becsületes módon) való visszajuttatására.

Tűzmágus leszel s katona!

Bármely kampányt is válasszuk (na jó, választani az elején nem is lehet), a lényeg nagyjából mindig ugyanaz lesz: püfölj mindenkit, aki a pályán mozog. Persze igyekeztek ezt a feladatot színesíteni a fejlesztők, de a lényegen ez semmit se változtat, hiszen az agyatlan gombnyomogatásokon kívül nem sok mindenre fogunk emlékezni a quit gomb lenyomása után. Célunk legtöbbször egy terület elfoglalása (valószínűleg innen a Conquest alcím is), vagy annak egy bizonyos ideig történő megtartása lesz, aminek köszönhetően alaposan felkészülhetünk a többjátékos mód legnépszerűbb játékmódjára – már ha lesz hozzá lelki erőnk elindítani azt. Ennek az egyszerű területfoglalós munkának a kivitelezésére négy kaszt közül választhatjuk ki alvállalkozóinkat: harcos, kósza (haha), mágus és íjász. A négy típus négy teljesen különböző harcmodort jelent, és mivel nem igazán tobzódik a játék értékelhető momentumokban, lássuk őket szépen sorban! Az első bajnokunk akivel megismerkedünk a harcos lesz, akivel nemes egyszerűséggel nincs is más dolgunk, csak kaszabolni az előttünk felsorakozókat. Életerejét a leölt ellenfelekből kipotyogó zöld csillagokból töltheti vissza, néha pedig képes kardját lángba borítani, hogy még nagyobb pusztítást okozzon ellenfelei és a mi agysejtjeink sorában. Mivel a játék a bal felső sarokban számolja az egymás után bevitt találatok számát (kombópontok), érdekes lehet rágyúrni egy nagyobb összeg megvillantására, amit a harcossal lesz a legegyszerűbb elérnünk. Az asztali gépekre készült változatban persze ennek semmi értelme, de konzolon achievement jár érte, aminek mi PC-sek különösen örülünk. A második játszható kaszt az íjász, aki talán a leghaszontalanabb mind közül. Nem nehéz kitalálni, hogy ő bizony távolsági fegyverével puttyogtat a messziből, de az alaptámadáson túl képes olyan extrákra is, mint a robbanónyíl, vagy a méregfelhőt maga után hagyó vesszők eregetése. Hatékonysága vetekszik egy homokozólapátéval, de Legolas-párti tündeszeretők minden bizonnyal örömmel kapnak majd utána, s kiélhetik ősi vadászösztöneinket, melyek minden bizonnyal ott lapulnak (valahol nagyon-nagyon) mélyen bennünk is.

A harmadik a sorban a kósza (scout), akit csak azért fordítottam kószának, hogy Grath idegrohamot kapjon, ha elolvassa ezt (szóismétlés ide vagy oda, ezt a szót majd még sokszor le is írom). Szóval a kósza a Gyűrűk Ura világ alattomos bérgyilkosa, akinek legfontosabb tulajdonsága az, hogy képes láthatatlanná válni az ellenség számára (bárcsak számunkra is megtehetné!), s egyetlen ütéssel végezni bárkivel, akinek a háta mögé kerül. Legyen ez akár főellenség, vagy pár harcos lelkű bátor egyén, akik a többszereplős módban azt hiszik, hogy más karakterrel is lehet pontot szerezni. Kószánk két tőrrel a kezében látványos késelésekbe is bonyolódhat, de nem olyan strapabíró, mint egy harcos, így ezt a mókát érdemes lesz meghagyni azok számára, akik felvállalják kilétüket. Néha aztán dobálhatunk bombákat is, ami gyakran megkönnyíti a dolgunkat, de igazából ennek sincs sok értelme a multiplayer módban. Végezetül pedig ott a mágus, aki Palpatine szenátort is megszégyenítő módon eregeti ujjai végéből a villámokat, képes felgyógyítani magát és a közelében állókat, valamint egy több játékos számára is biztonságot jelentő erőteret maga köré húzva erősen csökkenteni a távolsági sebzések hatékonyságát. Nincs is annál szebb látvány, amikor 5 mágus egymást fedezve vonul végig egy multiplayer pályán úgy, hogy még csak pislogni nincs időnk a közelükben, és a pajzsuknak, valamint a gyógyításnak hála esélyünk sincs ellenük.

Na ki akar a Balroggal menni?

Miközben igyekszünk valami forradalmit, valami értékelhetőt felfedezni a játék egyszemélyes módjában (mert higgyétek el, nem akartok vele multizni), néha felröppen majd számunkra egy kérdés, hogy szeretnénk-e a játékot egy hős szemszögéből folytatni. Ilyenkor lehetőségünk nyílik, hogy a könyv/film szereplőivel is játszadozzunk egy keveset, akik nagyjából ugyanolyan képességekkel operálnak, mint a fent említett kasztok. A különbséget az Esc gomb lenyomása során felbukkanó Move List opcióban nézhetjük meg, ahol találhatunk egyedi kombókat is (jobb gomb, jobb gomb, jobb gomb, középső, középső, bal, shift, középső, stb.), amelyeknek a betanulásához jó szórakozást kívánunk mindenkinek, akinek nem megy el a kedve az egésztől a tízedik perc után. Nem is érdemes vesződni ezen kombinációk betanulásával, mert ugyanazokkal az alap kombinációkkal fogjuk végigjátszani az egész programot, hacsak nem az Xbox-on játszunk és hajtunk az achievementekre. A fent említett hősök szerepe is csupán annyi, hogy más játékosmodell kerül az alap helyére, s elhalálozásuk esetén nem kell újrajátszanunk a pályát, de egy fél könnycseppet sem fogunk hullatni utánuk. Ettől függetlenül érdemes lesz őket választani, hiszen ki ne szeretne a monotonitásból kitörve gyűrűlidércekkel áruló orkokat aprítani, Balroggal megostorozni Gimlit, vagy Gandalffal villámokat szórni a szélrózsa minden irányába?

Ami nem olyan rossz

A játék talán egyetlen említésre érdemes erőssége a pályák kialakítása, valamint a grafika, s bár ez utóbbi nem túl eget rengető, mégis kiemelkedik az egész programra ráboruló szürkeségtengerből. A tizenhat különféle pálya rövid ugyan, de mindegyik hű mása a filmben látottaknak, amelyek a remek zenének köszönhetően legalább igyekeznek beleélést biztosítani számunkra a Gyűrűk ura világába. A látványos karaktermozgások és a harcok helyenként ugyan hagynak némi kivetnivalót maguk után, de az összképet tekintve az egészről elmondhatjuk, hogy látványos, még akkor is, ha oly mértékben alázzák meg Tolkien munkásságát, amitől a trilógia rajongói érhetően lesznek majd dühösek. A másik aprócska jó pontot a filmekből kivágott átvezető jelenetek miatt kaphatja a Conquest, hiszen egy-egy pálya elején ezek a pillanatok igyekeznek megfelelő hangulatba juttatni a játékost, ami a narrátornak és a hihetetlen jó licenszelt zenének köszönhetően többé-kevésbé sikerül is. De mivel ezek nem a játék készítőinek érdemei, így máris ott vagyunk, ahol a part szakad.

Egyszóval érthetetlenül állunk a Pandemic stúdió ezen munkássága előtt. Nem értjük, hogyan voltak képesek egy olyan nagyszerű játék, mint a Full Spectrum Warrior után összehozni ezt a koncepciótlan szörnyűséget. A kiadó-óriás felelőssége minden bizonnyal felmerülhet itt is, ugyanis nagyon nehéz elhinni, hogy kicsivel több idő alatt, vagy több eredetiséget felvonultatva nem lehetett volna ebből valami értelmesebbet kihozni. De ez most nem sikerült, mi pedig kénytelenek vagyunk minden Tolkien rajongót, valamint azokat, akik valamilyen komolyabb, fantáziadúsabb, érdekesebb játékra várnak, óva inteni a Conquesttől. Mert ez a játék sajnos nem olyan.