Azért nem semmi, hogy James Cameron mit hozott tető alá az 1984-es első és 1991-es második Terminator-filmmel. Míg a kezdet néhol horrorfilmes körökben is felmerül, hiszen úttörő jellege mellett félelem-faktorral is bírt, a folytatás már egy másik közkedvelt franchise-hoz hasonlatosan (Alien) a kevés lényegi szereplőre és visszafogottabb történetmesélésre alaposan rástromfolt akciódúsabb, „mindenből többet és jobbat” mentalitásával. Ebből végül született rengeteg könyv, képregény, figura, sőt még sorozatot is kaptunk, már persze a videojátékok mellett. Merthogy abból is volt, nem is kevés – bár igazán minőségi nem túl gyakran látott napvilágot, sőt lényegében az arcade, fénypisztolyos T2 volt talán a leghűbb és leglátványosabb adaptáció. Éppen ezért kapta fel mindenki a fejét a mindössze néhány hónapja leleplezett Resistance-ra, ami ugyan kis kiadó és stúdió gyermeke, ráadásul a Rambo-videojátékhoz is köthető kapcsolattal rendelkezik, de na, a kiéhezett rajongókat ez annyira nem izgatta, ráadásul a trailer nem festett olyan sötét jövőképet.
Az Ítéletnap után
Bár mindez csak nézőpont kérdése, hiszen az ítélet napja, avagy a Judgment Day után bizony igen komor élethelyzettel kell szembenéznie a nukleáris csapásokkal megtizedelt emberiségnek. Az életre kelt Skynet gépesített hadserege a végítéletet követően vadászatba kezd, avagy robotok ölik a túlélőket, miközben csak egy maroknyi kis csapat harcol a túlerőben lévő fémdémonokkal. Ez azért elég sötét jövőkép, és bár az évszámok elcsúsztak kicsit, a Sötét végzettel ellentétben nem változott az ellenségkép, nem cserélték le a vállalatot, ez bizony még mindig a jó öreg Skynet, meg ugyanaz a marcona elit alakulat. Csak most kicsit elébe megyünk a dolgoknak, méghozzá egy ismeretlen katona bőrébe bújva, aki az életéért küzd, és így botlik bele az egyre erősödő ellenállásba.
Ahogyan az lenni szokott, az első nagy rajtaütés során kap némi segítséget, így sikerül megmenekülnie, majd kisebb-nagyobb feladatokat elvégezve kerül(ünk) egyre inkább képbe a kialakult helyzettel. Merthogy az elején még kiskutyákat keresgélünk, meg gyerekeket pesztrálunk, ráadásul fegyverek terén sem vagyunk túlzottan ellátva, a későbbiekben egyre több mindennel szembesülünk, egyre többet tudunk meg, sőt egyre inkább fejlődünk. Amikor pedig egy kórházban szimatolva arra leszünk figyelmesek, hogy az emberi katonákat szörnyű kísérletekhez használják fel, kínozzák meg a gépek, akik immáron képesek az észrevétlen beszivárgásra, akkor nagyjából kezdünk arra is rájönni, merre tart a történet és nagyjából hol fog kicsúcsosodni – természetesen ott, ahol a rajongóknak igazán borzongató pillanatokat nyújthat.
Terminator-repertoár
Sőt, lényegében összességében érezni, hogy a Teyonnál szerettek volna mindazok kedvére tenni, akik kedvelik a Terminator-filmeket és -sztorikat. A fegyverek, a bázis, az ellenfelek… már első ránézésre ismerősek, és bár a környezet a korai szakaszokon eléggé sivár, kezdetleges, a későbbiekben hasonló terepeken is lövöldözhetünk, mint amilyeneken a mozifilmek túlélői tették sok-sok évvel ezelőtt. Ráadásul a játékmenet nem szűkül le arra, hogy csak fogjuk a fegyvert, aztán húzzuk a ravaszt, elvégre már jól ismert elemekkel ugyan, de a fejlesztők több helyen is próbálták kicsit megbolondítani a klisés receptet.
Az alap egy FPS, a belső nézetes akció pedig lényegében csőpályákon zajlik, de néha kapunk egy-egy nyitottabb szakaszt, amin eldönthetjük, merre megyünk, az elsődleges vagy másodlagos feladatainkkal foglalkozunk. Időnként beszélgethetünk másokkal, szívességeket tehetünk nekik, érdeklődhetünk múltjuk felől, erősíthetjük a velük fennálló kapcsolatainkat. Emellett jön be a képbe a zárnyitogatás (a legegyszerűbb megoldással, ami már legalább tíz éve bevett szokás), a hekkelés (ez egy jópofa kis ügyességi, Frogger-szerű minijáték), a fegyverfejlesztés – aminél szintén a logika adja az alapokat –, de ezeken túl is van még tárgycserélgetés, illetve szintlépésenként a több ágon futó képességfa megnyitogatása. Nagyobb ellenállóképesség, gyorsabb fejlődés, hatékonyabb lopakodás és zárfelnyitás, illetve hasonló okosságok, amiket már mindenhonnan megszokhattunk. Megjelennek a mindenféle, egyre erősebb mordályok, titkos szobákat nyithatunk meg az ellátmányért és a többi, avagy tényleg egy csomó dologgal igyekeztek feldobni az élményt, ezt pedig értékelem.
Kár a költségvetésért
De nem csak ezt. Talán észrevehető az eddig írtakból, hogy nem akarom földbe döngölni a Terminator: Resistance-t. Méghozzá azért nem, mert minden hibája és hiányossága ellenére ott van a legjobb Terminator-játékok között (nna, ez is illusztris brigád, mondhatom), ráadásul érezni rajta, hogy mindenfélét be akartak csempészni, ami egy rajongónak örömöt okozhat. A közismert zenei témá(k)tól kezdve az ellenfeleken át a szereplők egy részéig… ez a játék bizony rajongóknak készült, miközben a játékmenet sem az unalmas, sablon FPS. Más kérdés, hogy elemeire bontva nagyjából egy teljes generációnyi időt sikerült késni a megjelenéssel, hiszen ezeket a megoldásokat 2011 környékén láthattuk a műfajban, ráadásul az alacsonyabb költségvetés alaposan rányomta a bélyegét a külcsínre és itt-ott a belbecsre is. A szinkronhangok néha nagyon fárasztók, a környezet a legtöbb esetben pórias, sivár, illetve az ellenfelek sem túl hatékonyak, a világot pusztító mesterséges intelligencia nyomokban sem fedezhető fel, ellenben a gépek nagyjából tízméteres körben őrjáratoznak, fel és alá sétálgatnak, történjen bármi. Összességében érezhető némi esetlenség, ami főleg az elején fájó, de igazából nem válik ténylegesen kellemetlenné, ráadásul az első egy órát és nagyobb helyszínt követően mind a történet, mind pedig az élmény egyre izgalmasabb és intenzívebb.
Merthogy ekézték ezt a játékot mindenfelé, még a saját fórumainkon is, méghozzá nagy mellénnyel, hogy „egy ótát játszottam, aztán töröltem” (ugye ez a jogtiszta játékra gyűjtők legfőbb ismérve), mert „pisztollyal lőhetünk a terminatorokra”… ami persze nem is igaz, csak ugye ahhoz, hogy ez kiderüljön, legalább még 1-2 órát szánni kellett volna a játékra. Az amúgy 6-8 órás kampány során ugyanis sikerül összeakasztani a bajszot a T-800-asokkal, meg jön még HK is, utóbbi pedig nem arról híres, hogy egy kődarabot eldobva sokat lehet rajta sebezni, így az egyre erősebb ellenfelekkel szemben bizony egyre erősebb, csak idővel elérhetővé váló csúzlik is kellenek. Meg speciális töltény. Meg egy kisebb hadsereg. Amikor pedig már az ellenállás oldalán harcolunk a sötét romok között, miközben a Hunter-Killerek elhúznak a fejünk felett, a távolban egy T-47-es lépeget, szól a „tüdümmm-tüdümmm”, a katarzis pedig hamarosan bekövetkezik… nos, akkor elégedetten kelünk fel még a kisebb-nagyobb hiányosságok ellenére is.
Nem, továbbra sem ez a Terminator-játékok csimborasszója, ennél nagyobb pénzből és több tehetséggel sokkal többet is ki lehetne hozni a témából, de összességében így sem rossz az eredmény, a teljes összkép pedig pozitív és szórakoztató. A karakterek között több kifejezetten jól néz ki, a hangulat idővel nagyon magára talál, a kapcsolódási pontok borzongatók, avagy tényleg azoknak szól a Resistance, akik kedvelik ezt a sajátos világot. Márpedig Terminator-játékot szerintem általában inkább ők vesznek. Plusz szerintem kifejezetten jó döntés volt, hogy a történetet ebbe az irányba terelték az alkotók, így lehetett szép kapcsolódási pontot találni, ezzel felhozva a régi érzelmeket. Bár így sem kimondottan drága a játék, így tudom ajánlani, egy 40-50 százalékos akciónál szinte kötelező, ha bírod a franchise-t, és megnéznéd, hogyan is került az élő szövet a fémvázra.
