Everybody’s kung fu fighting

A cikk elején említettük, hogy a játék helyszínül szolgáló Hongkong a Sleeping Dogs aduásza, hiszen a keleti íz kiemeli a programot a sandbox játékok tengeréből. Mindezt tovább erősíti a harcrendszer, ami a legjobb távol-keleti filmekkel teszi hasonlatossá a United Front Games játékát. Habár (jó pár óra játékot követően) a Sleeping Dogsban is találkozhatunk fegyveres harccal, a program savát-borsát mégis a pusztakezes küzdelem adja, és a játék nem is nagyon tolerálja, ha fegyverrel szeretnénk megoldani az utcai konfliktusokat – próbálkozni persze lehet, de már egyetlen lövés is elég, hogy a fél rendőrség a nyakunkba szakadjon. A harc szisztémája persze nem új, hiszen egyértelműen a Rocksteady-féle Arkham játékokra emlékeztet, azonban a fejlesztők nemcsak lemásolták a jól működő rendszert, de kicsit meg is bolondították azt. Az alapok egyszerűek: adott három gomb, a támadás, a visszatámadás és a megragadás (plusz idővel szerepet kap a futás is), és ezekből kell kihozni a maximumot, lehetőleg egybefűzött támadásokkal, minél látványosabban. A rendszert tanulni kell, ugyanis a tutorial küzdelmeket követően a ránk ugró átlag 5-6 figura nem fog várni a sorára, egyszerre akár többen is nekünk jönnek, ráadásul hamar megjelennek majd az olyan fickók, akik immunisak lesznek az egyes akcióinkra, sőt, idővel a kések és a húsdaraboló bárdok is előkerülnek.

A Sleeping Dogs harcrendszerének lényege a higgadtság, hiszen az ideges gombnyomkodással itt fél perc alatt el lehet vérezni. A támadó rosszarcúakat mindig piros aura jelzi, őket egy visszatámadással kell megállítani, majd lehetőleg jó gyorsan bevinni pár kombót – erre egyrészt azért van szükség, hogy az ellenfelek minél hamarabb kifeküdjenek, másrészt ha kellően látványosan és brutálisan küzdünk, akkor szép lassan feltöltődik a minitérképünk jobb oldalán látható Face mutató, ami aktív állapotban visszatölti az életerőnket, ráadásul ilyenkor „élesednek” a harcra vonatkozó Face Advantages extrák is, tehát ilyenkor jóval nagyobb pusztítást tudunk véghezvinni az ellenfelek között.

Kombókból kezdetben nem lesz sok a tarsolyunkban, de már a sztori elején belebotlunk a régi mesterünkbe, akinek ha visszavisszük az ellopott jáde szobrait, minden egyes relikvia után megtanít nekünk egy újabb kombinációt. A fejlődéshez szükséges szobrok nagy része csak a fő küldetések során válik elérhetővé, viszont akad egy-kettő, amit magunktól is fellelhetünk, így érdemes nyitott szemmel járni a városban.

A megnyitott kombóknak köszönhetően a harcokban egyre dominánsabbak és kegyetlenebbek lehetünk, egészen durva (kéz- és lábtörés, körbepörgő rúgás, amit még Chuck Norris is megirigyelne stb.) csapásokat vihetünk be az ellenfeleknek, és nem szabad megfeledkezni a környezetről sem. A Sleeping Dogsban ugyanis ki lehet használni a terep „adottságait” is: szinte minden területen lesznek olyan pályaelemek, amelyekkel azonnali halált mérhetünk az ellenfeleinkre. Ha sikerül megragadni a rosszfiúkat, akkor azonnal felvillannak az interakcióra képes tereptárgyak, és innentől már nincs is más dolgunk, mint odarángatni az aktuális szerencsétlent, majd egy gombnyomást követően megcsodálni a „kivégző animációt”. Kuka, ventillátor, medence elektromos angolnákkal, rögzített körfűrész stb. – a változatosság kellően borzongató ezen a téren, és akkor is érdemes próbálkozni, ha nem villan fel semmi a közelünkben, hiszen egy fal, egy autó, vagy akár egy korlát is tud meglepetést okozni.

Habár a Sleeping Dogs jelentős részében tényleg csak az ökleinkre hagyatkozhatunk, ennek ellenére a fejlesztők a fegyveres harcot sem hanyagolták el. Már az ide kapcsolódó, a Kutyaszorítóbant megidéző tutorial is zseniális, és ezen felül is mindig élmény lesz, ha fegyvert kapunk a kezünkbe. A fedezékrendszer egyszerű, de jól működik, a bullet time passzol a játékmenetbe, és nincs túlzásba víve, a fegyvereknek tényleg erejük van, élvezet őket elsütni, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az ellenfeleket élő pajzsként is lehet használni. A csúcs persze még mindig nem ez, hanem azok a küldetések, mikor kocsiba vagy motorra pattanunk, hogy aztán a volán mögül osszuk az áldást – ezek a részek annyira intenzívek és akciódúsak, hogy helyenként a Mátrix filmek hasonló jeleneteit juttatták az eszünkbe. Ennél nagyobb dicséret pedig aligha kell egy videojátéknak...

A változatosság gyönyörködtet

Persze mit sem érne a különleges helyszín és a pusztakezes csetepatét előtérbe helyező harcrendszer, ha a játék csakis abból állna, hogy megyünk egyik szépen kidolgozott helyről a másikra, és pofozzuk az ellenfeleket. Szerencsére erről szó sincs, sőt, a Sleeping Dogs a küldetések változatosságát illetően külön dicséretet érdemel. Eleve pozitív tényező, hogy nemcsak a triád, de a rendőrség oldalán is várnak ránk feladatok, ám nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a feladattípusok tényleg eltérőek a két ellenpólus esetében. Rendőri oldalon alaptevékenység, hogy le kell buktatni a drogdílereket, de akad olyan misszió is, mikor a nyomgyűjtést követően egy sorozatgyilkost kell lekapcsolni, s mindezt olyan minijátékok segítségével, mint a hackelés, a poloskatelepítés vagy a telefonos helymeghatározás – csupa olyan apróság, amitől tényleg beépített zsarunak érzi magát az ember.

Persze a triád oldal se kutya, a pénzbehajtás csak a kezdet, idővel meg kell védeni a helyi buszbizniszt is, és két véres leszámolás között simán előfordulhat, hogy pont neked kell majd furikáznod a főnököd aráját. Ismétlődések persze akadnak, de mindez megbocsátható egy olyan játéknak, ahol csak a sztori végigviteléhez nagyjából húsz óra szükséges, és akkor a kisebb-nagyobb szívességekről, és az ilyen-olyan mellékküldetésekről még egy szót sem ejtettünk...

És nem csak a változatos feladatok sora, de – a sablonos beépülős sztori ellenére – a cselekmény is a monitor előtt tartja a játékost, köszönhetően a fordulatoktól sem mentes történetvezetésnek és a jól megírt karaktereknek, akik között akad olyan is, aki egészen a szívünkhöz nő a játék végére. Habár a lendület a játék háromnegyedénél egy kicsit megtörik, és a sztori egy picit dagályossá válik, azért a fináléra ismét jócskán felpörögnek a dolgok, és összességében egy korrekt keleti kalandot kapunk, amiben túlzás nélkül vannak olyan részek, amelyek akár érzelmileg is képesek megérinteni a játékost – akárcsak egy jó film esetében.

Csiszolatlan gyémánt

Igaz ugyan, hogy a Sleeping Dogs egy remek játék, de ahhoz, hogy igazi, megkerülhetetlen klasszikussá váljon, még kellett volna egy kis plusz, néhány valóban eredeti, eddig nem látott ötlet, vagy néhány olyan tényező, ami miatt érdemes újrajátszani az egészet. Ha a fejlődési rendszer szigorúbb, és kimaxolás helyett el lehetett volna vinni a karaktert bizonyos irányokba, vagy ha a cselekedeteink nyomán változott volna a befejezés, akkor az értékelés akár 90% fölé is kúszhatott volna. Így viszont maradunk a 88%-nál, ami mindenképpen jó eredmény, ha azt vesszük figyelembe, hogy a játéknak vannak apró, de annál bosszantóbb hibái (rosszul belőtt mentési pontok, halálozás után eltűnő buffok), továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Sleeping Dogs nem reformálta meg a sandbox játékok műfaját, csupán kicsit átmixelte azt a maga képére, ügyesen használva fel a korábban már mások (GTA, Max Payne, Arkham Asylum és Arkham City, Mafia stb.) által bejáratott elemeket.

Mindent egybevéve viszont elmondható, hogy a Square Enix nem véletlenül vette a szárnyai alá ezt a programot, hiszen a végeredmény több mint kielégítő, a Sleeping Dogs mind konzolon, mind PC-n megéri az árát, és érdemes minden olyan játékos figyelmére, aki nem veti meg a jó történetet, az akciót és a kellő mértékű szabadságot. Ha még nem tetted volna, akkor itt az ideje, hogy te is meglátogasd Hongkongot.