A Szentírás szerintem nem feltétlenül a Silent Hunter szériára gondol, mikor a nem szűkölködöm ez ugye akár célpontokra és torpedókra is értelmezhető lenne , illetve a csendes vizekhez terelget engem passzust említi, holott utóbbi szinte ars poeticája lehetne a most megjelent negyedik résznek. A lelkemet megvidámítja sor pedig abszolút leképezése a pillanatnyi állapotnak, hisz egy majd tökéletes alkotásnak örvendezhetünk egy olyan műfajban, ahová a legnagyobb nevek is már csak kihalni járnak. Jelen esetben a "vissza a gyökerekhez" fordulat állt be a fejlesztői ténykedésben, így a német farkasfalkáktól elkanyarodunk a jól bevált recepthez, amely az első részt anno 1996-ban sikere vitte, nevezetesen a csendes-óceáni hadszíntér és az amerikai tengók körül forognak a bitek. Nem is akárhogyan...
Jól megérdemelt jutalmunk ezúttal egy dinamikus kampány képében jelentkezik, amely az 1941-1944 közötti időszakot öleli fel, és olyan speciális feladatokkal is megörvendeztet evakuálás, speciális osztagok szállítása, felderítés , amit esetleg hiányoltunk az előző részekből. Öt hosszú őrjárat sorjázik továbbá méltó kapitányra várva, és a "Quick Mission" menüpont alá még tíz, instant lejátszható ütközet lett a második világháború legnagyobb tengeri csatáiból összeválogatva. A multiplayer címszó alatt az Adversarial játékmód lehet érdemes a figyelmünkre, ahol az ellenségnek szó szerint arca van, ugyanis itt már a támadandó konvojt is emberi ellenfél képviseli.
A 2. és 3. részben magunk mögött hagyott éra náci ászai (Günther Prien, Otto Kretschmer stb.) és haditechnikája elég itt felidézni a VIIC osztály gyönyöreit, hogy a XXI-ről ne is beszéljek eleve megbélyegzik ténykedésünk. Hogy is vehetné fel a versenyt a két merőben más búvárnaszád-kultúra!? Nos, a Csendes-óceánon a japán hordozók és hadihajók előfordulásának gyakorisága jelentős érv a Wolwes of the Pacific mellett, ám gyakorlatilag a mérleg nyelvét az új közeg - új harceljárások eset fennforgása, és a célpontokban mérhetetlenül gazdag környezet billenti egyensúlyba.
Mitől is más a hadviselés a világ túlfelén? Talán a nyolc új kipróbálható U-boot osztály meggyőző érv, a harceljárások példára tapadva pedig megemlíthető, hogy a Csendes-óceánon a periszkópmélységbe süllyedt naszád körvonalai lazán kivehetők egy repülőgépből (az Atlantin ugye nem), ugyanakkor az amerikaiak SD-radarja már 1941-ben is hatékony előrejelzőként működött, sőt működik a játékban is. Ezért aztán az akkori, bevett USA-stratégia szerint nappal, mélységből, pusztán szonárészlelésre hagyatkozva küldözgették a szalvókat, többnyire a nagy büdös semmibe. Ezt kéretik sürgősen törölni a fejekből, és rátérni egy tisztességes germán magatartásformára (mondjuk éjszaka behajózni a konvoj közepébe). Nem csoda, hogy a valóságban két évnek kellett eltelnie, hogy a fegyvernem megmutassa oroszlánkörmeit. A katasztrofálisan silány MarkXIV-es torpedók 1943-ig nem tudtak egy rendes mágneses gyújtót szerkeszteni hozzá, töltet és hatótáv dolgában pedig a kor leggyengébb jellemzőivel bírt modellezése szintén tökéletes, egy közepes teherhajóra is már legalább hármat illik kilőni belőle...
Midőn először csodálkozunk rá a rozsdamarta fémszivarra, amit bátor lelkek tengeralattjáróként kívánnak használni, valószínűleg feltűnik, hogy belvilága és külsőségei egy működő legénység illúzióját igyekeznek kelteni. A főbb harcálláspontokon bátran körbetekinthetünk, rácsodálkozhatunk beosztottakra-műszerekre, rosszabb esetben a szivárgások/vízbetörések nyomait is felfedezhetjük. A legénység itt nem pusztán halni kész, de fejlődésre is képes, egyéni mutatóik alapján taníthatók/nevelhetők bele a működő egészbe. Hálás pillanata a műnek, hogy az M.I. most már három műszakban önállóan is vegetáltatja őket, megkímélve minket a hálóhelyekre hurcolászás keserveitől. Visszatérve a látványhoz. A szárazföldön kiépített infrastruktúra magasan üti az elődök színvonalát, az óceán hullámaitól pedig a külső szemlélődő valószínűleg dob egy hátast és kijelenti, hogy a vegyület és mozgása magasan harcra érett. A fáklyaként égő tanker lángjai úgy táncolnak a felszínén, hogy azt látni kell, egyszerűen gyönyörű! A sérülésmodell alapból sem volt rossz, de sokat javított rajta az időközben megjelent tapasz, ha netán mégis elsüllyeszthetetlennek érzünk bizonyos hajókat, ott az említett MarkXIV torpedó a ludas.
Útjaink során a fedélzeti műszerek tesztelésére is jut alkalom, magányos tengerjárókat vagy csóri japán halászhajókat ágyúzhatunk kedvünkre szokás szerint személyes közreműködéssel, ugyanígy a légvédelmi fegyverzetet is próbára teszi időről időre egy a radarernyőn feltűnő hidroplán. Kegyetlenül vágják a japánok a bombázás témát, tehát lesz néhány load game eset belőle. Az M.I. meglátásom szerint képes mindkét árnyoldalát megmutatni, egyrészt zseniálisan megtalál, amikor azt hiszem, hogy a harmadik nevem is csendes, máskor pedig a felszínen karistolva komplett flottának mutathatsz fityiszt. A nehézségi szint beállítása a régi, jól bevált sémára épül, aki manuálisan is képes torpedó céladatok számolására, kikéri magának a külső nézetet, a beragadt/besült torpedókon nem bosszankodik, az játszhatja ultrarealisztikus, történelmileg hiteles keretek között, de a kezdők is jól ellehetnek vele, néhány szimulátorelem kikapcsolása árán.
Feladataink többségét a japán kereskedelmi hajózás megtorpedózásának buzgalma jellemzi, a célpontokban gazdag Dél-kínai- és Japán-tenger szinte ontja konvojokat. A séma hasonló, mint az előző epizódokban: a térképen megtervezett akció során a felszínen megelőzni a hajórajt, merőlegesen ráállni az útvonalára, és periszkópmélységben bevárni, majd megtámadni a legértékesebb szállítóeszközöket. A támadóperiszkópban elénk táruló kép pazar, a hozzá csatolt technika úgyszintén, a cél felé vágtázó torpedók, a periszkópot betöltő robbanás izgalma pedig semmihez nem hasonlítható. Jelzem, a konvojt védő rombolók viselkedése etalon értékű (pár M.I. botlást kivéve), fényjelekkel kommunikálva vágtatnak felénk, éjszaka reflektorokkal pásztázzák a vizet, és világítórakétákat eregetnek, miközben az aktív szonár pingelése hozza a frászt az emberre.
Ha lehetne, kiplakátolnám a világot, és mondanám, hogy ez jó, tessék, fogyasszátok! Ám volt néhány indokolatlan fagyás, és a multimédiás körítés egy szimulátorhoz mérten kifejezetten elégtelen tessék telepakolni korabeli adatokkal, fegyverparaméterekkel, és mindjárt más a leányzó fekvése
Jól megérdemelt jutalmunk ezúttal egy dinamikus kampány képében jelentkezik, amely az 1941-1944 közötti időszakot öleli fel, és olyan speciális feladatokkal is megörvendeztet evakuálás, speciális osztagok szállítása, felderítés , amit esetleg hiányoltunk az előző részekből. Öt hosszú őrjárat sorjázik továbbá méltó kapitányra várva, és a "Quick Mission" menüpont alá még tíz, instant lejátszható ütközet lett a második világháború legnagyobb tengeri csatáiból összeválogatva. A multiplayer címszó alatt az Adversarial játékmód lehet érdemes a figyelmünkre, ahol az ellenségnek szó szerint arca van, ugyanis itt már a támadandó konvojt is emberi ellenfél képviseli.
Knights Cross vagy Medal of Honor!?
Érdekesség
A Silent Hunter 4-ben felmerülő life-guard küldetések élő példája az 1944. szeptember 2-i eset, amikor egy lelőtt Avenger pilótáját húzta ki a vízből a USS Finback. Egyébként a kimentett embert, úgy hívták, hogy George Bush, és ő lett az USA 41. elnöke...
Mitől is más a hadviselés a világ túlfelén? Talán a nyolc új kipróbálható U-boot osztály meggyőző érv, a harceljárások példára tapadva pedig megemlíthető, hogy a Csendes-óceánon a periszkópmélységbe süllyedt naszád körvonalai lazán kivehetők egy repülőgépből (az Atlantin ugye nem), ugyanakkor az amerikaiak SD-radarja már 1941-ben is hatékony előrejelzőként működött, sőt működik a játékban is. Ezért aztán az akkori, bevett USA-stratégia szerint nappal, mélységből, pusztán szonárészlelésre hagyatkozva küldözgették a szalvókat, többnyire a nagy büdös semmibe. Ezt kéretik sürgősen törölni a fejekből, és rátérni egy tisztességes germán magatartásformára (mondjuk éjszaka behajózni a konvoj közepébe). Nem csoda, hogy a valóságban két évnek kellett eltelnie, hogy a fegyvernem megmutassa oroszlánkörmeit. A katasztrofálisan silány MarkXIV-es torpedók 1943-ig nem tudtak egy rendes mágneses gyújtót szerkeszteni hozzá, töltet és hatótáv dolgában pedig a kor leggyengébb jellemzőivel bírt modellezése szintén tökéletes, egy közepes teherhajóra is már legalább hármat illik kilőni belőle...
Navigare necesse est (hajózni muszáj)!
Midőn először csodálkozunk rá a rozsdamarta fémszivarra, amit bátor lelkek tengeralattjáróként kívánnak használni, valószínűleg feltűnik, hogy belvilága és külsőségei egy működő legénység illúzióját igyekeznek kelteni. A főbb harcálláspontokon bátran körbetekinthetünk, rácsodálkozhatunk beosztottakra-műszerekre, rosszabb esetben a szivárgások/vízbetörések nyomait is felfedezhetjük. A legénység itt nem pusztán halni kész, de fejlődésre is képes, egyéni mutatóik alapján taníthatók/nevelhetők bele a működő egészbe. Hálás pillanata a műnek, hogy az M.I. most már három műszakban önállóan is vegetáltatja őket, megkímélve minket a hálóhelyekre hurcolászás keserveitől. Visszatérve a látványhoz. A szárazföldön kiépített infrastruktúra magasan üti az elődök színvonalát, az óceán hullámaitól pedig a külső szemlélődő valószínűleg dob egy hátast és kijelenti, hogy a vegyület és mozgása magasan harcra érett. A fáklyaként égő tanker lángjai úgy táncolnak a felszínén, hogy azt látni kell, egyszerűen gyönyörű! A sérülésmodell alapból sem volt rossz, de sokat javított rajta az időközben megjelent tapasz, ha netán mégis elsüllyeszthetetlennek érzünk bizonyos hajókat, ott az említett MarkXIV torpedó a ludas.
vivere non est necesse (élni nem)!
Útjaink során a fedélzeti műszerek tesztelésére is jut alkalom, magányos tengerjárókat vagy csóri japán halászhajókat ágyúzhatunk kedvünkre szokás szerint személyes közreműködéssel, ugyanígy a légvédelmi fegyverzetet is próbára teszi időről időre egy a radarernyőn feltűnő hidroplán. Kegyetlenül vágják a japánok a bombázás témát, tehát lesz néhány load game eset belőle. Az M.I. meglátásom szerint képes mindkét árnyoldalát megmutatni, egyrészt zseniálisan megtalál, amikor azt hiszem, hogy a harmadik nevem is csendes, máskor pedig a felszínen karistolva komplett flottának mutathatsz fityiszt. A nehézségi szint beállítása a régi, jól bevált sémára épül, aki manuálisan is képes torpedó céladatok számolására, kikéri magának a külső nézetet, a beragadt/besült torpedókon nem bosszankodik, az játszhatja ultrarealisztikus, történelmileg hiteles keretek között, de a kezdők is jól ellehetnek vele, néhány szimulátorelem kikapcsolása árán.
Feladataink többségét a japán kereskedelmi hajózás megtorpedózásának buzgalma jellemzi, a célpontokban gazdag Dél-kínai- és Japán-tenger szinte ontja konvojokat. A séma hasonló, mint az előző epizódokban: a térképen megtervezett akció során a felszínen megelőzni a hajórajt, merőlegesen ráállni az útvonalára, és periszkópmélységben bevárni, majd megtámadni a legértékesebb szállítóeszközöket. A támadóperiszkópban elénk táruló kép pazar, a hozzá csatolt technika úgyszintén, a cél felé vágtázó torpedók, a periszkópot betöltő robbanás izgalma pedig semmihez nem hasonlítható. Jelzem, a konvojt védő rombolók viselkedése etalon értékű (pár M.I. botlást kivéve), fényjelekkel kommunikálva vágtatnak felénk, éjszaka reflektorokkal pásztázzák a vizet, és világítórakétákat eregetnek, miközben az aktív szonár pingelése hozza a frászt az emberre.
End patrol
Ha lehetne, kiplakátolnám a világot, és mondanám, hogy ez jó, tessék, fogyasszátok! Ám volt néhány indokolatlan fagyás, és a multimédiás körítés egy szimulátorhoz mérten kifejezetten elégtelen tessék telepakolni korabeli adatokkal, fegyverparaméterekkel, és mindjárt más a leányzó fekvése
