A PC Guruban az első három epizódról már írtunk, alapvetően ígéretes volt mind, bár a színvonaluk kissé esett, és a harmadik rész után már aggódni kezdtünk. Mint kiderült, feleslegesen. Az évad második fele irgalmatlan nagy marhaságokat tartalmaz, méltó a címszereplő "szabadúszó rendőrök", Sam és Max idiotizmusához. A Steve Purcell képregényeiből monitorsztárokká avanzsáló karakterek ellátogatnak a Fehér Házba, az Internet (ezúttal indokolt a nagy I) szívébe és a Holdra - de menjünk csak szép sorjában.

President Evil

A negyedik epizód címe (Abe Lincoln Must Die!, vagyis Lincolnnak meg kell halnia!) jelzi, hogy az állati nyomozóknak Washingtonban akad dolguk. Az egész évadban végighúzódik egy fő cselekményszál, amelynek az a lényege, hogy valaki ártatlan honpolgárokat hipnotizál ismeretlen célból. Ebben a részben maga az Egyesült Államok elnöke lesz az áldozat, aki hirtelen elkezd értelmetlen rendeleteket hozni, amíg Max egy bokszkesztyűvel meg nem gyógyítja őt. Ez a környezet lehetőséget ad arra, hogy a készítők vicces utalásokban beszóljanak Bushnak és kiparodizálják a filmekből oly ismerős CIA-ügynök toposzát (a legfrenetikusabb jelenet, amikor az ügynökök zenés-táncos musicalbetétet adnak elő a háborúról). Ezzel azonban nem hárul el a probléma, ugyanis a Capitolium előtti Lincoln-szobor megelevenedik, és indul az elnökségért. Max feladata, hogy legyőzze őt - a választásokon és "terepen" egyaránt.

Virtuális valóságshow

Az ötödik rész (Reality 2.0) elején Max az elnök, tehát harci robotok mászkálnak az utcán. A valósággal nem is lesz ebben az epizóddal bajunk, a virtuális valósággal viszont annál inkább. Hőseink hamar beszereznek egy spéci szemüveget, amivel láthatják az Internet (aki egy avatáron keresztül beszél hozzánk) belső felépítését és azt a négy számítógépet, ami működteti a világhálót. Kétségtelenül ez a legeredetibb, legviccesebb és legbizarrabb epizód mind közül: a valós és a virtuális környezet összekeverése rengeteg magas labdát dob fel, amit a játék szépen le is csapkod. Simán előfordul, hogy egy valóságban felvett tárgyat az online világban kell használnunk, arról nem is beszélve, hogy az említett négy számítógép meghekkelésével olyan effekteket idézhetünk elő, amelyek néhol a továbbjutásban is segítenek (például Sam avatárja kétdimenziós lesz, összemegy, vagy éppen hatalmasakat tud ugrani). Az epizód remek és gondolkodtató játékmenete méltó a legprofibb kalandjátékokhoz, a poénok pedig brutálisak. Rengeteg szóviccet kap a játékos, és akad néhány utalás nagy játékklasszikusokra (például Marióra). A legnagyobb poén azonban az epizód vége tartogatja, amit nem is árulok el - legyen elég annyi, hogy az Internet megsértődik, és emiatt hőseinknek özönvíz előtti technikával kell továbbvergődniük.

Csalfa holdbázis

A befejező epizód (Bright Side of the Moon) olyan magától értetődő természetességgel repíti Samet és Maxet a Holdra, mintha csak a közértbe ugranának le tejért. A Holdon a hipnotizálások mögött álló főgonosz (az előző öt rész után kissé kiszámítható, hogy ki ő) bázisát találjuk, sok új helyszínnel és kemény, helyenként talán kicsit logikátlan fejtörőkkel. A játékosnak itt igazán használnia kell az asszociációs képességét, mind közül ez a legnehezebb epizód, amit egy finálénak végül is megbocsáthatunk. Kellemes, hogy a korábbi epizódok fontosabb szereplői is tiszteletüket teszik, az utolsó képsorok pedig ha nem is ütnek hatalmasat, szépen lezárják az első évadot.

Kockázat nélkül...

Az egyes epizódokat kb. 9 dollárért lehet letölteni, a teljes évadot pedig 35 dollárért, viszont ezt a gyűjteményes kiadást csak augusztusban lehet majd megvenni. A nagy kérdés persze nem az, hogy érdemes-e beruházni erre (egyébként igen), hanem hogy milyen tapasztalatokkal járt ez az epizódosdi. A Telltale ugyanis nem keveset kockáztatott, amikor egy ilyen, a játékiparban szokatlan konstrukcióban adta ki a programot. Nemcsak üzleti szempontból, hanem azért is, mert ők csináltak először ilyesmit, szóval a cselekmény íróinak, a pályatervezőknek és a többi fejlesztőnek nem igazán volt sok szakmai támpontja. Ráadásul nem akármilyen elődök nyomába kellett lépniük, hanem egy, a Lucasarts fénykorában született, 1993-as kalandjáték főhőseibe kellett új életet lehelniük. A detektívkutya Samet és hiperaktív, erőszakmániás nyúltársát, Maxet a valaha létezett legviccesebb "jó zsaru-rossz zsaru" párosaként tartják számon a játékiparban, és ezt az utóbbi 14 évben sem felejtettük el.

...nincs jutalom

A készítők azonban szinte tökéletesen megoldották a feladatot. Persze, akad néhány gyengébben sikerült feladvány és ismétlődő poén, a cselekményt pedig kicsit szétdarabolja a tény, hogy hat részletben adják elő. Ezzel együtt is remek évadot zárhat Sam és Max, akik személyiségükhöz hűen dumálták, illetve verekedték végig magukat a sztorin. Ők is elvinnék a hátukon az évadot, de a remek mellékszereplők sokat segítettek nekik a sorozatszerű élmény megteremtésében. Különösen Bosco, a mindig más álruhát öltő paranoiás boltos sikerült jól, és persze Sybil, az útkereső szingli. Ha jól számolom, ez utóbbi hét szakmát fogyasztott el a hat epizód alatt (volt tetoválóművész, pszichológus, újságíró, főállású tanú, randiguru, bétatesztelő és végül Kanada királynője), ami jelzi, hogy az alkotók nem voltak híján a kreatív energiának. Darabossága ellenére a történet is megállja a helyét, a főszál jól követhető, bár egy kicsivel több összefüggést el bírtam volna viselni az egyes epizódok között. A látvány és a hang pedig nem szakítja szét a video- és hangkártyákat, de tisztes munka mindkettő, és ebben a műfajban nem is várunk el forradalmat. Már annak is örülnünk kell, hogy a kalandjáték él, Sam és Max pedig újra itt van közöttünk. Nagyon remélem, hogy az epizódok a kasszáknál is jól szerepelnek, és lesz második évad - ezt a játékot ugyanis jobban élveztem bármelyik helyszínelős-megszökős tévés sorozatnál.