Overlord

Valaha még életek gonoszok a földön. Azonban, ahol megjelenik a sötét páncélos rémalak, ott előbb-utóbb felbukkannak a hősök is, fényes öltözékben, kezükben mágikus fegyverrel, hogy alaposan fenéken billentsék a környéken rémséges tetteket végre hajtó nagyurat. Mert hát a hősök már csak ilyenek, ha kell, a belüket is kidolgozzák a happy end-ért, azonban esetünkben vétettek egy komoly hibát. A sötét urat ugyan kiirtották, ám életben hagyták leghűségesebb alattvalóját, a kis genyák vezetőjét, mondván, talán az apró lények segíthetnek helyreállítani mindazt, amit a főnökük eltorzított. Gnarl – mert hogy így hívják a bölcs szörnyeteget – azonban ahelyett, hogy jó útra térne, évtizedeken át azon dolgozik, hogy megtalálja sötét ura méltó utódját, a gonoszt, aki ismételten borsot tör majd a hősök orra alá, és aki egy határozott mozdulattal képes véget vetni a happy end-nek.


Elragadó ocsmányságok

---

Nem titok, hogy az Overlord PC mellett Xbox 360 platformra is készült, így várható volt, hogy lenyűgöző lesz, ám, amint megpillantottam a monitoromon a játékot a szavam is elállt. Az egész a tájjal kezdődik – a fiúk ott a Triumph stúdiónál nem aprózták el a dolgokat, és hihetetlen részletes világot alkottak a számunkra. A gyönyörű, dimbes-dombos vidék, a csodás flóra és fauna olyan szinten képes megteremteni a cucc fantasy hangulatát, hogy az ember, aki hajlamos rajongani ezért a stílusért, képes volna nekik minden egyéb hibát megbocsátani. A hőtől gyűrűződik a levegő, tűzlabdáink során lángra kap a tarló – egy szó mint száz, az effektusokkal sincs gond. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa – már tettem említést a kis genyákról: ezek a leginkább a Szörnyecskék filmben látott gonosz gizmókhoz hasonlító teremtmények jelentik majd hatékonyságunk kulcsát – őket fogjuk hadba vezetni, és ők azok, akikre egy rossz szavunk sem lehet. Nem elég, hogy megfelelő mennyiségű poligont használtak fel a készítők csak azért, hogy illúziót teremtsenek, ráadásul olyan frenetikus mozgáskultúrával áldották meg a teremtményeiket, hogy az valami hihetetlen. A kis genyák, ha fegyvert találnak, a kezükbe veszik, ha sisakot, azt a fejükre aggatják, miközben azokat a cuccokat, amiket nem tudnak hasznosítani – életerő és varázsitalok, készpénz – magasztaló szavak kíséretében odahozzák hozzánk. Nem találunk hibás animációt, igénytelen részletet: szörnyecskéink meglovagolják a környéken kóborló ellenségeket, vad kurjongatás közben törnek-zúznak, mialatt gonosz cselekedeteinket segítenek végrehajtani. A többiek – kezdve a főhőssel – ugyan kicsit visszamaradottak a rémekhez képest, de ezt a kompromisszumot én is vállaltam volna a fiúk helyében.

Hangok és muzsikák terén sem lehet ok panaszra: a nagy zenekarral előadott dallamokat szívesen dúdolgattam játék alatt, még akkor is, ha kicsit túl kevés lett belőlük, a szinkronmunka pedig, kezdve a genyákkal, megfejelve a világot benépesítő gonosz és jó karakterekkel, szintén hibátlanul sikerült. Ha valakit ki lehet emelni, az feltétlenül a fő segítőnket alakító Gnarl – ilyen ocsmányul imádni való hangot én még játékban nem hallottam eddig – valamint Jester, első számú udvari bolondunk, akinek sikerült olyan szinkront préselni, hogy az ember önkéntelenül is megrugdosná a kis rémséget.


Gonoszogatás

---

Az előzetes információk alapján nehezen lehetett eldönteni, hogy az Overlord végül milyen játék is lesz valójában. A gonoszkodás miatt sokan úgy gondolták, a Dungeon Keeper-t fogja megközelíteni a program, azonban el kell, hogy keserítsek mindenkit: a játék inkább hajaz a szintén Molyneux féle Fablere, vagy éppenséggel a valaha szebb napokat megért Shiny stratégiai játékára, az idézgetős Sacrifice-ra, mint sem a már említett klasszikusra. A főhőst külső nézetből irányítjuk, fegyverrel és mágiával (varázslatokhoz a pályákon megtalált mágikus objektumok segítségével juthatunk hozzá) segíthetünk be seregünknek. Miközben kalandozunk, folyamatosan fejlesztjük a tornyunkat, minél többet fedezünk fel a világból, annál több lehetőségünk lesz – később akár fegyvereket is kovácsoltathatunk magunknak, amelyekhez aztán követőink feláldozásával különböző mágikus bónuszokat adhatunk, mindazonáltal azonnal érződik, hogy nem ez az igazi, nagy betűs lényeg. Már a játék legelején lehetőségünk lesz szolgáinkat terelgetni, ez pedig egyértelműen a program gerince. A genyák megidézéshez lélekerőre van szükség, ráadásul minden típushoz másra és másra – ezeket ellenfelek, illetve ártatlanok legyilkolásával gyűjthetjük majd be – ha pedig életerőnk vagy manánk lecsökken, oltároknál feláldozhatunk követőinkből párat gyarapítani a készletet. Szörnyeinket az egér aktív klikkelgetésével irányíthatjuk: bal gombbal megtámadják az ellenséget, vagy megragadják a kijelölt objektumot, jobbal pedig kiadhatjuk a lábhoz parancsot – a kettő egyszerre való megnyomásával ráadásul közvetlenül is kontrollálhatjuk őket. (Eleinte minimális létszámú, főképp barna rémecske lesz a szolgálatunkban, később, ahogy haladunk előre a történetben, úgy szaporodnak majd el – a program végére négy különböző tulajdonsággal megáldott szörnyünk lehet, seregünk pedig akár ötven fősre is dagadhat majd.) Apropó, objektumok: a játékmenet szerves részét képezik azok az apróbb akadályok, amelyeket önerőből nem, pusztán követőink segítségével vagyunk képesek elhárítani. Ezekből nagyon sokféle létezik, van olyan, amihez elég egy genya, és van olyan, amihez több is szükséges; zömükben vagy berendezések a tornyunk számára – ezeket segítőink lelkesen a főhadiszállásra való betelportálásra alkalmas korongokhoz cipelik – vagy pedig az aktuális pályarészen való továbbjutást (egy kapu kinyitása, egy berozsdásodott fogaskerék kicserélése) segítik elő. Aztán nagyjából végére is jártunk mindannak, amit megtehetünk a programban. Folyamatosan haladunk előre követőink válogatás nélkül megmásznak és kibeleznek minden ellenséget, aki csak a közelünkbe kerül, időnként hazalátogatunk, pepecselünk egy keveset, aztán tovább megyünk, és folytatjuk a végtelenségig. A probléma kulcsa az, hogy hiába a fejlesztgetés és a kombinálás, a játékos a kísérők számának folyamatos növekedésével egyre inkább passzív szerepre van kényszerítve. Odáig rendben van, hogy menet közben egyre több és több taktikát vethetünk be, azonban ahogy haladunk előre (ez főképp annak tükrében egyértelmű, hogy menet közben más és más típusú rémségekhez jutunk hozzá) a dögeink pusztán a túlerőből adódóan is egyre inkább önállósodnak, mi pedig a vad klikkelgetéssel nem nagyon érezzük, hogy komoly befolyással bírnánk rájuk, így magára a játékmenetre. Természetesen vannak főnökharcok is – a programban fellelhető hét terület mindegyikét egy-egy „hős” irányítja, ezekben viszont visszájára fordul az addigi játékmenet, és gyakorlatilag szinte esélytelenek vagyunk beavatkozás nélkül győzelmet elérni. Itt valósággal hullanak a rémeink, elkezdjük úgy érezni, hogy fontos a létezésünk – azonban ilyen csatából túl kevés van ahhoz, hogy a játékot egyedi ízzel fűszerezze.


Ettől függetlenül természetesen a program pokolian szórakoztató, az pedig, hogy menet közben kicsit sárdagasztássá válik – na bumm, szinte az összes mai programban megtalálható ez a hiba, azok azonban csak ritkán sikerülnek ennyire látványosra, és stílusosra. A már-már Tim Burton-ra hajazó elborult design, a remekül alkalmazott humor, és a tökéletes grafika pedig átsegíthet minket a legmonotonabb részeken is, hogy aztán egy pazar finálé után úgy érezzük: minden perc megérte, amit az Overlordba öltünk.