Tavaly még úgy hirdettük meg ezt az évet, hogy végre eljön a szerepjátékosok ideje - aztán egyelőre csak az Oblivionhoz volt szerencsénk. A szlovák fejlesztőstúdió ezt a helyzetet lovagolta meg, amikor angolul is piacra dobták a Németországban már tavaly megjelent Neverendet.
Olcsó mese
A Neverend legnagyobb előnye, hogy fél áron került forgalomba - a rossz hír meg az, hogy ennek bizony megvannak az okai… Talán nem szép dolog egy ilyen, eleve budget-kategóriás játékról leszedni a keresztvizet, no de hát csak azért nem fogom elhallgatni panaszaimat, mert a játék olcsó.
A sztori meglehetősen kesze-kusza: egy Agavaen nevű, hatalmát - és szárnyait - vesztett tündért fogunk irányítani, akinek az a célja, hogy visszanyerje régi képességeit. Meglehetősen alacsonyról indul, egy tolvajbandában tölt be afféle mindenes szerepet. Egyik reggel arra ébred, hogy a haverok pár kivétellel leléptek, és még az amulettjét is lenyúlták. Az első jó öt óra az ő kergetésükről szól, aztán előtérbe kerül a világmegmentés - avagy a világuralom megszerzése, hiszen leányunk átállhat a sötét oldalra is.
Harc a lelke mindennek
A játék dobozán öles betűk hirdetik, hogy a harc leginkább a Final Fantasy-féle rendszerhez hasonlít, ám ne dőljünk be, ez csak a lehető legtágabb értelmezés szerint igaz. Valójában arról van szó, hogy minden cselekedetünk X időbe kerül (egy varázsital legurítása nem sokba, egy kétkezes baltával előadott támadás viszont sok türelmet igényel), és egy rettentő otromba kijelző mutatja a képernyő alján, hogy ez mikor jár le, felül pedig azt láthatjuk, hogy az ellenfelek mikor következnek.
Ez elméletben talán működik, ám a gyakorlatban azt jelenti, hogy rengeteget kell várnunk, mire hősnőnk végrehajtja a kitűzött feladatokat, ráadásul túl sokat még tíz óra játékidő után se nagyon tudunk trükközni: a támadási opciók az épp kézben tartott fegyvertől függenek, de négy-öt lehetőségnél sosem lesz több. Ott van aztán a mágia, ami az egyik legelbaltázottabb része a játéknak: a varázslatokat tekercsről tanuljuk meg, kis kövekből össze kell állítanunk ezek receptjeit, és minden varázslás e kis köveket fogyasztja. Néha persze szerzünk egy-egy újabb színes kavicsot, ám azok túl értékesek, hogy szimpla ellenfelek ellen elsüssük őket, így inkább tartalékol, kivár az ember.
Rút kiskacsa
A meglepően jó zene mellett nincs sok pozitívuma a játéknak: a párbeszédek szinkronhangjairól süt az amatőrség, a térképen való mászkáláskor a grafika a ’90-es éveket idézi, a küldetéseket nem lehet utólag áttekinteni (nincs questlog, még az aktív megbízások listáját sem látjuk), az irányítás szinte csak a billentyűzetre épül, és a játék borzasztó kiegyensúlyozatlan. Ha az első helyszínen letérünk az útról, rögvest trióban közlekedő ötödik szintű lények tépik szét pancser hősnőnket, ráadásul úgy általában túl sokszor halunk meg - taktikázni meg nem nagyon lehet, mert a harcok random alakulnak ki, a néha-néha felvehető társak pedig általában rövid úton elhalnak.
A fejlesztők 20-25 óra játékidőt ígérnek, nekem már az első óra után elegem volt a játékból, a tizediknél pedig inkább abbahagytam, nem volt kedvem tovább idegesíteni magam. Ha valaki nagyon-nagyon vágyik egy RPG-szerű játékra, tegyen egy próbát, de neki is inkább azt ajánlom, hogy kezdjen bele ismét egy régi klasszikusba. Planescape Torment, elő is veszlek ismét!
Írta: Grath
Olcsó mese
A Neverend legnagyobb előnye, hogy fél áron került forgalomba - a rossz hír meg az, hogy ennek bizony megvannak az okai… Talán nem szép dolog egy ilyen, eleve budget-kategóriás játékról leszedni a keresztvizet, no de hát csak azért nem fogom elhallgatni panaszaimat, mert a játék olcsó.
A sztori meglehetősen kesze-kusza: egy Agavaen nevű, hatalmát - és szárnyait - vesztett tündért fogunk irányítani, akinek az a célja, hogy visszanyerje régi képességeit. Meglehetősen alacsonyról indul, egy tolvajbandában tölt be afféle mindenes szerepet. Egyik reggel arra ébred, hogy a haverok pár kivétellel leléptek, és még az amulettjét is lenyúlták. Az első jó öt óra az ő kergetésükről szól, aztán előtérbe kerül a világmegmentés - avagy a világuralom megszerzése, hiszen leányunk átállhat a sötét oldalra is.
Harc a lelke mindennek
A játék dobozán öles betűk hirdetik, hogy a harc leginkább a Final Fantasy-féle rendszerhez hasonlít, ám ne dőljünk be, ez csak a lehető legtágabb értelmezés szerint igaz. Valójában arról van szó, hogy minden cselekedetünk X időbe kerül (egy varázsital legurítása nem sokba, egy kétkezes baltával előadott támadás viszont sok türelmet igényel), és egy rettentő otromba kijelző mutatja a képernyő alján, hogy ez mikor jár le, felül pedig azt láthatjuk, hogy az ellenfelek mikor következnek.
Ez elméletben talán működik, ám a gyakorlatban azt jelenti, hogy rengeteget kell várnunk, mire hősnőnk végrehajtja a kitűzött feladatokat, ráadásul túl sokat még tíz óra játékidő után se nagyon tudunk trükközni: a támadási opciók az épp kézben tartott fegyvertől függenek, de négy-öt lehetőségnél sosem lesz több. Ott van aztán a mágia, ami az egyik legelbaltázottabb része a játéknak: a varázslatokat tekercsről tanuljuk meg, kis kövekből össze kell állítanunk ezek receptjeit, és minden varázslás e kis köveket fogyasztja. Néha persze szerzünk egy-egy újabb színes kavicsot, ám azok túl értékesek, hogy szimpla ellenfelek ellen elsüssük őket, így inkább tartalékol, kivár az ember.
Rút kiskacsa
A meglepően jó zene mellett nincs sok pozitívuma a játéknak: a párbeszédek szinkronhangjairól süt az amatőrség, a térképen való mászkáláskor a grafika a ’90-es éveket idézi, a küldetéseket nem lehet utólag áttekinteni (nincs questlog, még az aktív megbízások listáját sem látjuk), az irányítás szinte csak a billentyűzetre épül, és a játék borzasztó kiegyensúlyozatlan. Ha az első helyszínen letérünk az útról, rögvest trióban közlekedő ötödik szintű lények tépik szét pancser hősnőnket, ráadásul úgy általában túl sokszor halunk meg - taktikázni meg nem nagyon lehet, mert a harcok random alakulnak ki, a néha-néha felvehető társak pedig általában rövid úton elhalnak.
A fejlesztők 20-25 óra játékidőt ígérnek, nekem már az első óra után elegem volt a játékból, a tizediknél pedig inkább abbahagytam, nem volt kedvem tovább idegesíteni magam. Ha valaki nagyon-nagyon vágyik egy RPG-szerű játékra, tegyen egy próbát, de neki is inkább azt ajánlom, hogy kezdjen bele ismét egy régi klasszikusba. Planescape Torment, elő is veszlek ismét!
Írta: Grath
