Metro: Last Light teszt

Ugyan néha találkozunk mellékküldetésekkel, sőt, döntéshelyzetek elé is állít a program, ezek végső soron nincsenek hatással a játékmenetre. Egyedül a játékos lelki fejlődését hivatottak elősegíteni, úgymond „tesztelhetjük” magunkat, hogy hajlandók vagyunk-e gyorsan megrohamozni egy banditákkal teli alagútszakaszt, csak hogy kimentsünk pár szerencsétlent, vagy fel tudunk-e lélegezni az erőszakos elégtétel lehetőségének pillanatában, megelőzve, hogy alávaló gyilkosokká váljunk. Hogy ez most tényleg negatívum-e, nehéz megmondani. Egyrészről érdekes látni, hogy a 4A Gamesnél nemcsak a tervezők szája járt, amikor összetett és komoly egyjátékos élményt ígértek, másrészt viszont bosszantó, hogy a Last Light már-már átmegy Call of Dutyba, és hullámvasút módjára dobál bennünket ide-oda a látványos, de hatásvadász átvezetők során.

Jól esne kicsit közelebb kerülni a Metro-sorozat világához, jobban megismerni a városokká szerveződött állomások mindennapjait, vagy csak simán élni az életünket, ahogy azt Velence főnöke is felajánlja Artyomnak a játék felénél. Nem vicc, az őszes öregúr ahelyett, hogy valami klisés szöveget darálna a közelgő mutánsokról, meg arról, hogy kevés a kaja és hozni kéne még, közli, hogy erős és jóravaló kölyöknek látszunk, biztos akad meló a számunkra, maradjunk Velencében, rendezkedjünk be, és még egy csinos kis lánykát is találnak mellénk. Az efféle jelenetek miatt olyan élvezetes és hangulatos a Metro: Last Light – egyszerűen szédületes belegondolni, mennyi mindent megtehetnénk, ha FPS helyett inkább szerepjátékot készítene a 4A Games.

Kiégett villanykörte

Játékmenet terén azonban kisebb csalódást okoz a Last Light, hisz valódi folytatás helyett inkább csak Metro 2033 1.5-nek tűnik, azaz egy lassú tempójú shootert kapunk, amiben vagy emberek, vagy mutánsok ellen kell helytállnunk. A metrón mindig akad pár kötekedő alak, és ez a harmadik világháború után sem változik, ellenfeleink viszont végre felhagytak a Péntek 13-filmek iránti veszett rajongással, így nemcsak hokimaszkos rosszfiúkkal találkozunk, de fegyveresek egész sora nyomul majd ellenünk. Normál fokozaton játszva még a közvetlen lövöldözés is hatásos taktika, de ha igazi kihívásra vágyunk, érdemes azonnal hardcore-on kezdeni, mert a mesterséges intelligencia csak ilyenkor viselkedik jól. A mutánsokkal szembeni harc persze most is ugyanolyan frusztráló, mint három évvel ezelőtt: a lények iszonyú erősek, és mivel többet leszünk a szabadban, mint a 2033 idején, ezért ajánlott inkább elfutni előlük, mert úgy nyelik a lőszert, mint kacsa a nokedlit, és a gránátok, gyújtóbombák sem zavarják őket. Ezzel nem is lenne baj, ám amikor szembetaláljuk magunkat a három főellenféllel, amik történetesen mind szörnyek, hamar átértékeljük az életünket, és elgondolkodunk rajta, hogy jó lenne levenni a nehézségi szintet. Vagy legalább figyelni a munícióra, és nem ellőni az összeset, amikor mondjuk lopakodni is lehetne...

A Metro 2033-ban a csöndes gyilkolás elég erőltetett volt, itt viszont már gyakorlatilag ez az egyedüli alternatíva, ha szeretnénk spórolni a lőszerrel, ráadásul a pályák felépítése elsősorban majdnem mindig a lopakodásnak kedvez. Bekerülünk egy nagyobb terembe, ami tele van ellenfelekkel, és már keresgélhetjük is a villanykapcsolót, hogy elsötétítve a helyszínt, egyenként késelhessük le az összes nácit vagy komcsit. A bujkáláson túl a lövöldözés mechanikája is élvezetes, sok kipróbálható fegyvert találhatunk, na meg visszatértek a különböző tulajdonságokkal bíró skulók is. És ha már fegyverek: a Metro 2033-ból ismerős fegyverfejlesztés és -vásárlás a Last Lightban is szerepel, de hogy minek, az jó kérdés, mert az ellenfelektől felszedhető „szerszámok”, gázmaszkok és golyók bőven elegendők a végigjátszáshoz. Látszik tehát a Metrón, hogy a készítők mindent alárendeltek a történetnek, beleértve a játékmenet egyes megoldásait is. Ez valahol érthető, ugyanakkor mégis sajnálatos, mert többjátékos mód egyelőre nincs a programban (erről lásd keretes anyagunkat), és így már duplán alávágtak a játék szavatosságának. Ráadásul a pofátlanság teteje, hogy a legnehezebb játékmód, a Ranger csak fizetős DLC-ként érhető el, legalábbis akkor, ha nem előrendelőként jutottunk hozzá a Last Lighthoz. Hiába, lassan már annak is örülhetünk, ha legalább a játék befejezése benne van az 50 eurós árban…

A Cryteket elüti a metró

Biztos vagyok benne, hogy ez a kijelentésem sokakat megdöbbent majd, de szerintem a Metro: Last Light még a Crysis 3-nál is jobban néz ki. Pont. Oké, ha a nyers technológiai fölényt nézzük, akkor a Crytek még mindig arat, de a 4A házon belül fejlesztett motorja is mindent tud, amit 2013-ban tudni lehet. Chris kedvenc grafikai funkciója, a tesszelláció a játék legjobb barátja, a DX11-es fényhatásoktól a szemünk majd kiég, a helyszínek jellemzésére pedig csak szuperlatívuszok használhatók. Már a metróalagutak agresszív sötétje is elvarázsolja az embert, de amikor kimerészkedünk Moszkva romjai közé, bejárjuk a Vörös teret, körülnézünk egy kísértet járta repülőgépen, átkelünk a folyó feletti vasúti hídon, leereszkedünk a város alatti katakombákba, minden egyes méteren szájtátva ámulunk és bámulunk. Egy bibi van csupán: ehhez a gyönyörhöz igen erős gép szükséges. Jómagam egy ASUS G75VX notebookon játszottam a Metróval, és bár nem asztali gépről van szó, azért a Core i7-es processzor mégiscsak Core i7-es processzor. A játék Very High beállításokon futott, 1920x1080-as felbontásban, és bár mindvégig játszható volt, azért akadt pár szakasz, ahol épphogy 20 fps körül mocorgott a motor. Az is biztos tehát, hogy akárcsak a Metro 2033, a Last Light is sokáig a gépújítók kedvenc benchmarkja lesz majd.

Ötven láb mélyen a pokolban

Elérkeztünk hát a végszóhoz, és bár komoly fejtörést okozott a Metro: Last Light értékelése, azt hiszem, végül helyes döntést hoztam. Igaz, hogy a játékmenet nem változott sokat, és a felesleges játékelemek számán is bőven lehetett volna még csiszolni, de mégiscsak az számít, hogy mit érzünk akkor, amikor a stáblista lepergése után elsötétül a képernyő. Az ukránok játéka valahogy feltölti az embert, a bánatból remény, a radioaktív méregfelhőből életet adó eső lesz. Noha egyértelmű, hogy nem tökéletes a program, valahogy nem tudunk haragudni a csapatra, sőt mi több, legszívesebben azonnal elkezdenénk elölről a Last Lightot, csak hogy újra átéljük Artyom meghökkentő utazását a pokolba és vissza. Ráadásul az egész programból süt a profizmus, a színtiszta AAA-kategóriás minőség: a zene és a szinkron észvesztően jó, a grafika láttán letesszük a hajunkat, a sztori ennél jobb aligha lehetne, és még sorolhatnánk. Egyedül azt bánjuk, hogy ez „csak” egy FPS, holott az univerzum sokkal többre hivatott, és a tavalyi év olyan fantasztikus játékai után, mint a Far Cry 3 vagy a Dishonored, egyszerűen szélesebb repertoárt várunk egy csúcsjátéktól – hiába, el lettünk kényeztetve. Személy szerint mégis azt kell mondanom, hogy a 4A Games csapata egy kiemelkedő játékot készített, amit minden kuriózumra éhes gamernek ki kell próbálnia. Már ha van hozzá házi atomerőmű.