Ha Magyarországon valaki azt hallja, hogy foci, kötve hiszem, hogy ne a hagyományos, európai labdarúgás jutna az eszébe, és sajnos sokszor ezzel együtt jár az is, hogy az amerikai focira azonnal rásütik az „ez egy hülye játék!” bélyeget. Pedig ha figyelmesebben megnézzük, azért találunk hasonlóságokat, hiszen itt is 11-11 játékos feszül egymásnak a pályán kergetve a (tojás)labdát, és rohamozva a (H-alakú) kapukat, illetve az ezek előtt fekvő célterületet. Na jó, azért láthatóan vannak eltérések, de aki azt hiszi, hogy ez a játék nem több, mint ostoba rohangálás egyik oldalról a másikra labdával a kézben, az téved. Az amerikai foci szabályrendszere véleményem szerint jóval bonyolultabb az európaiénál, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a meccseket követő hét bíró és a videobíró jelenléte, valamint nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a Super Bowl a világ egyik, ha nem a legnézettebb showműsora, akarom mondani sporteseménye, melyet minden évben mintegy 230 ország egymilliárd nézője követ figyelemmel. S egy sport, amely ekkora tömegeket képes vonzani, mégsem lehet annyira „hülye játék”…
„Előjáték”
Mit mondjak, a fejlesztők nem könnyítették meg az újdonsült játékosok dolgát: a főmenübe lépve szinte akaratlanul is nyúlunk az Alt+F4 felé, hiszen a menük olyannyira kuszára sikerültek, hogy hosszú időbe telik, mire az ember mindent megtalál, amit keres (számomra például teljesen érthetetlen, hogy egyes menüpontokat miért kellett a jobb felső sarokba száműzni). Ez szinte minden EA játék fájó pontja volt (és valószínűleg lesz is még egy ideig), s elég nehéz elhinni, hogy az évek során nem voltak képesek ezen javítani a cégnél.
Ha sikerül túltennünk magunkat a kezdeti megrázkódtatáson, és valamelyest kezdjük kiismerni a menüdzsungelt, sok érdekes és hasznos dolgot találhatunk az egyes pontok mögött megbújva. Vannak itt információk az eddig lejátszott Super Bowl-okról, fennálló rekordokról, valamint a töménytelen mennyiségű statisztika böngészésével is elüthetik az időt az erre vágyók. Érdemes egy pillantást vetni a beállítások „fülre” is. Itt határozhatjuk meg a 4 nehézségi szint közül a nekünk megfelelőt, a negyedek hosszát 1-15 percig terjedő tartományban (3 percest ajánlok, ennél rövidebb esetben a gép pofátlanul húzza az időt, míg hosszabb negyedeknél túl sokáig tartanak a meccsek), valamint testre szabhatjuk azt is, hogy az MI milyen mértékben avatkozzon be a védőjátékba, passzok elkapásába, satöbbi. Ám ami a legfontosabb, hogy feltétlenül állítsuk be az irányító gombokat! Hallottam olyan véleményeket, hogy billentyűzetről élvezhetetlen a játék. Nos én nem találkoztam ilyen problémával a tesztelés során, bár igaz, én is többet játszottam gamepaddel, de nagyokat meccseltünk öcsémmel egymás ellen, úgy, hogy ő klaviatúrán tolta a progit (meg is izmosodtak az ujjai az alapszakasz végére).
„Fűzővel kifelé!”
Mielőtt belevágnánk a Franchise-ba (több szezonon keresztül irányíthatjuk kedvenc csapatunk „apró-cseprő” ügyeit), érdemes alaposan begyakorolni az irányítást, hiszen e nélkül az első meccseinken csak pislogunk majd, mint hal a szatyorban. (Higgyetek nekem, én beleestem ebbe a hibába!) Ha túl vagyunk az alapokon, indulhat is a „csontzene”. Folyamatos játékra ne is számítsatok, mert nagyot fogtok csalódni. Ez a sport nem erről szól, hanem a taktika (playbook) aprólékos kidolgozásáról, majd az akciók hajszálpontos végrehajtásáról. A manőverek kiválasztásában kérhetjük a szakkommentátor, John Madden segítségét, választhatunk vaktában, de gondolkodhatunk úgy is, hogy egy kicsit több időt rááldozva a játékra, kitapasztaljuk az egyes taktikai „térképek” jelentését, és utána döntünk legjobb belátásunk szerint. Mondanom sem kell, hogy hosszú távon melyik módszer a legkifizetődőbb...
Showtime!
Mint az tudjuk, a „Nagy Pocsolyán” túl sokat adnak a megfelelő körítésre, és sajnos a játék bizony nagyon lemarad a valóság mögött. A grafika nem csúnya, de nincs benne semmi eget rengető (a cserejátékosok pedig különösen igénytelenül néznek ki). Sőt, sokszor láthatunk a pályán „csúszkáló” embereket, akik néha még egymásba is „belecsúsznak”, és ez elég lelombozóan hat a játékosra. Egyébkén van pár pofás animáció, például az örömködések egy-egy szép pontszerzés vagy védekezés után, amikor a nagydarab afro-amerikai srácok gyermeki boldogsággal, vagy éppen fekvőtámaszozással ünneplik saját maguk teljesítményét. Ez mind szép és jó, csak az a baj, hogy e jelenetek scriptelve vannak, így a kelleténél többször „gyönyörködhetünk” bennük. Megjegyezhetném még a változó időjárási viszonyokat is, de szerintem ezek ma már elvárhatók egy sportjáték esetében.
Viszont a hanghatásokra és a zenére egy szavunk sem lehet. Az ütközések hangjait egész jól sikerült eltalálniuk a fejlesztőknek, míg a zeneszámok között is találhatunk pár egészen kiemelkedő alkotást a rock és a hip-hop műfaján belül. Bár jórészük számomra teljesen ismeretlen, azért akad egy-két ismerős név, például a Foo Fighters vagy a Fallout Boys. Mégis egyik legnagyobb kedvencemmé az ezelőtt még sosem hallott Papoose és Tech N9ne zenéje vált. Utóbbi The Beast című száma hallatán nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek ne jönne meg a kedve egy kis amerikai focira...
Konkurencia nélkül
Félreértés ne essék, itt sajnos nem arról van szó, hogy a Madden06 olyan jó játék, hogy nincs vetélytársa a játékpiacon, csupán arról, hogy ez az egyetlen NFL licencekkel rendelkező program, amit a fejlesztők szépen le is írnak nekünk a főmenüben. Van pár dicséretre méltó ötlet a játékban, mint például a „training camp”, az előszezon alatt fejlődő vagy visszafejlődő játékosok, illetve az „NFL Superstar” játékmód, melyben kialakíthatjuk saját játékosunkat (még azt is kiválaszthatjuk, hogy a szülők miben voltak kiemelkedően jók: sport, tanulás…) majd végigkísérhetjük karrierjének minden egyes apró momentumát. Ám ez még így is nagyon kevés újítás, de azért valamilyen szinten meg lehet érteni a fejlesztőket, hiszen amíg nincsenek rákényszerítve a konkurencia által arra, hogy egyre jobb és jobb játékot alkossanak addig nem fognak forradalmi újításokat létrehozni. Gondoljunk csak a FIFA és Pro Evo sorozatra, melyek egymást „húzzák”, és jönnek elő egyre jobb részekkel. Minden fanyalgásom ellenére a Madden06 nem rossz játék, s mivel választási lehetőségünk nincs, ezért örömmel ülünk le a gépünk elé, ha az európai labdarúgás mellett egy kis „tengerentúli” focira vágyunk.
„Előjáték”
Mit mondjak, a fejlesztők nem könnyítették meg az újdonsült játékosok dolgát: a főmenübe lépve szinte akaratlanul is nyúlunk az Alt+F4 felé, hiszen a menük olyannyira kuszára sikerültek, hogy hosszú időbe telik, mire az ember mindent megtalál, amit keres (számomra például teljesen érthetetlen, hogy egyes menüpontokat miért kellett a jobb felső sarokba száműzni). Ez szinte minden EA játék fájó pontja volt (és valószínűleg lesz is még egy ideig), s elég nehéz elhinni, hogy az évek során nem voltak képesek ezen javítani a cégnél.
Ha sikerül túltennünk magunkat a kezdeti megrázkódtatáson, és valamelyest kezdjük kiismerni a menüdzsungelt, sok érdekes és hasznos dolgot találhatunk az egyes pontok mögött megbújva. Vannak itt információk az eddig lejátszott Super Bowl-okról, fennálló rekordokról, valamint a töménytelen mennyiségű statisztika böngészésével is elüthetik az időt az erre vágyók. Érdemes egy pillantást vetni a beállítások „fülre” is. Itt határozhatjuk meg a 4 nehézségi szint közül a nekünk megfelelőt, a negyedek hosszát 1-15 percig terjedő tartományban (3 percest ajánlok, ennél rövidebb esetben a gép pofátlanul húzza az időt, míg hosszabb negyedeknél túl sokáig tartanak a meccsek), valamint testre szabhatjuk azt is, hogy az MI milyen mértékben avatkozzon be a védőjátékba, passzok elkapásába, satöbbi. Ám ami a legfontosabb, hogy feltétlenül állítsuk be az irányító gombokat! Hallottam olyan véleményeket, hogy billentyűzetről élvezhetetlen a játék. Nos én nem találkoztam ilyen problémával a tesztelés során, bár igaz, én is többet játszottam gamepaddel, de nagyokat meccseltünk öcsémmel egymás ellen, úgy, hogy ő klaviatúrán tolta a progit (meg is izmosodtak az ujjai az alapszakasz végére).
„Fűzővel kifelé!”
Mielőtt belevágnánk a Franchise-ba (több szezonon keresztül irányíthatjuk kedvenc csapatunk „apró-cseprő” ügyeit), érdemes alaposan begyakorolni az irányítást, hiszen e nélkül az első meccseinken csak pislogunk majd, mint hal a szatyorban. (Higgyetek nekem, én beleestem ebbe a hibába!) Ha túl vagyunk az alapokon, indulhat is a „csontzene”. Folyamatos játékra ne is számítsatok, mert nagyot fogtok csalódni. Ez a sport nem erről szól, hanem a taktika (playbook) aprólékos kidolgozásáról, majd az akciók hajszálpontos végrehajtásáról. A manőverek kiválasztásában kérhetjük a szakkommentátor, John Madden segítségét, választhatunk vaktában, de gondolkodhatunk úgy is, hogy egy kicsit több időt rááldozva a játékra, kitapasztaljuk az egyes taktikai „térképek” jelentését, és utána döntünk legjobb belátásunk szerint. Mondanom sem kell, hogy hosszú távon melyik módszer a legkifizetődőbb...
- Támadójáték:
Pontjainkat nagyrészt a futó és a passzjáték kombinálásával fogjuk elérni, úgy, hogy 4 lehetőségünk van 10 yard elérésére, s amint megvan a szükséges távolság, minden kezdődik újra. (Lehet még „field goal”-t is rúgni 3 pontért, valamint „safety”-ből pontot szerezni, de ezt inkább hagyjuk, mert akit érdekel úgyis tudja, hogy ezek a kifejezések mit takarnak, akit meg nem, az úgysem most fog megvilágosodni.). Passzjáték esetén a legbiztosabb kezű emberünknél pihen a labda, név szerint az irányítónál (quarterback, QB), akivel megpróbálunk szlalomozni a ránk rontó 120 kilós hústornyok között, majd a megfelelő pillanatban, amikor valamelyik elkapó játékosunk szabadon marad, felé röpítjük a lasztit. Ez elsőre elég bonyolultan hangzik, de a gyakorlatban pofonegyszerű a dolog. Amint meglátjuk, hogy valamelyik játékostársunk már „ásítozik”, annyira üresen hagyták, rátenyerelünk a hozzá tartozó billentyűre (amit a program a feje fölötti kis ikonnal jelez), és QB-nk már hajítja is felé a labdát. Persze nem elég eldobni a labdát, az elkapónak meg is kéne azt fognia, hiszen azért kapja a fizetését, de ez már „sajnos” csak a legritkább esetben múlik rajtunk, hiszen a sikeres passz függ az ellenfél védőjátékától, valamint az MI hatékony, illetve kevésbé hatékony produkciójától is.
A másik lehetőségünk a TouchDown (TD) elérésére a futójáték, ami ugyan jóval nehézkesebb és tovább is tart, mint a hosszúpasszos játék, de mégis van egy előnye a fentebb tárgyalttal szemben: ezzel a taktikával jóval kevesebb lesz az eladott labdánk, melynek fontosságát gondolom fölösleges hosszasan ecsetelnem (és nem utolsósorban nagyon látványos elfutásokat lehet produkálni). Futójáték esetén is az irányítótól indul a játék (mint szinte minden egyes akció), aki amint megkapja a labdát, azon nyomban hátrateszi a futó játékosnak. Ezután már „csak” annyi a feladatunk, hogy végigcikázzunk a pályán úgy, hogy a „tojás” a kezünkben maradjon. Lehetőségünk van kézzel eltartani magunktól a védőket, lepördülni, testcseleket bevetni és végső esetben még be is vetődhetünk a célterületre, ha már csak nagyon kevés hiányzik a TD-hez.
- Védekezés:
Itt készüljetek fel arra, hogy csak a legritkább esetekben fognak úgy történni az események, ahogy azt szeretnétek. Ugyanis a védekezésben nagyon fontos szerepet játszik a mesterséges intelligencia teljesítménye is, ami azért egyes esetekben hagy némi kívánni valót maga után. Ezért célszerű olyan felállást választani, amelyben gyorsan ki tudunk törni a védőfalból és elkapni („sackelni”) az irányítót - tapasztalataim szerint ez a leghatékonyabb védekezés gépi ellenféllel szemben. Fontos megjegyeznem még a jó helyezkedést a hosszú passzok elleni védekezésnél, hogy ha már megfogni nem is tudjuk a labdát (interception), azért képesek legyünk „elpaskolni” azt az elkapó elől.
- Speciális csapat:
Keveset tartózkodnak a pályán (mérkőzések kezdetén illetve touchdown után), de egy jó „special team” képes megfordítani a meccset, vagy lökést adni a többieknek. Erre láthattunk példát az idei Super Bowlon, amikor a chicagoi D. Hester 14 másodperc alatt ért el visszahordásból TD-t, igaz később a csapata kikapott egy bizonyos Grossman miatt, de ez most nem is ide tartozik…
Showtime!
Mint az tudjuk, a „Nagy Pocsolyán” túl sokat adnak a megfelelő körítésre, és sajnos a játék bizony nagyon lemarad a valóság mögött. A grafika nem csúnya, de nincs benne semmi eget rengető (a cserejátékosok pedig különösen igénytelenül néznek ki). Sőt, sokszor láthatunk a pályán „csúszkáló” embereket, akik néha még egymásba is „belecsúsznak”, és ez elég lelombozóan hat a játékosra. Egyébkén van pár pofás animáció, például az örömködések egy-egy szép pontszerzés vagy védekezés után, amikor a nagydarab afro-amerikai srácok gyermeki boldogsággal, vagy éppen fekvőtámaszozással ünneplik saját maguk teljesítményét. Ez mind szép és jó, csak az a baj, hogy e jelenetek scriptelve vannak, így a kelleténél többször „gyönyörködhetünk” bennük. Megjegyezhetném még a változó időjárási viszonyokat is, de szerintem ezek ma már elvárhatók egy sportjáték esetében.
Viszont a hanghatásokra és a zenére egy szavunk sem lehet. Az ütközések hangjait egész jól sikerült eltalálniuk a fejlesztőknek, míg a zeneszámok között is találhatunk pár egészen kiemelkedő alkotást a rock és a hip-hop műfaján belül. Bár jórészük számomra teljesen ismeretlen, azért akad egy-két ismerős név, például a Foo Fighters vagy a Fallout Boys. Mégis egyik legnagyobb kedvencemmé az ezelőtt még sosem hallott Papoose és Tech N9ne zenéje vált. Utóbbi The Beast című száma hallatán nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek ne jönne meg a kedve egy kis amerikai focira...
Konkurencia nélkül
Félreértés ne essék, itt sajnos nem arról van szó, hogy a Madden06 olyan jó játék, hogy nincs vetélytársa a játékpiacon, csupán arról, hogy ez az egyetlen NFL licencekkel rendelkező program, amit a fejlesztők szépen le is írnak nekünk a főmenüben. Van pár dicséretre méltó ötlet a játékban, mint például a „training camp”, az előszezon alatt fejlődő vagy visszafejlődő játékosok, illetve az „NFL Superstar” játékmód, melyben kialakíthatjuk saját játékosunkat (még azt is kiválaszthatjuk, hogy a szülők miben voltak kiemelkedően jók: sport, tanulás…) majd végigkísérhetjük karrierjének minden egyes apró momentumát. Ám ez még így is nagyon kevés újítás, de azért valamilyen szinten meg lehet érteni a fejlesztőket, hiszen amíg nincsenek rákényszerítve a konkurencia által arra, hogy egyre jobb és jobb játékot alkossanak addig nem fognak forradalmi újításokat létrehozni. Gondoljunk csak a FIFA és Pro Evo sorozatra, melyek egymást „húzzák”, és jönnek elő egyre jobb részekkel. Minden fanyalgásom ellenére a Madden06 nem rossz játék, s mivel választási lehetőségünk nincs, ezért örömmel ülünk le a gépünk elé, ha az európai labdarúgás mellett egy kis „tengerentúli” focira vágyunk.
