Tabula rasa
Dögcédulák szanaszét
A GoW egyik „másodlagos küldetése”, hogy összegyűjtsük a korábban elesett bajtársaink dögcéduláit a holttestek mellől. Természetesen ez nem könnyűfeladat, így elárulok valamit, ami jelen sorok íróját nagyban segítette: A locustok előszeretettel festenek vörös COG-logót a hullák közelébe. Tapasztalataim alapján minél messzebb hever a dögcédula, annál magasabbra fújják a jelet.
Na igen, nem egy világbajnok történet, de mivel a világ tagadhatatlanul imádja a b-vonalas akciófilmeket, ez bőven elég is lesz. Különben is, ez a játék valójában agyatlan (illetve annyira nem is agyatlan, erről még értekezünk később) puffogtatás, a történet csak arra jó, amire a pornó... akarom mondani, felnőtt filmekben is: két fejlövés közt kell egy kis pihenés. Ráadásul a sztori hátteréül szolgáló világ szinte kiált a hozzánk hasonló, brutális és nagyon páncélos hősökért, és valljuk be, az ilyen palikkal szemben nem az az elvárás, hogy Heideggert idézgessenek a szörnyekkel teázgatva. Jó lenne, ha tudnánk, hogy miért kerültünk börtönbe, jó lenne, ha tudnánk, hogy kerültek a képbe, és úgy egyáltalán, jó lenne tudni bármit erről az egész szószról, amiben Fenix úszik nyakig, de nem. Az egész leginkább egy kézikamerás háborús közvetítésre emlékeztet, amit nem azért nézünk, hogy alapvető tényeket tudjunk meg, hanem mert szeretjük látni a lángoló autókat, a nyomjelző lövedékek csíkjait és a harcot magát. A fejlesztők nem is viszik túlzásba a karakterek jellemfejlődését szolgáló szálakat, csak az akció van, meg néhány poén, amik – annak ellenére, hogy tökösség-faktor alapján akár Rambo is mondhatná őket – az adott pillanatban tényleg viccesek. Sera bolygója amúgy tökéletes némi macsó lövöldözéshez, s bár mostanra a környék meglehetősen romos, hajdanán az itt élők grandiózus építészeti stílussal hódították meg a szabad területet. Mindenhol hatalmas kupolák, égbe szökő tornyok erős egységet alkotó csoportjai magasodnak. Gyönyörű, összetett, látványos – kár, hogy nekünk csak a jelenlegi, lelakott változat jut. Viszont ha már ez jutott, használjuk ki azt, amire egy ementálivá lőtt városban igazán sok lehetőség akad: bújjunk fedezékbe.
Fedezékbe!
A játékmenet alapja, a taktikusság sarokköve, a haladás mértékegysége a GoW-ban a fedezék. Mindig van egy betondarab, egy konténer, egy lámpaoszlop vagy egy autóroncs, ami mögött lapíthatunk, de ami a legjobb, hogy általában ahol egy fedezék van, ott több is akad, így anélkül törhetünk előre, hogy pőrén maradnánk az ellenség golyóinak zuhanyában. Fenix közlegény hatalmas méretei ellenére kiválóan pattog egyik hevenyészett lőállástól a másikig, a játék pedig ügyesen kezeli a környék pajzsként számításba vehető elemeit, én pedig csak azt veszem észre, hogy elkap a lendület, keresztülvágtatok az oszlop és a kerítés közti téren, golyók fütyülnek a fülem mellett, célt tévesztett lövedékek tépik mellettem a betont, már csak öt lépés, már csak négy, a francba a lépésekkel, egy ugrással simán elérem, szép bukfenc, kis tompítás homlokkal, de annyi baj legyen, a lényeg, hogy itt már nem érhet baj. Kihajolnék megnézni, hogy ki is szórja a halált, de sokan vannak, így inkább csak a fedezék fölé emelem a fegyvert és érzésből megeresztek vagy harminc golyót, hallom, hogy néhány inkább placcsan kopogás helyett, hehe, nesze neked pángalaktikus birodalom, rohadék szörny.
Locus-pókusz
Hangulatos, meg kell hagyni, és alkalmunk is van a harcra bőven, mert az ellenség most is meglehetősen ellenszenves, egy pillanatra sem merül fel majd, hogy azokra a kislocusokra gondoljunk, akik most apa nélkül maradtak. Persze ebben sokat segít az a tény, hogy ellenfeleink korántsem változatosak, sőt. Van a nagydarab, takonyszerű, csigaképű humanoid, aztán az elhízott kutyanoid, ezen felül pár olyan, aki feltűnően hasonlít a takonyszerű humanoidra, csak mintha más páncél lenne rajta. A legnagyobb baj, hogy hiába végletekig kidolgozottak az ellenfelek modelljei, ha a köztünk lévő távolság, a pergős játékmenet és a hullák korai „felszívódása” szinte lehetetlenné teszi, hogy „gyönyörködjünk” bennük. Szó se róla, azért van pár kifejezetten nehézsúlyú célpont, akiket az ember inkább csak két galaxisnyi távolságról csodálna, de esetükben meg idő nincs a nagy futkározás és lövöldözés közepette megbámulni, hogy hej, de szépen kidolgozták az epices srácok ott azt a potroh körüli szőrzetet.
Tanktika
A Hajnal Kalapácsa
A GoW a többi FPS-hez képest nem kényeztet el minket fegyverek sokaságával, azonban alkalmazásuk itt-ott eltér a megszokottól. A robbanófejes, páncéltörő íjon és a láncfűrész-bajonettel ellátott gépfegyveren túl igencsak potens fegyver a Hajnal Kalapácsa, ami egy föld körüli pályára állított, tömegpusztító lézer. Ahhoz, hogy találatot vigyünk be, egy különleges eszközzel meg kell festenünk a leendő áldozatot. Két fontos dolog: csak a szabad ég alatt és csak megfelelő műholdas lefedettség esetén működik. Viszont ha működik...
A játék időnként megkérdezi, merre is szeretnénk menni előre, a jobb oldali folyosón, avagy a bal oldali lépcsőn – egyrészt legtöbbször tökmindegy, másrészt meg kicsit izzadtságszagú és felesleges ez az erőltetett nonlinearitás az amúgy minden szempontból nyílegyenes játékmenetben. Az egyetlen, ami tényleg jól működik, és valamennyire taktikázásnak mondható, az a korábban már részletezett fedezék-rendszer. Persze ezt sem ússzuk meg közepesen bosszantó hiba nélkül: Marcus Fenix, a magasan képzett, bámulatos testi erővel megáldott katona képtelen anélkül átugrani egy akadályt, hogy előtte be ne guggolna mögé. Nyilván kicsit problémás lett volna lekódolni valahogy (egy fenét, azért a billentyűzeten több a használható gomb, mint a kontrolleren), hogy mondjuk hosszabb ideig nyomva a fedezék-gombot, emberünk minden egyéb tökölés helyett küzdje le az előtte tornyosuló kerítést, de ez így meg frusztráló, hogy sehol egy lélek, de Marcus éhes tigrisként vetődik két centiről az úttorlasz biztonságába.
Ha port akartok
Multiplayer
Bár a Live rendszer kicsit bekavar, azért a GoW kifejezetten csábító többjátékos opciókkal kecsegtet. Csábító például a kétjátékos, kooperatív mód, ahol társunk Dominic Santiago szerepét ölti magára, így vállvetve szállhatunk szembe a locust hordákkal. Ezen túlmenően a játék további öt, különböző stílusú, egyenként nyolc harcosnak lehetőséget adó játékmódot tartalmaz, melyek használatához az ingyenes, ezüst fokozatú Games for Windows – Live előfizetés kell. Ha „ranked” meccsekben is részt kívánunk venni, illetve ha szeretnénk, hogy teljesítményünket tárolja a GoW központi statisztikája, akkor az arany fokozatra lesz szükségünk, ami éves szinten azért már nem olcsó.
A játék a PC-s változatban sem nélkülözi az Xbox360 egyik leghangulatosabb elemét, az úgynevezett teljesítménypontokat. A különböző szakaszok teljesítéséért, az online küzdelmekben kimagasló cselekedetekért és egy sor egyéb dologért összesen ezer pont gyűjthető, egy-egy elvégzett küldetés tíz és harminc pont közötti jutalmat jelent, a nehézségtől függően. Első látásra a megszabott feltételek sokszor a lehetetlent súrolják, de nyugalom: négy-ötszöri végigjátszás, és lesz vagy... háromszáz pontunk is.
A felsorolt hibák ellenére azt kell mondjam, a játék megéri az árát (főleg, ha azt vesszük, hogy egy xboxos változat árából két PC-s is kijön). Letaglózó grafika, remek hangulatú zene, pörgős lövöldözés, filmszerű élmény – láttunk már ilyet nem egyszer, de az legyen a legnagyobb baj, ha az ilyen játékok jelentik az „átlagon felüli, de nem kivételes” kategóriát.